Néhány éve megszületett a rendszerváltás utáni időszakot bemutató, a mai magyarságról és a világról kíméletlen kritikát mondó, szakrális nagyeposzunk. Visszatalálhat-e az emberiség az aranykorhoz? – foglalható össze Babics Imre Gnózisa egyetlen kérdésben. Füleki Gábor szerteágazó, alapos esszéjének segítségével utat találhatunk a magyar irodalom egyik legizgalmasabb építményébe.

Babics Imre Gnózis című regénye a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban. Nem mindennapi intenzitású olvasmányt vehet kezébe az olvasó. A könyv szövege líraian tömör, minden oldala, minden sora külön-külön emésztendő, akárcsak az ókori nagy eposzok mondatai. Ugyanis regénynek álcázott eposzról van szó. Már alcíme is árulkodik valódi mivoltáról: Gnózis-ének, azaz ének abban az értelemben, mint a Niebelung-ének vagy az Íliász. Ének a transzcendenshez. Modern hősköltemény, korunk jelenébe-közelmúltjába, a kilencvenes évek Magyarországának elsivárodó valóságába ágyazva. Hősei, eposzhoz illően, isteni erőkkel és szemlélettel felruházott személyek, akik azonban teljes természetességgel, szervesen ágyazódnak koruk viszonyaiba. Olyannyira, hogy a regény-ének természetfeletti eseményei is teljesen reálisnak tűnnek, mivel a szürke keret: a budapesti Havanna-lakótelep lehangoló világa hitelesítő ellenpontot alkot, és így a realitás és irrealitás két mérlegserpenyője tökéletes egyensúlyba kerül.

              A mű szövegrengeteg: olyan gazdagon és szerteágazóan burjánzó őserdő, fajgazdag trópusi regényesőerdő, amely gyorsolvasásra mindenképpen alkalmatlan, csakis elmélyült, mélybe-figyelő, meditatív szemlélettel lehet megközelíteni. Lassan, egy Amazonas ráérős biztonságával hömpölygő tudatfolyam-regény, amely kíméletlen őszinteséggel tárja fel azt a kiüresedett világot, amelyben a posztmodern emberiség él, vegetál, mondhatni „éldöglődik”. Kínzó élességgel mutatja fel a kiáltó ellentétet a világ állapota és aközött, amilyennek lennie kellene, tiszta lélekkel, emberméltósággal. Kiáltó ellentét az író szavával jelölt Ráérős-kultúrában, azaz archaikus, transzcendens emelkedettségben élő emberiség és az anyag rabságába süllyedt, haszonérdekeltté globalizált emberiség között.

              Irodalmi párhuzamokként leginkább James Joyce, Szentkuthy Miklós és Határ Győző művei említhetők, de Babics Imre világa e hasonlóságok mellett is teljesen egyedi, egzisztenciálisan sűrű, szikáran emelkedett és egzakt. Burjánzó képzeletének határt szab a regény sajátos formaválasztása: a mű túlnyomórészt fegyelmezetten kopogó-gördülő hexameterekben íródott. Minden mondatával meg kell küzdeni, de minden mondata egzisztenciális érték.

              Hangvételében van valami szenvtelen, mintha a szereplők és a világ sorsát már az örök időből nézné – mégsem távolságtartó, hanem bensőséges, részvétteli. A homéroszi mosoly juthat itt eszünkbe, vagy Weöres Sándor kifejezése, mely szerint vannak írók, akik ,,világszemmé” válnak, azaz egyszerre nézik az általuk ábrázolt világot magasabb szintről, és mégis a mű minden porcikájában, szereplőjében szinte holografikusan, mélyen átérzőn jelen vannak. Mintha a Goldberg-variációkat vagy a IX. szimfónia lassú tételét hallgatná az ember: az örök csend semmibe omló telítettsége, amely megbékítőn magába foglalja és felemeli, feloldja a világ minden zűrzavarát, ellentmondó törekvését. Ezt a tömbszerűséget az is jelzi, hogy már a könyv elején megsejtjük: struktúrája az egyiptomi piramisok szerkezetét tekinti mintaképnek.

            A mű – eposzhoz méltóan – részletesen kifejtett hasonlatokkal tarkított, amelyek gyakran a transzcendens mondanivalót hordozzák, világítják meg egészen egyedi és sokszor meghökkentő metaforákkal. Mint szöveg a szövegben, ablakokként nyílnak meg ezek az allegória-világok, a szereplők gondolatmeneteként, tudatfolyamuk kiágazásaiként. Mindig éles és létfontosságú egzisztenciális közlendővel telítetten. Hangütésük Rilke ontológiai-egzisztenciális tónusú Duinói elégiáinak és Orpheusz-szonettjeinek, Weöres Sándor orpheuszi versbeszédének századunkbeli folytatása, elsősorban a főszereplő, Horváth Béla elmélkedéseiben: ,,A szél is az Úré, mégis a szél dobogó és mozgó szíve önálló.”[1] Vagy:  ,,Isten hozta világra a létet. A Semmi imádja.”[2]

             A regény ugyanakkor a sivár flaszterélet hiteles leírásaival hexameterbe emeli a legdurvább útszéli kifejezéseket is, s gyakran fél oldallal később már ragyogó fényű allegóriát olvashatunk valamely transzcendens eszmefuttatás megvilágításaként. Így képződik egyensúly a két világ között. Például a Havanna-lakótelepre zötyögő buszon utazó másik főszereplő, Emlék elméjében így tükröződik az őt körülvevő, lehangoló valóság: ,,Minden lépéssel közelebb a reménytelen élet forrásához. A bunkózónához. Közelebb a koszhoz. Színmagyarok gettója: lakótelep, íme, megjöttem! Ha időbusz lenne e monstrum! Ezer, nem!, kétezer évvel előreutaznék. Ősvadon állna itt, tele vaddal. Két perc, és felfalna egy emkány. Emberpatkány.”[3] Ijesztő kép egy összeomlott civilizáció romjairól.

            Speciális írói jellegzetesség ezen kívül bizonyos mozdulatok, cselekedetek időtartamának hajszálpontos megadása: ,,Huszonnyolc másodperc telt el, s ezalatt Pityukával erősen nézték egymást.”[4]  Mindezzel életünk időbe-vetettségére, végességére utal az író, arra, hogy a legparányibb időegységek egymásutániságából áll össze végül haszontalanul vagy értelemmel telítve eltöltött életünk.

            A könyv aforisztikus ajánlása kiválasztottság-tudatot sugall; a műbe mélyedve e mondatok jogossága és igazsága teljesen nyilvánvalóvá válik: ,,Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben >>csak<< Istenért éltem.”[5] E regényfolyam tehát a transzcendens szférában otthonos lelkeknek szól, akikben globális korunk szűkölködik, de épp emiatt egzisztenciális-emberi feladatuk annál nagyobb.

            Hamvas Béla A vízöntő című tanulmányában hatodik emberfajtának nevezi ezt a lénytípust, amely a modern massza-létbe zuhant tömegtől végletesen különbözik. S épp ennek az elszakadásnak az ereje röpíti őket magasba, fűzi tovább a gondolatot Hamvas a Világválságban. Ezek az emberek magányosak, hisz ritkák; nehezen találnak egymásra – az író felvetése tehát helyénvaló. Isten tudata ugyan mindent megért, de bízzunk e beavatási könyvre lelő, értő szemű emberi lények felbukkanásában is.

 

A piramis bejárata

            A mű piramisát A lepecsételt ajtó című, alliteráló hexameterekben írt bejárat-vers nyitja meg, utalva tartalomra és formára: ,,megalitmese mordul (...) hűsítő-hosszú hagyományhű hexameter-had / jön jellemtelenek jeleit jóváteszi jön jön”[6],  alatta a Szfinx képével. A Szfinx a könyv piramisától különválasztott betétlapon versként is jelen van egyébként a kötetben, egyfajta ars poeticaként: ,,visszhangozzák majd egek, földek, vizek: / én állok melléd a teljes szétesésben.”[7]

              E teljes szétesést jól példázza a kötetet indító Gyarmati emlék című ,,verses gyorsregény”, mely Bill Blaise Björn Leon y Nuss nyugat-európai üzletembernek a rendszerváltás idején hazánkban befutott karrierjét, majd megigazulását ábrázolja.

            A mű ezen első szakasza a könyvpiramisba vezető folyosóként a magyar, a közép-kelet-európai rendszerváltás kórképe, egy nyugatról érkezett neoliberális vállalkozó esettanulmánya, élettörténete. A karrierista, pénzéhes üzletember az ígéret földjére érkezik a rendszert váltó, gazdasági kapuit kitáró Magyarhonba, és ott hatalmas pénzbeli és egzisztenciális sikereket ér el. Ám idővel ráébred önnön élete ürességére, talán a magyar föld archaikus szelleme hat rá – mindenesetre feladja üzletember-életét, vagyonát, elszegényedik, ám szellemileg megvilágosul, és egy kis faluba visszavonultan éli tovább immár magyarrá váló életét.

            A főszereplő neve európaiságra utal – persze, ma már csak az európai értékek utózöngéiről beszélhetünk. Kis humort is rejt e névadás: Leon y Nuss, azaz leoninus (az Üröm című betétvers íródott ebben a versformában.) A magabiztos befektető ,,a korai kapitalizmus fertőjében dagonyázó Magyarországra utaztában az olcsó munkaerő és a – számára – alacsony árak bűvöletében nagy terveket sző a repülőgép business class osztályán.”[8] A tervek – pénzszaporítás, nőszerzés – eleinte szépen sikerülnek, ám az üzletember sorsa nem a szokványos mederben folytatódik, anti-karrierrré válik, feladja léha életelveit, és alámerül a kor magyar valóságába.

