A 86. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Áfra János Két akarat című kötete a Kalligram Kiadónál, amelyet egy rövid bevezetővel és négy verssel ajánlunk figyelmükbe.

Áfra János (Hajdúböszörmény, 1987) első verseskötete Glaukóma címen jelent meg (2012, JAK-füzetek), amelyért Makói Medáliák Díjat és Gérecz Attila-díjat, valamint Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. A fiatal szerző a KULTer.hu főszerkesztője, az Alföld és a prae.hu szerkesztője.  

Áfra János a fiatal költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője. A Glaukóma sikere után a második verseskötete új hangon szólal meg: a Két akarat beszélője sokkal személyesebb és egyben távolságtartóbb, önironikusabb versnyelvet választ. Ahogy a mottóban olvashatjuk: „Így lehet elmondani, könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőlünk mindent.”

Részletek a Két akarat című kötetből:

 

Ott, ahol nem

 

Ott voltam, mielőtt megszülettél,

akkor fogtam fel, az otthon mit jelent,

ültem negyven kilométerre a kórteremtől,

ahol édesanyád hívogató nyögéseit

énekké komponálták a fehér falak

és a bőr akusztikája. Épp elkezdtem érteni,

mit ad majd a visszaszerzett biztonság,

az a fajta pótlólagos elégedettség,

amit a család nyújt az elkülönülés után,

engesztelésül a gyermekeknek.

 

Ott álltam, lemondva a csendről,

és megválva a kifogástalan egységtől,

amiről már sejtésem se lehetett hat év után.

Feltétel nélkül elfogadtam a hallgatást is,

az úgynevezett otthon veszélybe kerülését,

pedig éreztem a levegőben, mint kutyám,

a kis korcs, aki még időben ráeszmélt,

hogy megállíthatatlan, ami közelít,

és inkább megszökött a búcsúzás előtt.

Mert a házban a rák ismeretlen erő volt,

de apám üregeiben kitartóan dolgozott,

átrágta belülről, ahogy kutyánk, a csontokat,

és mire te kimondtad az első szavakat,

apa szabadon engedte az utolsó lélegzetet.

 

De egy évvel előbb még ott voltam,

és vártam a nappali foteljában,

hogy megszüless. Mindenféle tudás nélkül 

vártam, mert ha most itt vagy velem,

várnom kellett, hogy megérkezz, hogy elteljen

ez a tizennyolc év. Számítottam rád,

mint anyai ölelésre, mint arra a lehetetlenre,

hogy egyszer, mire hazaérek,

apám minden baja elmúlik. De nem

gondoltam, hogy így. Mert még nem ismertem

a tantermek gyomorgörcsét, a könyvekbe öltött

kötelező érvényt, de már nem tudtam

felidézni azt sem, mit jelent az ártatlanság,

ami csak addig a miénk, míg nincs

rá rendes, emberi szavunk.

 

Ott voltam. Egészen máshol, mint te.

De mikor édesanyád végső szorításával

megindultál, az első távoli hangokkal

lebénítottad lábaim. Összecsuklottam,

ahogy kihúzva, felsírva, fénytől elvakítva,

lemosva és egy kipirult archoz simulva

megtetted az első lépéseket felém.

Nem tudtam feldolgozni ezt az erőt,

izgatottan engedtem át magam

a gyengeségnek, s az a zuhanás

mintha csak most érne véget, veled

hátha összerakható lesz a családról

szóló szétpergett történet.

 

Ami visszafordít

 

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,

látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,

ha egyszer végre lehetünk együtt, ahogy kellene.

Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.

Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat

és beteljesülő ígéreteket várnék, de nincs mire,

pedig elvághatatlan köldökzsinór lett a vágy,

ami, érzed, valamit megint követelni kezd.

 

Te kirekesztesz, mint erekből káros kontraszt-

anyagot, de vajon létezhet ilyen steril szerelem?

Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,

s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,

úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. Nem is

rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,

mintha találhatnék rajta valahol egy bejáratot,

pedig a titkos ajtó benned, mégis rejtve hagyod.

 

Aztán hirtelen látni szeretnél, tudni akarsz rólam,

nem bírod elképzelni nélkülem, vágyni kezdesz rám,

miután menekülésre kényszerítettél, majd hajszoljuk

egymást egy növekvő körben, ahol sosem érhetlek utol,

mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel

senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok

beteljesülését. Már túl késő, hogy leállítsam ostromom,

mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,

 

másként kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,

de viszályaink zavarából végül nem találunk kijáratot,

pedig senki sem hibás, mondjuk, és arcunk elsötétül.

Idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá viszont

mégis hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,

ahogy szeretjük, amíg vonzzuk egymást, így, ahogy

vonzzuk, amíg érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?

 

Próbáltad már? Ne akard tudni, hová vezetne ez.

Azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs

ilyen helyzet. Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz

mindenemmel, az összes többi fárasztó kísérletünk

csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár,

de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben

lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.

 

Fenyegetés

 

Ha elrontod nélkülem, aki voltál,

valakinek majd meg kell védenie

attól, aki mindig meg akart védeni.

 

Holnapi feledékenység

 

Azt súgtad, én ismerlek a legjobban.

Nem tudom, megbántad-e már.