Iancu Laura

Este a faluban (14)
        
Trianon100

Áruld el, Uram,
(Neked is jól áll!),
valld be, szerelmes voltál;
ugattak bár, nem támadtak
Rád a kutyák,
amikor hajnalig udvaroltál.
Áruld el, milyen volt a csókja?
Feledhetetlen, ugye, és akarod újból, újra!

Hát, álljunk itt meg, Uram,
egy idomított szóra… Nem új keletű a
történet, csak éppen megállás nélkül
hosszabbítja, késlelteti érkezésed
egy vargabetűs „házi feladat”.
Nevezik még ilyen-olyan egyezménynek,
de el ne hidd nekik, Uram,
emberevő a békéjük, nézz szét az asztalon:
fenyvesek, medvék, öngyilkos tavak,
zsugorodó gyepűn millió magyarok.
Tanúk nélkül is tudható:
Téged is kettészakítottak.
És megtömték szánkat hallgatással,
már nem is tudom,
vasvillával? Színváltó jogokkal?

S valóban,
100 éve nem legenda
György és Ilona
szerelmes balladája.
A kert fenekibe’, egy körtefa alatt,
Györgyi Ilonával sírnak mind a ketten.
György teli könnyűvel mondja Ilonának:
Ilona! Ilona! Menek katonának,
Megvársz-e te engem három esztendeig?
Megvárlak, megvárlak, annál több ideig!
Meg nem vársz Te engem, mikor hazajövök,
Papot s a deákot a lábadnál kapjam,
Anyádat s apádat siratózva kapjam!
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
Azt, ki a szerelem örökös rontója.

Indulunk már mi is, Máriával vissza,
zárt ajtók mögé, félországba.
Ha csont-, ha porcsendélet
fogadna szerelmesed kapujába’,
csak egy szót szólj,
és szavadra feltámad…
Ez töretlen reményem,
hogy idővel kimondod.

 
Oláh András

halálod után tizenöt évvel
                                           
Lukács Erzsébetnek – odaátra

betegre karcolt minket az az éjjel
mikor halálod után tizenöt évvel
elzarándokoltunk a lányoddal ODA
– megvolt még a ház és az a kis szoba
amit sohasem hozhattál igazán haza
aminek szívedben rekedt árnyéka szaga –
ott szült anyád kilencszáztizennyolcban
amikor apádról azt sem tudták hol van
– Doberdó, Isonzó… a háború véget ért…
hazátlanok kaptak otthont az életért
de elfordította akkor arcát Isten
s idegen színekbe öltözött itt minden
földfoglalók raja járványként terjedt szét
házat kaptak s hazát – másoktól elvették –
szekereken jöttek meggörnyedő testtel
köszönni kezdetben mindegyikük restell…
idegen a nyelv és idegen a szomszéd
barátod besúgó egy aprócska koncért
ki hazug szót dicsér annak jut csak esély
Elek apó nyelvén nem lesz kinek mesélj
felnőni még könnyű – megmaradni nehéz –
főleg ha Isten is csak megvet és lenéz
szorongva félve vágsz neki a világnak
kialkudott hitben nap mint nap aláznak
határok nyíltak törlődtek záródtak
tornyokon kapukon cseréltek zászlókat
párbeszéd helyett ekkor lett perbeszéd
kirakós-játékod így hullott szerteszét
apád a titkait még falakba véste
múltatok így került most rivaldafénybe
s a házon a táblát az eső ha mossa
ráfeketül ma is a jel: strada Cloșca…

Pethő Lorand

hamutömeg

azt mondják
sorsunk meg van írva
kíváncsi lennék arra a papírra
mennyire nyomták rá a pontot

most játszhatnék bölcset vagy bolondot
úgyis az vagyok minek vallom magam

a száz év magányt
olvastam az éjjel
és eszembe jutott
száz év magány

a szamos túlsó oldalán
egy szikár alak
fáradt kezében
tartotta homlokát
én nézem őt és látom önmagam
én nézem őt
ő rám nevet

fiam
mi az egyedüli nép vagyunk
kinek van saját istene
majd zsebébe nyúl
pálinkás üveget vesz elő
nyújtja felém
koccintsak vele
na isten-isten
és kezünk árnya összeforr
a habokban
én nézem őt
homlokán harmat
mint homlokára
rátapadnak a csillagok

tudod fiam
magában motyog
nem néz felém
egy dolgot megtanultam mégis
habár szétszórtan élünk mindahányan
pityóka krumpli egy a szájban

én nézem őt
lehajtja fejét
hallgat
ingemen egyet gombolok
érzem őszbe nyitja ablakát
a város
és a gőzölgő szamos felett
egy szikár alak
fáradt kezében
tartja homlokát

Dimény H. Árpád

cserepes virág

emlékszel-e Gizám a fiatalságunkra
amikor Kassáról írtam neked lapokat
azóta őrzöm minden sorodat különösen
azt sokszor elolvasom amelyben esküdtél
a tőlem kapott cserepes virágra igyekszel
életben tartani a gyönyörűséget mint a
szerelmünket bár eddig csalódást okoztál
nekem mert ismét megbántottál hiába

igyekszem felidézni mintha a rosszat
kitörölték volna emlékeim közül vajon
mivel bánthattál meg mivel lehet egy
olyan szerelmes szívet megsebezni mint
az enyém talán ha nem viszonzod annak
hevét és ismerve magam feléd záporozó
leveleim orkán-erejét pusztítását szíved
békés mezein s ami nagy csak távolról
látható megírta a bölcs költő Jeszenyin
s ha ajkam ajkadért hajol nem láthatom
az arcod rezzenését s leveleim sűrűjében
későre vettem észre hogy elvesztél…
a mi szerelmünk az a fajta amire mindenki
vágyik hogy nem lehettünk egymáséi
csak még jobban összeköt bennünket