            Ironikus, körmönfont mondatokon át siklunk a kortárs magyar társadalom és irodalom kibontakozó kritikája felé. Végül belénk hasít a felismerés: a létformát váltott üzletember maga az író, az elviselhetetlenül feszültté váló Budapestről a Bakony rengetegének remeteségébe vonult költő, akinek nem Párizs a Bakonya, hanem hazájának valós Bakonyszücse, ő az, aki: ,,elhagyja az egyre agresszívebb, egyre züllöttebb, egyre mocskosabb fővárost, és országos hányódásai során a Dunántúli-középhegység egy kis falvába vetődik.”[9]

            A hős és az író sorsa a helyváltoztatásban és a munkahelyekben hasonló. A naplószerű bejegyzéseket azok tartalmát továbbfonó versek követik, s végül eljutunk a megigazulásig a könyvpiramis bejárati folyosója SUMMÁS című záróakkordjával: ,,Nem hittem én, csak istenit, / horgonynak használt a zenit: / ami szent, még létezzen itt / Nem hittem én, csak istenit”[10]

            Ezt a bevezető regényszakaszt egyébként illusztrációk is kísérik, a globális kor idegenségét, plakátszerű ürességét hűen tükröző, a szöveget követő montázsok. Például mobiltelefon, melyből feszület nő ki. Profán és szakrális egybeolvadása, és a szakrális győzelme. S hozzá a szövegben a kétsoros: ,,Halló, itt a megváltó! / Bűnöd égbekiáltó.”[11] – figyelmezteti a telefonon át megszólaló hang az üzletembert.

A piramis belsejében

            A bevezető elbeszélés után induló főregény nyelvezetének és stílusának sajátos eszköze a beszélő-cselekvő alany látszólagos rejtettsége, mellyel egyfajta sejtelmes-misztikus hangulatot teremt: a mű elején a két főszereplő, Emlék és Atkó még névtelen, hiszen Béla nevezi el őket később; amíg erre nem kerül sor, addig rejtett alanyként gondolkodnak, cselekszenek, kilétükre csupán az egyes szám harmadik személyű igealakok utalnak.

            Az 1994-ben induló főcselekmény elején így bukkan föl Emlék: ,,>>Hát... ez az. Ennyi. A korszak is ennyit tud csak?<< Az ablak mellett állt, bámulta a játszótéri homokba lassan ürítő vizslát.”[12] Sem ezen első mondatban, sem később nem tudjuk meg még, ki a beszélő, ez a pestszentlőrinci Havanna-lakótelep paneltömbjében élő, a mindennapok szürkeségéből kiábrándult, intellektuális férfi. Névtelenül nyilatkozik meg lénye, gondolkodása előttünk.

            Macskája nevére azonban már ezen az oldalon fény derül: Bnuckó: ,,Kényes perzsája dorombolt. – Papa elmegy moziba, Bnuckó. Nem baj? Vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját: Engem is vigyél magaddal Papa! Bnuckó még sohasem volt finnszínházban.”[13] – így tud Emlék Bnuckó szerepében is beszélni, a macskatestbe zárt (általa nem is ismert és tudott) szerelmével szót váltani. Vele beszélget, vele osztja meg gondolatait. S a macska nevében ő maga válaszol is rájuk, elváltoztatott hangon: ,,Vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját.”[14] Jellegzetes, eposzian visszatérő sorok egyike ez a regényben. Emlék élete szerelmi társával önmagában társalog. Szomorú, később részletesen feltáruló, valóban jég-érzés. De ,,párbeszédük” nem árulkodik erről, általában humoros, ironikus hangú. S őt őszintén szerető felesége persze féltékeny a macskára.

            Atkót egy kocsmai jelenet alkalmával ismerjük meg, mint idült és magában beszélő, erős fizikumú alkoholistát: ,,S azzal a tagbaszakadt fickó, aki első pillantásra szerencsevadásznak, marcona, zord és hétpróbás szeszcsempésznek, rideg, ámde belül lágy s érzékeny zsoldosnak látszott, végre elindult.”[15] Név tehát itt sem szerepel, első olvasásra még a hirtelen alanyváltás is szokatlan, ugyanis néhány oldal után már nem Emlék, hanem Atkó a beszélő. Monológjaikat idézőjelek keretezik.

            Bélára rendszeresen az ,,ő” névmás utal, már itt következő első felbukkanásakor is, nála idézőjelet nem használ az író. Ő a közvetlen, a legautentikusabb megszólalás. Az író lelke, úgy érezzük, itt egy az egyben nyilatkozik meg. A vézna, transzcendens emelkedettségben élő, aurákat figyelő, mágikus képességekkel megáldott, éppen villamoson utazó különös férfi magasabb szintről szemléli a sivár, nyüzsgő világ jelenségeit.

            Az ő tudatfolyamát egészen más regénybeszéd jeleníti meg; itt más dimenziójú olvasást kíván a szöveg. Ekkor jelennek meg a mű transzcendens kulcsmondatai, és egyben deus ex machina történik: ,,Felnézett, bár nem kedvelte a villamosokra később felszállók auráját. (...) Ő sosem ült le. Lába nagyon fájt, mégsem. (...) Kitörölte a Ráérős-kultúra magát a fémekből, ásványokból, s ki az összes elemből. S mégis látta. Leszállt; nem bírta tovább a magasban. (...) Ment, gyökerekhez akart lehajolni. (...) A Ráérős-kultúra törölte magát az emberi szellemből, mert tudta, a szellem aludhat. És mikor alszik a szellem, az ördög majmai ropják vastag aranyláncokban. Az ültetvényt letaposnák, mint mindent, ami később jön: sietős piramis, gyors zikkurat és odakent kőkör.”[16]

            Az autók közt botorkáló, szenilisnek, őrültnek tűnő Béla az isteni erők parancsát, elhivatottságát, a világ szellemi fordulatát hordozza: ,,Tudta, a Ráérős-kultúra felébred az emberi szívben. Ébredezik, mert minden az emberi szív, s kitörölni semmit sem lehet onnan, a csillagokat sem. Akármi szülte világra a csillagokat, míg emberek élnek, minden a csillagok ősi vetése az emberi szívben. (...) Emberi szív nem aludhat, az ember alszik. (...) Az ősi Ráérős-kultúra felébred, s majd a vetése körbeforog szívükben! (...) Új jeleket küldj, Ráérős-kultúra!”[17]

            A külvárosi térben furcsán, saját törvényei szerint mozgó férfit a járókelők részegnek nézik, pedig: ,,Továbbment, józanon. Ő nem kóstolt szeszt, tíz éve körülbelül és aurája szinte aranylott és szégyellte magát. Egyedül volt. Néha apácák, vallás méhei mentek az utcán és átnéztek rajta. Aranyszínű aurájuk volt, de lemondás, elfojtottság foltjai, mint a sűrű mézben a megfulladt bogarak.”[18] Bélát, akinek neve talán az archaikus filozófiát képviselő Hamvas Bélára utal, titkos erők vezetik a Havanna-lakótelep felé, ahol egy panelház felett földöntúli jelenség, a várt isteni jel ötlik szemébe: ,,És egy aranyszínű arc bontakozott ki a szélső házból. Tízemeletnyi magas maga is, de mosolygott és nem volt neme. (...) Legelőször nem volt más ez az arc: formátlan szikla, olyan, mint egy babafej, fiatal vargánya. Egész közel apró vízzuhatag. (...) A Ráérős-kultúra a szívbeli tájék arculatát megváltoztatta. (...) A szellem, hogyha elalszik, a szívben aranyszín arc mosolyogjon forgó, ősi vetésre. Aranyszín arc a középpont. Állt dermedten a járdán, és az Idő kikerülte, mint zátonyt, auráját.”[19]

            Az aranyszínű arc megjelenése a durva lakótelepen azt jelzi, hogy a transzcendencia mindenütt jelen van, a legalantasabbnak, legsivárabbnak tűnő helyeken, lét-telepeken is, csak észre kell venni, tudni kell róla. Konkrét helyzete pedig Emlék lakását jelöli meg a térben. Ez a jel nyűgözi le Bélát, aki a látványtól megdermedve meg sem bír mozdulni.  Egy háza előtt üldögélő néni figyel föl rá, aki már ,,Ősz toll az Időben.”[20], és viteti el a mentőkkel.

            Ez a rejtettalany-váltás a regény további szakaszaiban is gyakori, nem mindig ébredünk rá rögtön – főként első olvasáskor –, hogy Atkó, Emlék vagy Béla beszél, cselekszik-e. Persze, megismerve jellemüket, képességeiket, ez később már gyorsan kikövetkeztethető. Mégis, ez a narratológiai eljárás a három főszereplő egylényegűségét fejezi ki.

            Talán megkockáztatható az a feltevés, amit később a szöveg is igazol, hogy itt az emberi lény hármas tagozódásának Doppelgängerekbe való kivetüléséről van szó: Béla a lélek, Emlék a szellem, és Atkó a test. Továbbgondolva: Atya, Fiú és Szentlélek. Esetleg Brahma, Visnu és Siva istenhármassága. Az örök egy-kettő-három szentszámossága, önmagába visszatérése. A mű szerkezetéhez mintául szolgáló piramis örök-egy-pont csúcsába összefutó három él. A túlvilág egysége és a földi világ széttagoltsága. A piramis pedig az örök fel-le mozgás jelképe is egyben. A szellemiekben széthullott modern kor, mely energiát nem igénylő zuhanás a csúcstól az éleken lefelé, és a piramis alján szétszóródik, s az atomizált, töredékszemcsés homoktengerben megsemmisül; avagy felfelé mozgás, fáradságos, de kitartó emelkedés a piramis lépcsőin, élein, amíg eljutunk a csúcsig, ahonnan széttekinthetünk az egészre, egy magasabb létszférába olvadva.

            Az ezzel összhangban létező Ráérős-kultúra az egzisztenciálisan emelkedett, értéktelített archaikus lét, aranykori eszme-idő, ahol az ember az ősboldogság állapotában létezik, egyszerű materiális igényekkel, ám magasrendű szellemi tartalommal. A regény jelen ideje ezzel szemben modern, materialista kor, rohanással, agresszióval telített, szellemiekben kiüresedett kor, a rendszerváltás utáni Magyarország s egyben a hanyatló Nyugat és provinciájának kórképe. Emlék és Atkó jelenetei festik meg szikáran, éles láttató erővel ezt a világot, míg a szellemi síkon élő Béla jelenetei a látható világ feletti szférákat járják be, ő harmadik szemével lát, ezt a regény egyik gyakran visszatérő kulcsmondata is kifejezi: ,,Kultúrált lény szellemi síkon jár a világban.”[21]

Atkó, Béla és Emlék

            A világ szemében furcsa viselkedése miatt Béla a Dél-pesti Kórház demens osztályára kerül, ahol ,,[v]énségszag volt és ürülékszag. (...) Rácsok az ablakon. Rácsos tyúkketrec. Az élet esti homálya elől ide elbújtatva elaggott kappanok és tyúkok. (...) Csibe ő, kuporodva a rácsos ágyban. (...) Embrionális lét az övé, mint magma a bolygó legmélyében. (...) Vele szemben vékony bácsi. Nyitott ágyán ült és ürülékét ette magából. (...) A combja fehér és szőrtelen.”[22] Béla néz ki itt rá az ágyketrecből, és Béla látása ez, ama szenvtelen, mégis részvétteli tekintet, amely az egész regény elbeszélésmódjára jellemző.

            A kórházi ágyban próbálja ki először testelhagyó képességét Béla: ,,S próbát tett. Elhagyta a testét és a korongba szárnyalt.”[23] – azaz földönkívüliekkel kísérli meg felvenni a kapcsolatot, sikertelenül, mert azok – meglepő módon – nem érzékelik szellemi értékeit. Ehelyett ,,látta a férfit maszturbálni a parkban”[24] – így pillantja meg Atkót, akihez a kórházból testben-lélekben kiszökik, és akit meggyógyít.

            Így és itt ismerkedik meg tehát az alkoholista Atkóval, de a járókelőket megbotránkoztató esőtáncuk miatt most már mindketten az említett zárt osztályra kerülnek. Itt kerül kapcsolatba Béla az Atkót egy mozibeli verekedésből néhány napja megmentő Emlékkel. E neveket Béla adja nekik, aki a kórteremben meglátja Emlék előző életeinek árnyait; a férfi előző életeit mint emlékeket hordozza magában.

            Béla léleklátó, Emlék lelkét a férfi belépésekor a kórterembe azonnal felismeri és mélyébe lát, Bnuckó szerepét is megpillantva. Bélát épp Emlék szenvtelen elme-jellege ragadja meg, így választja őt szövetségesének: ,,és jégtömb-aurájában kígyók tekeregtek. (...) Csak bámulta a férfit. (...) Macska, világtengernyi. S jégtömb úszik a perzsa macska szerelmén. Testből testbe csap át ez a tenger. Jéghideg és viharos mindig; nem tűri a könnyű lélekvesztőket. Gonosz asszony volt az a macska és azelőtt egy macska az asszony. (...) A férfi emlék, és nem tudja, kié, mert hisz sose hallott róla, de ő kell. Jéghegy, hol kígyók tekeregnek. Pillantása, akár anakonda kicsap jaguárra lomha folyóból. Ő kell, messzire tűnt ölelése krákok csápjai közt porladt el a tengerek árján.”[25]

            S e jéghegy-férfi elhasítja az őt igazán szeretőket, Béla előre látja Emlék feleségének tragikus sorsát is: ,,Halálba tart az a bárka. Viszonzatlan szerelem, ne reméld a túlsó, nagy szerelemtől, mely sohasem érhet révbe, hogy könyörülhet. Nincs kegyelem, ha a holtak imádnak, s megszületendők, elcsúszott idejükben, a testből testbe való úton. Mert van szerelem, mely örök, de nincsen örök test.”[26] Pedig ,,[m]indig gyönyörű nők várják őket, a jéghegyeket. Ha beúszna az izzó lávafolyamra, amely nyomorult hímek temetője, hogyha kihűl, ha beúszna a jég, lecsitulna a rossz hő, s lenne parázsló, hosszú, nagy szerelem”[27] – azaz Emléknek a reálisan adottat, saját feleségét kellene társául elfogadnia, aki később még halála után is kíséri: ,,S az asszony lelke a férje felett megtorpant. S nézte hatalmas, mélységes szeretettel.”[28] De a sors Emléket az elérhetetlenre determinálta.

            Béla e felismeréseket a felindulástól nem tudja magában tartani, és szokatlan bőbeszédűséggel közli azokat a kórteremben. Atkó ezeket nem veszi komolyan, de Emléket szíven találják szavai, hiszen sajgóan ismerős előző életsorsait sorolja fel a rácsok közt kuporgó, vézna figura. ,,Kik ezek? Kikről kiabál a szemembe nézve? Ki ő? Ki vagyok neki én?”[29] – kérdi megdöbbenve önmagában önmagától Emlék. Tudja, innentől ő és Béla összetartoznak.

            Ugyanígy látja meg később Béla Atkó előző életét is, ,,ahol belenéz a hibátlan űrbe egy emberi lény, egy római harcos, az űr is néma, beteljesületlen vágy, (...) úgy gyötri e néma, beteljesületlen, mély szerelem, mint tán elképzelt fegyver ütötte seb, egy katapulté, száz katapult erejét egyesítő gépezeté, fáj.”[30] Atkó előző lénye a végtelen térbe helyezi múlhatatlan szerelmi fájdalmát, és inkább tulkokkal tapostatja magát halálra, hogy megszabaduljon az értelmetlen szenvedéstől, így oldódva el a földi világtól. Ám ilyen öngyilkosságot újra nem követhet el, döbben rá később e lépést fontolgatva egy jósnő által feltárt sorsa fejlődési irányára. Ugyanezt a jelenetet érdekes módon Emlék felesége is látja álmában, mint Emlék előző életét: ,,Római százados voltál. (...) Ott álltál a pusztaságban és viszonzatlan, fájdalmas szerelmed a térbe helyezted el, kisugároztad, kilökted magadból a végtelen pusztaságba.”[31] Ez az egybeesés is, mint sok más, Emlék és Atkó egylényegűségére, közös gyökerére utal, mely Bélával is közös.

            A tagbaszakadt alkoholista Bélától az Atkó nevet kapja, amely a férfi vállán átmenetileg – szellemi síkon – Béla által látható tetoválásból (tetkóból) ered. Ez egy angyalszárnyú majmot ábrázol, ami Béla elnevezésével: ,,atlantiszi makákó”[32], s később ebből képzi nevét szóösszerántással: At-kó. Ez a szimbólum máris Atkó szerepére utal: ő a fizikai világban a feladatok elvégzéséhez szükséges test, mely angyali célok szolgálatába áll, és valóban: később Atkó gazdag üzletemberként politikai leszámolásba keveredik, Emlék tervének, a szakrális terror kísérleteinek végrehajtójává válik.

            A regény végén más, anagrammatikus magyarázatot is kapunk Atkó nevéről, de az ott már másodlagos fejlemény. Szót kell ejteni a három férfi életkoráról is: megismerkedésükkor Béla negyvenegy, Emlék harmincnégy, Atkó pedig huszonhét éves. Könnyen észrevehető, hogy mind között hét év a különbség. Hét év alatt alakul át az ember teste-lelke. Mégis marad egy közös áramlás. Ezeket a fázisokat jelzi a három férfi, akik mégis egyet alkotnak. S ha hét évenként megyünk visszafelé, végül a fogantatás pillanatához jutunk.

            Béla egyébként igen gyakran elmélkedik a test és lélek viszonyáról. Testéből kilépő lelke ugyanis a köztes létbe, a bardóba is belát, bár a valódi túlvilág rejtve marad előtte: ,,Szellemi léthez az élet kell-e, a durva anyag, vér, gáz, bélsár, hogy a lélek csírázzék? És ugródeszka a test, vagy iszappal megtöltött hordónyi medence, ahonnan alig vagy annyira sem szabadulhat a hancúrozni, lebegni kívánó lélek? De ha ugródeszka, milyen víz várja az ugrót: éteri sellők, cáparajok vagy krákok csápjai? Atlantisz vagy atomkacatok? S mind éteri formákban. Vagy csak kád, vagy akár rajzfilmekben, üres kőteknő várja az ugrót? Asztrállénye a szaltó közben van, de nem ér le. Míg él, nem hűsítheti titkos hab, s agyát nem loccsanthatja ki hűs csempén.”[33]

            Pedig ő látja a túlvilági nagy vizek torkolatát: ,,És sodródik roppant torkolatokhoz. És nem mer beleúszni a furcsa vizekbe, pedig hát áramlat vinné oda könnyen, akár valahány ősz tollat a felszínen.”[34] S a halál tiszta lelkek esetében felröppenés e vizekről: ,,Az angyal feltámadt; új szárnyai nőttek. Furcsa vizekről elröppent valamennyi pihével, s egy se marad le, mert együvé tartoznak örökké”[35] – festi meg egy kórterembeli idős nő halálát. Az öreg ávós viszont ürülékdarabként oszlik szét ezeken a vizeken halála után.

Szakrális terror

              A mű tettsor-gerincét Emlék világátalakító tervének megvalósítás-kísérlete képezi: a Havanna-lakótelepen élő férfi elhatározza, hogy a velejéig kiüresedett, elfekélyesedett világot, s elsősorban a magyar valóságot transzcendens kezeléssel orvosolni fogja: szakrális terrorral és líraviláguralommal. A két szokatlan kifejezés jellegzetesen babicsi szóalkotás – különösségükben lényegretörőek.

              Emlék elképzelése szerint a globális média- és pénzterrornak alávetett emberiséget csakis egy másik terror válthatja meg: a szent, az ősvallás terrorja, hiszen a szellemileg-erkölcsileg eltörpült embervilág önként nem akarja; nem is tudja, mit kéne akarnia, így hát – kutyaharapást szőrével – rá kell kényszeríteni a hiteleset, az igazat, az istentudatot, a fényben-élést. Nagy kérdés, hogy ez lehetséges-e. Ez tehát az emberiség szellemi-erkölcsi alapállásának visszaállítása, Hamvas Béla kifejezésével: a transzparens egzisztencia és az univerzális orientáció újraalkotása, realizálása.

            A másik cél a művészet, az irodalom újbóli méltó helyére emelése, világuralmának bevezetése, s a cél erővel való elérését e kifejezés is sugallja: uralom. Az elfeledett líra fénybe emelése ez, ragyogják be ismét az emberi tudatot versek, transzcendenciát sugárzó ókori eposzok, feledésbe merült, már csak Isten tudatából visszahozható líravilágok. A transzcendencia és az abban gyökerező, azt hordozó művészet emelheti ki ismét a materiális sárba süllyedt emberiséget emberhez méltó, magasabb rendű létbe. Mindezt a világ egy mélypontján: a Havanna-lakótelepen kell elkezdeni, onnan terjeszteni ki az egész országra s idővel az egész világra.

Emlék megismerkedésük után ráébred, hogy össze kell fognia Bélával, és így megvalósítható lenne az emberiség szakrálisba emelésének terve: ,,A medrét kellene elmélyíteni és egy irányba terelni Béla varázsfolyamának... (...) ...akkor gátakat elsöprő erejű lesz. Ekkora képességekkel be lehetne vezetni rögtön a szakrális terrort gusztustalan, ocsmány országunkban, persze, ha van terv. (...) Itt a saját, mocskos kis fegyvereikkel kell végezni a népnyúzókkal a szellemi páston, és csakis ott! (...) a pénzes reklám arra való lesz ezentúl, hogy hirdesse a létfontosságát s az uralmát minden szakrálisnak, erősebben valamennyi emberi terméknél. Ez megment minket a végső tűztől, persze csak akkor, hogyha divat lesz. (...) De miért a terror? Azért, mert nem lesz választása a köznek; mindenhonnan hullani fog rá isteni énje. (...) nem lesz menedéke a Nagy Menedéktől. Csak túléli!...”[36]

            Így avatja be Bélát nem sokkal később nagyszabású terveibe: ,,A lélek fenségét akarom megerősíteni, fontosabbá tenni mindeneknél. Semmit sem akarok elvenni az emberektől, mindössze azt akarom, hogy a költőiség mindennél, érted?, mindennél erősebb legyen. (...) Ez az egyetlen gyógyír.”[37] Béla – szokásához híven – csak egy egyszerű ,,igen”-nel felel. A három férfi a cél érdekében Emlék lakásába költözik össze, miután Atkó Bélát a kórházi osztályról kicsempészi.

            Az emberi létromlás teljesen logikus magyarázatára ébred rá Béla, mialatt testéből kilépett lelke szemléli Atkónak Józsival, a brutális ápolóval vívott küzdelmét. Atkó éppen őt menti ki a zárt osztályról, amikor rájön: az emberiség történelme során egyre aljasabb és kisstílűbb lelkeket hordozó emberi testek születnek, mert: ,,Egykor a lélek szétáradt csöpp emberiségben: aranykor, mert aurájuk aranylott, s mézszínű gabonákról vettek példát, és közösen leborultak a roppant orkánban, neve isteni gondviselés, (...) S kegyelemmel hintett létük az Úr teljességébe ajánlva visszamerültek a Térből. S hogy szaporodtak a népek, úgy szaporodtak a rossz kisugárzású egyedek, mert mind, aki áldott, visszamerült, hisz elérte a célját, s újból nem született meg.”[38] Frappáns és logikus világhelyzet-diagnózis a Kali-jugáról. A lélek egészségét ilyen nyersanyaggal nem is lesz egyszerű visszaállítani.

            A nagyszabású megváltásterv megvalósításához természetesen pénz is kell: a pénzhitű világot a saját eszközével kell legyőzni. A pénz megszerzésében Béla látnoki képességei segítenek: az ő lelki szeme a jövőbe lát, így gyerekjáték neki megtudnia a lottó telitalálat-számait. Íme, egy csodás elem, ismét nagyeposzhoz illő. A két lottó ötös főnyereménye így Emlékék zsebébe vándorol. A cél, amire egy részét fölhasználják, meglehetősen egyedi elképzelés: a panelháztömbben, amelyben laknak, megvásárolják az összes alattuk és felettük lévő lakást, és ezeket mindkettőjük szobájában lézervágóval aknaszerűen összenyitják, tehát a háztömbben két négyszögletes kerületű, csaknem százméteres magasságú kút képződik.

            Emlék ötlete e panelkutak létrehozása önmaga és Atkó számára, melyek jelképszerűen mintegy átjáróként szolgálnak a túlvilágra, az aranyszínű arcban. Atkó feladata a kivitelezés: ,,Mit is kell még megvennem a héten? Igen. Csak pénzkidobás; a lakása alatti, lakása feletti tíz ingatlant Emléknek. De az ötlete az jó: lézerrel lyukat vágunk a betonba, s akár egy akna, akár egy kürtő vagy dögkút, a szobája éppen olyan lesz. S függőágyban fog csucsukálni. Jaj, de irigylem!”[39] Atkó maga pedig a kútban felfüggesztett köteleken fog fel-alá közlekedni, atlantiszi makákóhoz illőn, edzésben tartva izmait.

            Úgy áll ez a háztömb ezután ott a Havanna-lakótelepen, mint egy égbe, a transzcendens felé meredő óriás felkiáltójel, mint egy őskori megalit tömb, modern óriásmonolit. A szakrális terror és a líraviláguralom szentélye. A kút, az alagút ősidők óta a kollektív tudat része: átjáró a túlvilágba, a lélek világába, az átfúrt paneltömb ezt jelképezi: a legsivárabb valóságból is van út felfelé, lehetséges a felemelkedés.

            Maga a paneltömb azonban felsérti az ősidők óta e helyen álló transzcendens fenomént; Béla az öröklét jelkép-növényével gyógyítja az aranyszínű arc sebét: ,,Mert hisz a durva paneltömb, mint egy kőkori balta, aranyszínű koponyába úgy állt. (...) És most itt a borostyánhajtások sokasága összecsomózni a kettémetszett szervszövényt.”[40] Ez a gyógyítás egyben a Ráérős-kultúra újbóli kialakításának előfeltétele is: ,,Ráérős kultúrát működtet valamennyi gyenge borostyánhajtás. S eljut a szívbeli tájék legszentebb ligetébe is, ámbár szárnya sosem volt és sohasem lesz.”[41]

Emlék tervéről elmélkedve úgy véli, hogy a történelem megvilágosodott magányos remetéi a könnyebbik utat választották: elvonulásukkal lemondtak a világról, lemondtak az emberiség megjavításáról, megváltásáról. Ő magára veszi ezt az embertelen, mégis fölemelő feladatot: ha kell, erőszakkal fogja megváltani az emberiséget. Ehhez materiális eszközre, pénzre van szüksége, amihez hozzá is jutnak. Szóljon a rádióból, tévéből versözön, lepjék el költeményplakátok Budapestet és az országot. Hirdesse minden a metafizikát, a transzcendens eszméket. S a tömeg, eszi, nem eszi, nem kap mást. Most szellemi-lelki moslékot kap, elfogadja, és egyre lejjebb süllyed. Ha emelkedett lelki értékeket kap, ő maga is emelkedni fog, még ha nem is mindenki és nem egyforma mértékben: ,,Ki kell dolgoznunk, pontosabban szakemberrel dolgoztatnunk egy olyan programot, amellyel bejuthatunk az internetbe, és ott terjeszthetjük a líraviláguralmat. Természetesen angol nyelven. Minden számítógépen, amelyet már az internetre kapcsoltak, ott kell lennie a szakrális terror ismertetőjegyeinek. (...) Be kell tehát jutnunk a médiába mindenáron. A televízióban, a rádióban, az írott sajtóban meg kell jelennie a szakrális terrornak. (...) A villamosok oldalán végül is éppúgy lehetne egy négysoros vers, mint egy fogpasztareklám.”[42]

            Később így magyarázza el Atkónak a líraviláguralom eszméjét: ,,Tegyük fel, Magyarországon sikerül megvalósítanunk a szakrális terrort. Egy nép megváltozik, költőien él. De mi ez a tíz és fél millió ember a másik ötmilliárdhoz? Azok hogyan fognak megváltozni? És mikor?”[43] – kérdezi Atkó. Emlék válasza: ,,Mindig is egy folyamatosan, szívósan terjedő mozgalmat képzeltem el az egyszeri robbanás után. Mint mikor az atomfelhő szépen körülússza a Földet. (...) Biztos vagyok benne, hogy a többség igenis, költőien akar élni, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Hiszen a kishitűek elvették tőle ezt az életstílust. Patetikusnak, túlhaladottnak, nevetségesnek bélyegezték. Helyébe állították a gúnyt, a kételkedést, a fölényeskedő reflektálást. Az állandó teremtés helyett a saját kisszerű nyáladzásukat tették követendő modellé ezek a nyomorultak. De semmi sem tart örökké. S én legalábbis remélem, hogy még a végső tűz előtt megváltozik a világ.”[44]

            Azonban egy végletesen anyagba süllyedt emberiségen erőszakkal nem lehet segíteni. Akarata ellenére senkit sem lehet megváltani. A lelki vízözönnek magától kell levonulnia. Weöres Sándor szavával: a trágya-özönnek, Hamvas Béla fogalmával: létrontásnak. A remete-bölcsek belátták ezt, ezért vonultak ki a világból. Emlékéknek is ezt kell belátniuk; és keserves a tapasztalat. A trió terve egyfajta felsőbbrendűségi tudatról, übermenschi gőgről tanúskodik, bármily nemes is a célja, kijelöl, orientálni kíván – még ha a legnagyszerűbb célok felé is; ám túlzottan magabiztos önmagában, céljai helyességében.

            Emlék tervét máris, még a megvalósulás előtt az öröklétbe, a világot átölelve tartalmazó Isten minden-egykedvű szemléletébe vetítve látjuk Béla, az előangyallá váló lény képzeletében; s e kép láttatja meg velünk a könyv címadásának értelmét is: ,,Így hát Emlék műve, a terv majd ott lesz a Semmiben: angyal, szent uralom dinamója, remény. S szétolvad a Nincsben. Tán lavinák százezrei omlanak így ki a Térből, fenséges kozmosz-hegyoromról. Folyton omolnak, egyre omolnak alá, a teremtmények magas, őrült céljairól panorámát nyújtva az Úrnak: a gnózis.”[45] A gnózis, melyből az ókeresztény hit egyik ágazata nőtt ki, az objektív isteni tudat megismerése, s fő eszmeként hordozza, hogy az ember lélekútja a tökéletlen földi világ sötétségéből a tökéletes égi fénybe tart, tehát metafizikai felszabadulás, jelen esetben tehát világ- és önmegismerési út, melyen a regény önnön szereplőit és az olvasót végigvezeti.

              Béla elmélkedéseiből bomlanak ki általában a lételméleti fejtegetések, az erkölcsi-emberi célok mérlegelései, különleges metaforákkal világítva meg, mint az itt következő, a szakrális terror helyességéről-helytelenségéről meditáló szakasz: ,,S akkor úgy érezte: felelnie kell nagy bűntömegért, mit Emlék elgondolt jégcsap-hidegen, s amit Atkó majd véghezvisz mint szárnyas majom. Elszabadultak, isteni maffia ők. Mert Isten is elszabadulttá lett tán, érezvén közeledni a szörnyűt. Az űr az tágul, azonban kérdés, Istennek mi az űr?  Egy gránát, felrobbant pusztító fegyver a Semmi harcmezején? (...) S harcolhat-e Isten?”[46] S harcolhat-e Emlék és Atkó az emberiség általuk elgondolt lírajaváért? ,,Azt sem tudják ők, mi a kín, megalázva még sose voltak, s isteni maffiaként meg akarják változtatni az emberiséget, s így megalázni?”[47] Tervük tehát manipuláció, hübrisz, s Béla szellemszemei előre látják, hogy felelni fognak érte, egyre nehezebb és nyomorultabb sorsú újjászületésekkel a jövő káoszba süllyedt Magyarországán.

              S Emlék sorsát követve látja, amint titokzatos végzet által elrendelve örökké elkerüli karmatársát, az ősi-örök maja papnőt, akivel: ,,Akár két delfin a szkúner nyomvonalában, úsznak a tenger időben. Egyik felbukkan a vízből és a magasba vetődve halad, míg társa alul megy éppoly gyorsan, majd feldobja magát, levegőben száll, s most párja suhan lenn. És nincs párhuzamos szép mozgásukban, mert ugyanabban az ősi elemben ők egyszerre sosem tartózkodnak. S megy a szkúner, nyomvonalat húz; tenger időt. S körötte a tenger Tér, mely várja, hogy egy szkúner felszántsa idővel, vagy másféle hajó, s neve: Isten.”[48]

              A különleges hasonlat találóan ábrázolja Emlék és Társa reinkarnációit: Emlék mindig csak macska formájában találkozik lélekpárjával, mint az egymást kerülgető delfinek. A lélekút mégis teleologikus, az egymásnak rendelt pár a végtelen időben egyszer mégiscsak találkozik: ,,És majdcsak kikötőbe hajózik a szkúner, amely maga Isten, majdcsak eléri a révet. Olyan nyugalom lesz, az Úr ha horgonyt vet, melyet elképzelni felesleges, akkora őscsend. Nyomvonalat nem húz többé; nem szánt fel Idő Tért. És a tükörsima tengerből most végre együtt száll, röppen a delfinpáros fel, s a magasban a mozgás megszűnik, s ők megmerevednek, olyan nagy a csend ott, mert Isten kikötött és ősnyugalom van. E béke nem tűri el a váltakozást; ez a kép az öröklét kettősüknek hát: tengervízből kivetődő, párhuzamos, szép testek az Úr emlékezetében.”[49] Szkúner-hasonlatnak nevezhetnénk. Mintha egy posztmodernitáson túljutott Védát vagy Mahábháratát olvasnánk a lelkek szenvedéssel teli, de végül a megvilágosodást és lélektársukkal való egyesülést elérő vándorlásáról. 

              Később a megváltásra váró, rendszerváltásban anyagilag-szellemileg megnyomorított Magyarország kerül Béla gondolatainak fókuszába, s fest erről az állapotról szívbemarkolóan érvényes képet: ,,Mindazonáltal olyan szabad ország vagy, Magyarország, mint szabad egy sivatagban a fóka, vándorcirkusz felszabadított állata, hogyha nincs víz, felszabadított. Szállt és nézte: alant a hó foltokban elolvad, akárcsak vedlik a sarki róka, de hulló szőre alatt nincs új, csak a bőre, ám az férgekkel teli, férgek: mennyi szemét gyűl lenn. Iszonyú sok, s mint a rühatkák, úgy szaporodnak, s vedlő róka sebes bőrén. S nincs nagy tudományú sámán, hogy gyógyítsa, porított tundrafüvekből készült főzettel kenegesse az állati testet, nincsen ilyen lény. Emlék tervei vannak: a durva szakrális terror. (...) leperzselné a beteg bőrt kíméletlenül. (...) S ő felelős.”[50] Mármint ő maga, Béla – döbben rá önnön kétes szerepére a tervben, amely tehát nem megoldás az ország, a világ bajára, a létrontottság állapotára.

            Nagyobb kímélet, isteni tudás, mély gyógyító erő kellene erre a bajra, s ehhez ők még hárman együtt is kevesek. Maga a kor levegőtlensége lehetetleníti el törekvéseiket. Légüres térben nem lehet a világ nyugodt lélegzését visszaállítani: ,,mintha egy angyal a fáknak lámpással próbálná meg pótolni a napfényt, hogyha a csillag hószín törpévé zsugorodna már, fotoszintézishez nem nyújt égbeli áldást.”[51] E felismerést követően Bélában megtörik az addigi elhatározottság, és mágikus erejének gyengülését észleli. Ezt a regény végéig lassú, de folyamatos csökkenéssel veszíti el.  

A fölerősödött, izompacsirtává változott Atkó egy pökhendi menedzseren próbálja ki elsőként a szakrális terrort az utcán, letérdeltetve az őt sértegető ficsúrt: ,,Úgyhogy mondd szépen utánam a következő mondatot, és akkor elengedlek: Vesztettem, a szakrális terror erősebb nálam.”[52] A menedzser, csak hogy szabaduljon, kényszerből elismétli. Kérdés, beindul-e ettől a váratlan jelenettől életében valamilyen jellememelő fordulat.

            Atkó később, már a nagy feladattól való menekülés kezdeti jeleként – hétvégékre – Bakonyszücsre költözik, ahol telket és házat vásárolt, s egy különleges kertet hoz létre; az író itt (is) magától értetődő önéletrajzi elemet sző szövegébe, hiszen ő maga is e faluban lakik, s Atkóéhoz hasonló kerttel rendelkezik. Atkó, Attila tehát, Isten ostora, lényegében szintén ő maga. Amint a többi szereplő is az ő tudatának kivetülése: Atkó, Emlék, Béla, az ő vagy akár az általános ember személyiségének három oldala. Erre – bár addig is nyilvánvaló – a mű végén egyértelműen fény derül, hiszen itt, feladatuk végeztével Atkó, majd Emlék beleolvadnak alkotójuk, Béla szellemébe, aki maga az író.

            A szakrális terror és a líraviláguralom mély és nagyszabású terve hoz ugyan részeredményeket; 2000. január 1-jére tervezett bevezetésére mégsem kerül, nem kerülhet sor. Részeredmény az elfeledett költészet darabjainak földi világba hozása Isten tudatából Béla által, ,,az Úr emlékezetéből őneki kell valamennyit az emberi síkra egyenként újra lehúznia.”[53] (ezek természetesen az író saját költeményei, s alapvetően szintén metafizikai indíttatásúak), szintén Béla ment meg egy idős nőt a lakásmaffia által való kilakoltatástól; külön történetté kerekedik, ahogy Atkó móresre tanít egy újgazdag politikuscsemetét a Bakony rengetegében.

            Atkó lépéseit azonban a szakrális terror kérdésességére rádöbbenő Béla eztán mindig visszafordítja, semlegesíti. Megakadályozza az Atkóval szóváltásba keveredő nyegle politikusivadék kivégzését azáltal, hogy lélekként – Atkó teljesíthetetlennek tűnő életben-maradási feltételét teljesítve – verset tölcsérez a Bakony egyik fájához kikötözött ficsúr fejébe, amelyet egy öngyilkos írt senki által nem ismert búcsúversként épp e fa tövében, de a vers ott lebeg a túlvilági térben. Atkót annyira megrázza az élmény – hisz Béla közreműködéséről nem tud – hogy hetekig meztelenül bolyong a Bakony rengetegében, míg végül Bakonyszücsre vetődik. Béla menti meg az ő és Emlék életét is, mikor bérgyilkosok a lakótelepi lakásban rátörnek, Atkót keresve.

Atkó pedig megment egy idős csillagászt a Havanna-huligánok karmai közül – ekkor küld először verset Béla a Túlból – e csillagász unokája Xénia, akit az öreg elhunyta után kvázi örökbe fogadnak.

Xénia

            Xénia kezdetben idegenkedik Bélától, de későbbi vallomása Emléknek az őt különösen kedvelő látnokról s a köztük kialakuló mély lelki kapcsolatról tanúskodik: ,,Bélából még öntudatlan állapotban is árad a szeretet, a hála és a figyelem. Állandóan figyel rám, tudom. Te pedig soha. Egyáltalán nem is érdekellek. És Béla nevel is engem, tudd meg! Arra nevel, hogy a lélek a legfontosabb a világon és a lélek teremtményei, nem pedig a körülöttünk lévő világ.”[54] Béla lélek-lényegűségét egyébként neve is világosan jelzi: a Béla név az ómagyar ,,bél”, azaz belső rész, lélek jelentésű szótőből ered.

            A líraviláguralom szolgálatában Isten tudatából visszahozott költészetről így mesél Béla a kislánynak: ,,Az eltűnt költészet birodalmában nincsen már nyelv, Xénia. (...) És egyszer csak megszólal benned a saját nyelveden. (...) beléd árad, ugyanakkor köréd hömpölyög. Mert Isten emlékezetében sokdimenziós a papírra vetett költészet, Xénia”[55] – magyarázza Béla Xéniának a költemény-vadászat jellegzetességeit, az Isten tudatába került költészet földi nyelveken túli létmódját. Béla egyébként a dupla lottónyeremény megvalósításával elvesztette jövőbelátó képességét, mert materiális célra használta, s így visszavétetik tőle. Ő maga nagyon is tisztában van azzal, hogy hübriszt követett el, s hogy a szakrális terror maga is hübrisz.

            Béla később felnyitja a vele egy szobában élő Xénia harmadik szemét, így a lány hozzá hasonlóan látóvá válik. Ezt a látást is találó hasonlat szemlélteti: ,,akárha periszkóp nyúlna a tenger tükre fölé, kémlelni az étert.”[56] Emlék viszont nem akarja, hogy saját harmadik szeme megnyittassék, titkon érzi ő is a hübriszt: ,,tudta, ha meglátná a valót, valamennyi terve a líraviláguralomról, s céljai kútba esnének, mert tiszta megértés.”[57]

            A regény további eseménysora valóban arról tanúskodik, hogy küzdelmüket a fensőbb hatalmak mégsem támogatják, vagy legalábbis közömbösen szemlélik: az emberhármast sorscsapások érik, amelyek ráébresztik őket, hogy a szakrális terror líraviláguralma jelenleg időszerűtlen, megvalósíthatatlan. Lehet, hogy ők csak az előhírnökei, lehet, hogy csak utolsó szikrái az egykor voltnak.

Az első csapás az, hogy az iskolából hazafelé tartó Xéniát emberrablók hurcolják el, és prostitúcióra akarják kényszeríteni. A kegyetlen defloreálásra Dabason kerül sor. (E sorok íróját különösen érinti e fejezet – lévén maga is dabasi lakos.) Mivel Béla már korábban felnyitotta Xénia harmadik szemét, így információt tudnak egymással cserélni – versüzenetet – így derül ki Xénia holléte, Béla lelke követi a versjelzés irányát: ,,S a Szegedre tartó úton elérte Dabast. (...) egy vakolatlan ház és elhanyagolt udvar, szemetes, kutyaszarral bőven meghintett terület volt, honnan e vers jött.”[58]

            Megsejtve Xénia eltűnésének okát, a két főhős jellemének megfelelően látszólag ellentétes, de lelkileg azonos reakciót ad: ,,És Atkó sírt. És cellájából ledobált már minden tárgyat a kútba, le-fel járt, és hadonászott és öklével verte a durva panelt, s keze vérzett. S Emlék függőágyából kútjába lenézett állandóan, s nem volt képes sírni csak ült.”[59]

            S milyennek látta Béla lelki nyomozóútja során Xénia elrablóit?: ,,Pedig ő látott a gazember gyermekrablók retkes, barna nyakában elég sok Szűzanya-képet ovális aranykeretekben, egyujjnyi vastag láncokon; ékszereik nem az ingük alatt, de kívül hordották, mint egykori nagy fejedelmek. S nem félték az Urat, noha hirdették a nyakukban. (...) a sátán bűzös majmai, nemcsak az ékszer, az emberi forma is csak maskara rajtuk.”[60] A többieknek is elmeséli mindezt, Atkó egyébként csak ekkor értesül megdöbbenve Emléktől Béla látnoki képességeiről.

            Xénia megnyitott harmadik szeme ellenére sem tud felülemelkedni a rettenetes élményen, amely ebben a házban történik vele: ,,És nem tudta felülről nézni, ahogy be-bemennek hozzá, orrfacsaró cellába büdös, koszos ifjak s férfiak, és megütik, s azután megerőszakolói lesznek elölről, hátulról, tudják, mi a módi, dik nem az első spinkó ez kit majd kocsisorra küld a család hogy hozza a lóvét (...) mindzsód hadd basszam (...) gringó kurva (...) most most spriccelek én végeztem mára”[61] – tekinthetünk bele az egyik erőszaktévő aktus közbeni fennkölt gondolataiba.

            A tragikus tényt ugyanakkor költői szépséggel is megfogalmazza az író: ,,homokórafiúk egy harmattal teli testet hogy tesznek sivataggá: Xénia testében belső sivatag, noha magvak.”[62]

            A három férfi a helyszínre utazva – Béla ,,csak” odarepült lélekben van jelen, bár szerepe annál fontosabb – különös, a legocsmányabb közönségességet és a legkülönösebb csodát ötvöző jelenetben mentik ki Xéniát a rájuk szögezett ajtajú, visszataszító putriból – a tetőn át emelkednek fel a térbe a lézervágó és Béla erejének segítségével, a kint ordítozó leányfuttatók nem kis megdöbbenésére, és a légen át jutnak haza Pestre, az aranyszínű koponya paneltömbjébe.

            Ez a regény egyik csúcspontja, e tetőfúrás a panelkutak létrehozásának paralellje: ,,És felemelték archaikus fejük és fegyelemtől átitatottan vártak. A hűség és az alázat a talpuk alá nyúlt végül. (...) S ő a magasból értük nyúlt. És rejtve maradt az érintése, bilincsként megmarkolta a lényük mégis. (...) S lézer törte tetőn át tágasságba jutottak egy rövid és függőleges úton, a hűs levegőbe, Ég gyönyörének alatta együtt valahányan.”[63]

            Hiába azonban a megmenekülés, Xénia, nevében is előre jelzetten vendégből idegenné vált e léttől, testi-lelki sérelmeit már semmi sem teheti jóvá; megundorodik a nemiségtől, az emberektől, és a Béla nevére utaló bakonybéli zárdába vonulást választja. Ő tehát remete lesz, kivonul a világból. Ez indítja el ezen az úton a három férfit is.

Bnuckó és a kert pusztulása

            A következő csapás Emlék kedvelt macskájának, Bnuckónak balsorsa: a macska egy poszméhet üldözve a panelkútba zuhanva leli halálát. A pusztító átjáró, melyet gőg hozott létre, melyben veszélyes mélységek fölött Emlék ágya leng kihívóan (gondoljunk itt Zarathustra kötéltáncosára Nietzschénél!), nos, ez a túlvilágba vezető átjáró elnyeli Emlék karmikus szerelmét, Bnuckót: ,,Felborzolt szőrrel a mélybe hullt. Három másodperc telt el, míg a fülébe ért egy tompa ütés zaja. (...) Szemébe nézett: mindkettő üveges volt. Tátva maradt az állat szája; a jobb felső metszőfoga alsó állkapcsába hatolva kitört, amikor feje földet ért, padlóhoz vágódott, de egyéb nyoma nem volt annak, hogy lezuhant.”[64]

            A regény elején értesültünk arról, hogy Emlék életei során igazi szerelmével ember formájában sohasem találkozott: ezért magányos kapcsolatban is, ezért nem szereti igazán ezen életében sem feleségét, aki pedig rajong érte. Ezért hagyja (látszólag) hidegen felesége halála, ám ezért omlik össze macskája halálától, Bnuckó testében ugyanis az ő lélektársának lénye rejtőzik. Minden életében macskaként kíséri őt igaz szerelme. ,,Van szerelem, mely örök, ámde nincsen örök test”[65] – foglalta össze aforisztikusan ezt a végzetes időbeli eltolódást az író a mű kezdetén.

            Mindezt Béla látja meg első találkozásukkor, Emlék addig nem is tud előző sorsairól – mint általában az ember. Bnuckó halála figyelmeztetés: lejárt az időd, eredj örök szerelmed után! Talán a Túlban eléred őt! Nagyon különös, hogy Emléket egyébként sokáig kíséri halott felesége elszakadni nem tudó lelke, sőt, szemében is bent lakozik kicsinyített lélek-imágója, akit az Emléken szemműtétet végző Arcibasev professzor pillant meg először rendkívüli megdöbbenéssel: ,,S akkor a főorvos belenézett, és a szemének nem hitt, nem hihetett, mert éjszín szembogarában ennek az embernek, legutolsóként operáltnak egy gyönyörű asszony lebegett. (...) S Arcibasev doktor számára megállt az Idő, mert látta: a nő szeme él szép szempár szembogarán e férfinak. (...) És szomorú szempár nézett szeretettel a doktor szembogarába pupillából. (...) S úgy érezte, a kép megszólította: Vigyázz rá, kérlek!”[66]

            Ez is a regény egyik kulminációs pontja, ahol szinte vibrálnak a sorok attól a katartikus többlettől, amely belső reszketést és szív-emelkedettséget hoz létre az arra fogékony olvasóban.

            A harmadik katasztrófa Atkó bakonyszücsi kertjének pusztulása: az öngyilkosságra vágyó növények irányította vihar pusztítja el Atkó és Béla gondos munkával létrehozott kertjét, rombolja le házát; pedig ez a csendes falusi lak már kivonulás, már félig-meddig remeteség volt – mégsem maradhat meg! Nem lehet sem a nagy feladatot teljesíteni, sem elbújni előle! Kozmikus-egzisztenciális patthelyzet. Csak a pusztulás szabadíthatja fel Atkót. S e szélroham ,,utána keringett egyre tovább, le egészen a kert aljáig az örvény, szélből, szellemből. (...) Ámde a Csillagkerttől visszariadt a dühöngő tornádó: kikerülte a satnya magoncokat.”[67]

            Emlékeztet ez az összeomlás Wagner Tetralógiájának befejező nagy Tűzvihar-jelenetére, melyben elpusztul a gőg építette isteni hajlék, Walhalla, a gőg áldozatául esett Brünnhilde bosszúja által. S marad csupán a békés, örök Létfolyó, a Rajna, visszakapva kincsét. Minden emberi alkotás gőg, dac a kíméletlen mulandósággal: végül vissza kell térnie az őselemekbe, ahogy Mallarmé írja egy szonettjében: este a gőg elfüstölög. Ezt jelképezi a kínai gondossággal megtervezett kert pusztulása, ezt az örök leckét kell megtanulniuk Atkóéknak. És persze az emberi ellenpont: a falu lakói másnap szépen elhordják mindazt, ami a romok közt hasznosítható: léceket tüzelőnek, betonoszlopokat kerítésnek.

            A pár nappal később érkező Atkó már csak hétvégi házának, kertjének lecsupaszított csontvázát találja. A különleges erők által óvott Csillagkerten kívül egyedül az életének öngyilkossággal véget vető Paár Zoli fája, egy kőris marad meg épségben, isteni erők óvták meg az orkánerejű szélben. Paár Zoli Emlék jóbarátjaként mellékszereplő, s mégis, az a jelenet, amikor Béla segítségével a túlvilágról felhívja telefonon materialista világnézetben nevelődött anyját, s néhány szót intéz hozzá, s ekkor anyja egész életét átértékelve döbben rá a Túl létezésére – a regény egyik legszívszorítóbb jelenete, érzelmi tetőpontja: ,,S Paár Zoli anyja a kagylót éppen visszahelyezte volna, mikor Zoli hangja elért a füléig, egyetlen szó: Anyu... És azután kicsivel: ...te vagy az? S eme kérdés volt minden, s csend, végtelenül nagy csend Odaát. (...) S csak markolta az éjszínű kagylót a kezében Paár Zoli anyja: világ, ami nincs, s a halottak mégis vannak, mondjál még valamit Zolikám csak egy szót honnan küldöd a hangod jól vagy-e békéd meglelted mi hiányzik? S csak markolta kezében, és nem akarta letenni a kagylót Paár Zoli anyja, és nem tudta: belül homokóra, amely ma lepergett, benne az eszmeIdő lefutott, a legeslegutolsó szem gúlájának legtetejére leért, s valamely Kéz megfordítja e másodpercben, olyan homokóra, mely kétféle időegység-mérésre való: hit és balhit. Balhit hullott le alulra, felülről hitként hull le megint sebesen, labilis tetejéről hogy talpára, szilárd és széles, s isteni talpra állította a kéz. Mindünkben van homokóra, hitekkel másként s másként megtöltött. (...) És ő (Béla) angyalföldi lakásban nézte csak egyre, Paár Zoli anyja miként fut végig a múlton agyában, hogy tart meg néhány csöpp porszemet, és hogyan osztja egyre nagyobb részekre, amíg a valódi hegyek már látszanak, és a futóhomokot hogyan engedi szélnek.”[68] Olyan átfordulás, szellemi kopernikuszi fordulat ez, amilyet Ivan Iljics él át haldoklása végén, vagy amilyet Nádas Péter tapasztalt meg Saját halál című elbeszélésében, amikor evilági élményei összletéről leválva pőre lélekként halad tovább a Nagy Átjáróban.

A piramis csúcsán

            A három főszereplő e tapasztalatok hatására, lelkileg átalakulva csüggedten lemond a nagyravágyó világterv megvalósításáról, triumvirátusuk önnön akaratukból felbomlik. Nagy utazásra indulnak, Atkó Bélával, Emlék külön. Béla Atkóval marad, mert ő, a Test, mindig nagyobb gyámolításra szorul a lélek részéről, mint a szellem. Az összeomlásnak egyébként Béla esetében (is) konkrét tünetei vannak: fokozatosan elveszti mágikus képességeit, teste is zsugorodni kezd. Végül Atkó óceáni tutaján már egy mózeskosárban is elfér: visszatér a csecsemő, majd az embrió ősállapotába, amely, akárcsak a Kút, szintén archetípus.

            Béla egy palackban, mint inkubátorban úszik az új kezdet felé, melyhez a halálon át vezet az út. Ő azonban úgy halad előre az időben, hogy közben visszafelé tart. Emlékeztet ez a jelenet Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia című regényének zárójelenetére, a David Bowman lényéből születő Csillaggyermek genezisére. És ott is van Kút: a Monolit, a térvilágok közötti átjáró. Itt Béla tart egy új lét felé, s vele együtt Atkó és Emlék is.

            Emlék Tibetben, a világ szakrális felföldjén időzik, Bnuckóhoz hasonlóan szakadékba zuhan, ám csodás segítséggel túléli, majd a Huang-ho forrásától repül Béla utolsó ereje segítségével óceáni tutajukra; így a három szereplő ismét együtt lesz. S így egyesülnek, immár csaknem a túli vizeken. A fejezetek és azok időintervallumai egyre rövidülnek, egyre gyorsuló mozgással repülünk, emelkedünk a végkifejlet felé, a regény piramis-élein felfelé haladva, közelítve a csúcshoz.

            Itt döbben rá véglegesen az olvasó arra a különleges tényre, hogy a regény személy- és időszerkezete óegyiptomi piramist formáz: a három főszereplő a Kheopsz-piramis három éle, melyek a csúcspontba futnak össze, általános emberi tudattá. Mivel a piramisnak négy éle van, feltételezhető, hogy a negyedik él magának az olvasónak a mű folyamán szintén feltisztuló lelke: ,,Összefutó élek, mielőtt gúlába bezártok hármat, Egyet kirekesztetek, az ki a megszületésre vár, elhagyná most, amit el sose érhet: a tengert.”[69]

            E piramisszerkezetről tanúskodik a regény naplószerűen dátumozott fejezeteinek arányosan rövidülő idő-és szövegbeli terjedelme: míg a regényfolyam elején egy-egy fejezet jóval vaskosabb és hónapokat fog át, addig a mű végfejezetei csupán napokat, végül órákat, perceket fognak át, egyre gyorsuló tempóban, alig oldalnyivá, sornyivá zsugorodva. Mintha szintről szintre a piramis csúcsa felé haladnánk. Ezt igazolják a szövegben ekkor elszaporodó gúla, üvegpiramis kifejezések is.

            A gúla csúcsa pedig az utolsó előtti, az ezredforduló előtti perc, a Terv bevezetésének eredetileg tervezett időpontja, a mulandó ember-én öröklétbe való felemelkedésének pillanata, az eposzi apoteózis.

            E napon a hexameterek már sorokba tördelve szólalnak meg, hét, egymást egyre sűrűbben követő időpontra tagolva, mialatt a versek hossza feleződik. Az első hatvannégy soros, a következő harminckettő, így jutunk el az egysoros záróversig, amely a piramis csúcsáról való lélek-elröppenés misztikus pillanata: ,,...Tiszta, szabályos idom csúcsáról indulok Én. Most”[70] – a regényfolyam-mondatvégi pont hiánya a ,,most” szó után az ,,én” maradéktalan feloldódását, megszabadulását, karmikus beteljesülését jelzi, a végtelenbe nyitás, az öröklétbe nyíló időtlenség pillanata a piramis csúcsán.

            A gúla-szerkezetet támasztja alá az utolsó fejezet címe is: Akna (a Gnózis alatti; tizennégy kamra, fedőkő), mely az író szellemébe visszaolvadt főszereplők és egyben az író búcsúszava: ,,Győzelmet arattam sötét démonomon, (...) indulok Egy felé szétszórt versalakban.”[71], az író démonán aratott diadala, az Egy-be olvadása karmabeteljesítésének nyugtázása, immár nem hexameterben, hanem szonettkoszorúban. Az utolsó hexameter e szonettkoszorú címe.

            További jelkép, hogy a főregény egyes fejezeteinek vastaggal szedett kezdőbetűit összeolvasva a következő mondatot kapjuk: ,,Hexameterrénumból itt nyugszik Babics Imre, egykor bűnös lény, mára növénylehelet.” Az iniciálék száma hatvannégy, tehát szent szám alkotja a titkos sírfeliratnak szánt, rejtett disztichont. Misztikus szám, kettő a hatodikon, a Ji Csing száma, ősi vármegyéink száma.

            A kezdőbetűk mérete és a fejezetek terjedelme párhuzamosan csökken a regénypiramis csúcsa felé haladva, ahogy a szavak regényföldje, a találó szóösszerántással kifejezett hexameter-piramis-építőkövek birodalma és a testi lét felől a növények kilehelte éltető levegőbe, lélekvilágba jutunk. Egyben az író önbeteljesítésének megnyugvó kifejeződése is a jövőből visszatekintve: megírta élete főművét, teljesítette életfeladatát, testileg kötött, esendő földi lénye szétoldódhat az elemekbe, a transzcendensbe. Ezt a tapasztalatot kell átélnie az olvasónak is.

A szakrális terror és a líraviláguralom tehát csak önmagunk megváltásaként valósítható meg, ez a regény végkicsengése. Nem objektív, hanem szubjektív fejlődési folyamat. E főcselekmény mellett és azzal szimbiózisban valóban ott vonul a szubjektum végtelen belső tere, ez pedig Béla folyamatos belső elmélkedése, mialatt lélekben bejárja a Föld és önmaga térvilágait. Gondolatfolyamából, mely a regény immanens belső cselekménye, fokozatosan áll össze világlátása, s ez egyben az író metafizikai szemléletű világképe is.

            Legfontosabb axiómája Béla alapvető felismerése, mely lényegében az óind időtlen bölcsesség újrafogalmazása: ,,a képzelet Isten igazi kiterjedése.”[72], az egész mű és a világ szubjektivitásának jelzése.

            S e képzelet, az Istenből származó lélek szárnyalni-próbálása a Földön állandóan szűkös korlátokba ütközik: ,,S íme, a Földön nincs lehetőség, hogy bemutassa a szellemiség, mire képes: a Föld túl apró.”[73] Emberi lényünk oly keveset láthat meg a térből szűkre szabott idejében: ,,Mint ahogyan gyönyörű freskó póknak felület csak, úgy a tudatnak a Mindenség felület; soha formát nem vehetünk ki, se tartalmat. Jelenetsokaságon mászkálunk, mint pók a falon fel-alá fut örökké, és nincs távlat alattunk, s háttér. És felület csak.”[74]

            A túli világból még kevesebbet fog fel az elménk, még a kiválasztottaké is: ,,S füsttől, nadragulyától, gombától kábult sámánok, táltosok is csak égbeli, langyos konyha örök megtűrtjei voltak mindig; a tiszta tudat nagy lélek támogatója, és más semmi, de semmi, hiába az elhivatottság.”[75]A szintén kifürkészhetetlen jövendőt is találó metaforával jeleníti meg a főszereplő képtermő gondolatvilága: ,,szép kígyó hát a jövő, makulátlan, pillanatonként vedlő és tovakúszó.”[76] A világ eme rejtélyességét egy nihilistának tűnő alapkijelentés próbálja feloldani: ,,És nevetés az egész lét, és a talapzata Semmi.”[77] Ez az első, amire az egyébként szűkszavú Béla a mélyponton lévő Atkót megtanítja.

            Még a hasonló gondolkodású olvasónak is furcsán hathat első olvasásra, hogy a csillagokat Béla minden modern asztronómiai tudásunk ellenére sorshordozó élőlényeknek tekinti. Pedig valóban ez az őskori szemlélet: ,,a Nap, mely nem gázgömb, neve: Sors, de addig a pillanatig teljesség.”[78] A mű egyik fő kijelentéseként sokszor felbukkanó mondat ez.

            A fizikai és a transzcendens szemlélet igen gyakran olvad össze egy metaforában, sajátságosan élő, átlelkesített világegyetem-élményt hozva létre, a legparányibbtól a világegészig röppenve: ,,Sokezernyi ősi neutrínó száguldott ott a befőttesüvegben, minden atomban sok-sok ezernyi. (...) szúnyogszemen át sokezernyi száguld, és öregebbek a Napnál. Isteni hírnök mind, és rettenetet kelt: aprónak kötelesség lenni, hatalmasnak luxus. Csak a legpicinyebbek tudnak az Úrról ezt-azt. (...) Az Úr könnyű görgői talán ők ebben a kis gömbcikkelyben, neve: kozmosz.”[79] S e legkisebbség az archaikus létet termő szív: ,,Zsugorodva a szívig, (...) Ráérős-kultúra emelkedik ott: sziget. (...) Isten lakik ott (...) Le-lesüllyed éránként a sziget: beleomlik az emberi szívbe: újra felébred a Ráérős-kultúra. (...) És ő hírnöke ennek.”[80] – mármint Béla, aki felismeri az archaikus és materialista kultúrák ciklikus váltakozásának örök és  kozmikus táncát.

            A modern csillagászat még bizonyítatlan világegyetem-keletkezés sejtelmei is költői formában fogalmazódnak meg, archaikus hexameterek lüktetnek a fenséges témáról: ,,És a mi Nagy Bummunk oka itt keresendő: más Térben roppant vonzású átvezetőben, mely csak nyelte a holttá váló testeket egyre másutt, s görbe Időben  rettenetes tömegűvé nyomta az összest össze, de térfogatában aliggá, majd születési csatornáján át Semmibe lökte, hol rögtön felrobbant és gyorsan növekedni kezdett, sejtjük a többit.”[81]

            Néhol ez a komoly hang egyenesen tréfássá, ironikussá válik, bár lényege továbbra is egzisztenciális: ,,Oly sok Isten-szellőzőnyílás: féreglyuk időzik itt, a világűrben. Lám, csak, lám, mintha szökésre csábítnák a Gonosz, s az Urat szintúgy. Menekül majd mindkettő?”[82] Majd ismét szenvtelenebb tónusra vált a világtörténés komolyságának tudatában: ,,S a fehér lyukakon, hol anyag tör a Térbe, egyvalamely szellem behatolhat energiamaszkban erre a gazdátlan térrétre, akárha a farkas jön, ha a vén pásztor, s hamis, éjszínű ebe elment.”[83]

Olykor igen bonyolult képzettársításokon át halad a filozófiai elmélkedés fonala: ,,szellemi lények (...) mint vastag tollal húzott átlóban a porszem mind, olyaténképpen letapadnak, amíg a jövő fel nem szárad, s kifakult múltból feledésbe repülnek aztán, szélfújt porszemek. És az Idő marad ott, a meghúzott, egyenes vonal. És a világegyetem sem más: letapadt porszem, s az Idő, a világegyetemben megszületett, belső, kis idő éppúgy viszonyul csak hozzá, mint porszem sivataghoz, időknek IDŐJE, Semmibe sodródó univerzumokat letapasztó.”[84] Lassan araszolva mégis minden mondat értelme világosan kitapintható.

            Megszívlelendő analógiákra ébred rá Béla a különböző tudatszintű élőlények gondolkodásmódját és azok átjárhatóságát illetően: ,,Kimondani kell-e: mint ahogyan nem időzhet az ember a majmok agyának, zárt tudatának kedves káoszban, zavarosság, szétszórtság, örökös rögtönzések közepette, mert az meggyilkolná hosszabb távon a lelkét, úgy démon s angyal logikától kedveszegett lesz, sőt frusztrált, így ott nem időzhet? (...) És angyaltudatoknak és démontudatoknak az ellentmondani látszó képek egyértelműek az érzéktúli időben.”[85] Ez az a gondolkodásmód, amelyet Hamvas Béla a Scientia sacrában egységlogikának nevez, az érzékfeletti világ logikája, gondolkodásformája, melyre a fejlett tudatú embernek is el kell(ene) jutnia.

Időtlen Időfa

A lélekként Szibéria ősi tajgája felé röpülő, Japánba haiku-vadászatra induló Béla kimeríthetetlen-látomásos képzeletében a könyv egyik legszerteágazóbb allegóriája bontakozik ki, melyet Időfa-allegóriának is nevezhetnénk: ,,Az emberi szellemet egyszer mindenképpen messzebb fújja a szél. S a Halálnak hívják ezt a szelet”[86] – indul a gondolatmenet a lelket repítő szél képzetéből, majd a sámán-világfa gondolat felbukkanásával az allegória egy japáni versvadászat és a Széthajtogatott fekete doboz után bomlik ki a maga teljességében: ,,Oly sok idő van. Akár egy fának az ágai. S mint az ágak végén ott a levél, s a gyümölcs is a végén, úgy valamennyi időhajtás végén tömegükben szörnyű pontok. Az Úr levelének hívhatod őket mind. S az időgallyak csúcsán van a Semmi, ezer, sőt százezer. És az az isteni termés mind.”[87]

            Az emberi világ az Időfa törzsén belül létező, abból kitekinteni nem tudó szúbogarak nyüzsgő-rágó sokasága: ,,Emberi tér: az Időfa egyetlen gallya csak. És már hozza a hajtás pontlevelét, és érik a Semmi is, hogy örökre lelógjon az ágról friss-ropogósan. Addig perceg benne az Isten képzeletétől távol a szúbogarak sokasága: az emberi lények. Íme: időtlen Időfa. A képpé lett paradoxon. Mindig nő, sosem volt kezdete. Semmigyümölcsöt hoz, soha nincsen vége, nem ér teljébe sosem. Nem sorsa favágófejsze. Sosem szárad ki, örökké áll.”[88]

Az Időfa képzetéből ezután a Ráérős-kultúra rengetege nő ki, mely végül beérve elpusztítja önmagát: ,,S a fáknak az ágai mintha ezüstös fejszékben végződtek volna. Kerek leveles nyél mindegyik ág, és fejsze a termés, balta a termés. (...) Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját. Szertefutó gyökerükkel felszívják az ezüstöt a földből, és a vasat s (...) mind átalakítják: fejsze a termés, balta a termés.”[89] Ismét a kultúrák ciklikus váltakozásának metszően tragikus ábrázolása. Szkúner-hasonlat, Időfa-allegória. Mélyen az elmébe vésődnek.

            Ars poeticaként így vall Béla nevében az író – kettejük azonosságát ily módon is igazolandó – a fajsúlytalan, aktuális célokat, korkívánalmakat kiszolgáló irodalomról, Atkó elvetett ponyvaregénye kapcsán: ,,Ha a lélek újra erős lesz: a lélek nélkülieknek örök sár. S tűnő álom a túlélők s szolgák irodalma. (...) sietősek: versenyzők irodalma. Fogalmuk sincsen ezeknek arról, hogy van mű, amely élőlény. S eme dúvad önmaga írja magát. Nagy lélekben fogan, ott nő, emberi lélekben, bábája alázat, igény és önfegyelem. (...) S majd a leírtakat olvasván rájön: valamely lény írja magát művében, s nem más ő, kisegítő ott. Nem szerző, társszerző, de egy ostoba tollnok.”[90] Rádöbbenünk, hogy a szerző magának a Gnózisnak keletkezésmódját fogalmazza itt meg, melyet karmabeteljesítésként egy magasabb entitás diktált neki. Az ember átkok szülte démonát és imák szülte angyalát egyaránt háttérbe szorítja egy ilyen intenzitású fensőbb közlés.

            Atkó bakonyszücsi kútja a következő asszociációt kelti a kertet gondozó Bélában: ,,Emberek ősi menyasszonya minden kút, s vödrönként küldi imáit felfele. És ha végre kiszárad: meghallgatták.”[91] Az emberi-írói karmabeteljesítés megkapó megfogalmazása ez.

            Béla egy másik önvallomása saját jelleméről, életszerepéről, mely egyben szintén írói önreflexió is, a szellemi-lelki ember korunkban oly nehéz, sodródó-szorongató idegenségét, az értő olvasókra találás kérdésességét taglalja: ,,Mindegy ez annak, akit már egy ponttá zsugorított régen a tompa kitartás. Tudja, a végzete mindenképpen eléri, az élet nem. Megöregszik anélkül, hogy sodródna az árral s élvezné a haboknak múlékony csacsogását: pontgát ő a folyóban, s egyben az önmaga-örvény. És odalett fiatalságáról csak szavakat tud összekaparni, amíg mások habzsoltak a létben. Jobb lett volna üressé válni a megszületéskor, vagy ha nem, akkor a kornak megfelelően ürülni és utolérni a többieket. (...) Téged csak az archaikus ragyogású elmék érthetnek meg, azonban az archaikus lét csillagerőt követel, nem távolodást: az esélyed semmi.”[92]

Az egykor az emberi tudatban általánosan jelenlévő, és mostanra hiányzó költészet archaikus korbeli létmódjáról így nyilatkozik Emlék álma kapcsán az író: ,,Mikor primitívek a régmúlt álomidőről szólnak, a költészet birodalmát említik, mely az ébrenlétben a térbe suhanni látszott és szárnyalt, minthogyha a sólyom az égen. S nem kellett olvasni, varázsló-metrumokat sem kellett várni a tábortűznél, mert lecsapott a líra az akkori emberiségre, akárha a sólyom, és belevájt szívébe, mivelhogy nem tehetett mást.”[93] S a költészet a túlvilágba hazatért lelkek üzenete felénk:  ,,S odalett költészetek oly szabadok már, mint bábból szabadult lepkék. S röpködnek az Isten végtelen, izzón vibráló emlékezetében.”[94] Ebből az isteni tudatból hozza vissza őket Béla vers-horgászatai során. Rengeteg példát lehetne még hozni Béla eszmevilágának bemutatására; itt csupán annak főbb pilléreinek megvilágítására szorítkozhattunk.

S lehetne még hosszan ecsetelni az általa föllelt írásművek üzenetét is, hiszen nagyon fontos ellenpont a Gnózisban e betét-darabok jelenléte, az elveszett költészet képviselői ezek, Béla legterjedelmesebb halászzsákmányai (Gyarmati emlék, A széthajtogatott fekete doboz, Warning, Embertelen). Szerepük a hexameter-folyamban kisebb szigetek képezése, egyfajta jellegváltás, mint ahogy a piramis hasábkövei is folyosókat, kamrákat zárnak magukba. Mindegyikük az adott, elgépiesedett, silány és egy lehetséges, jobb, lélekgazdag világ ellentétére világít rá. Mindőjük külön elemzést igényelne. Ez legyen immár az értő olvasó feladata, akinek a hosszú, de különleges célhoz irányító úton végigvezető Gnózis kapcsán majd joggal idéződhet fel akár Spinoza bölcsességről szóló zárógondolata a szintén nem könnyű, ám annál magvasabb Etika végén: ,,Deminden, ami kiváló, éppolynehéz, mint amilyen ritka.”[95]

 Füleki Gábor