Gizám özvegy lettem egyedül vagyok
és nincsenek kedvemre ezek a kokett
francia lányok csak rád gondolok éjjel
és nappal is mint régen csak bölcsebben
a szeretet csalhatatlanságával tudom hogy
az igazi szeretet nem szentimentális és
sajnálkozó hanem erős bátor szeretném
ha kijönnél hozzám Párizsba feleségül
veszlek mert nem félek már a fájdalomtól
az orvos sem tud mindig gyógyszerrel
segíteni néha bele kell vágni a testbe
légy a feleségem legyünk egymásnak
orvosa mert csak az okozhat fájdalmat
akinek megvan az írja is rá a szeretet
okozhat de a szeretet az ír gondold meg
ne mondj hamarosan rá igent vagy nemet
mert szív dolgaiban az okos tanács és a
gondolkodás a jó adj választ a szerelemre

hej szép fiatalság pedig még nincs is sok
ősz hajszálam lábam izmos és frissebben
dolgozom mint sok fiatal és megáldva
bölcs férfiésszel tudom mert kerestem
a boldogság nem fészkel minden bokorban
így hívtalak becézve kislány szép fiatalság
tétován szerettél riadtan tisztán s édes Gizám

hogy mást is írjak élni még itt lehet tán
csak nem külön nem feledve a régit
ma átsétáltam Trianonba és láttam az
öreg ágyakat melyekben királyok pápák
és császárok aludtak magas mennyezet
alatt ott volt az a hosszú terem is ahol a
magyar békét írták oda nem lehetett
bemenni selyemkötél zárta el az ajtót
sereg emberből nem nézett be oda senki
ott álltam sokáig akkor először és meglepő
módon beköptem a terembe a parkettára
későre ijedtem meg hogy az őr észrevesz
gyorsan odébb álltam és nevettem magamban
mert jól esett a köpés Kassára gondoltam
a szép fiatalságára amit ott hagytunk és
szegény megcsonkított hazánkra amiből
te maradtál nekem tudd lehet élni itt csak
nem külön te és én nem feledve a régit
maradok a régi forrón csókoló István

                    (1924., Párizs)*

* A verset Laczkó Géza Laczkó Giza régi szerelme Trianonban című írása ihlette. Megjelent a Nyugat 1924-es évfolyamának 18. számában.

 
Lakinger Tibor

16:32

Csak egy perc volt az egész
ott, a palotában, a hatalmas csillárok alatt
sziréna és harangzúgás között
újraírták a történelmet.
Mert a papír mindent elbír.
Egy békétlenségi szerződést is,
vörös vonalakkal.
A műholdakról
nem látszanak a határok,
a belső térkép mást mond.
A határ nem ki-, hanem összezár,
és nem kell ehhez a webshopból
Nagy-Magyarország-kulcstartót,
kitűzőt, bögrét, matricát vennünk.
A csonkolt ország fájdalmát
cipeljük magunkkal, míg élünk.

 
Noszlopi Botond

Csonka számadás

Nézzünk tompán a délbe.
A korszakos felismeréseken
már túl vagyunk.
Játékos kedvünk
csappant ugyan, de
felülünk azért
egy-két pörgettyűre.

Még szánnak, de egyben
irigyelnek is minket,
kezet nyújtanak,
megveregetik a vállunk,
megdicsérik
elkobzott kincseinket,
és összesúgnak,
ha arrébb állunk.

Már merünk
nagyok és kicsik is lenni,
küzdeni,
hozva igény szerint a békét,
elvegyülnénk,
de egy sincs olyan, mint mi,
másképp mutat minket
egésznek a térkép.

Debreczeni Balázs

Szamárbőr (Balzac nyomán)

A használati utasítás szövege szerint
Teljesülni fog minden kívánságom.
Ám a Szamárbőr minden használat után
Egyre keskenyebb lesz.
Nosza, azonnal kipróbálom az összes létező ikes igét,
Együtt leszek a legszebb nőkkel,
Eljönnek hozzám a legszebb tájak,
Az értéktőzsdékről ömlik a lé.

Most rápillantok a Szamárbőrre.
Már keskenyebb, mint az Esti Árnyék,
Halványabb, mint a tavalyi hó,
És olyan elmosott, olyan kicsi,
Mint Trianon után Magyarország.

Laczkó Vass Róbert

Paripák a sztrádán

pannon szürreál Tompa László-módra

Az M6-os autópályán, Paksnál, egy átlagos hétfő reggel furcsa szembeforgalommal találkozhattak az autósok. Néhány ló száguldott a sztrádán. (Euronews, 2017.)

vasalatlan paták csattognak az aszfalton
sehol egy lovas elszabadultak a mének
anakronizmust habzó nagy nemzeti vágta

csupa tajték a testük nem délibáb füröszti
menetirányban de szemben a forgalommal
nyargalnak veszettül neki az alkonyatnak
parancsolat elől szöktek meg valahonnan
dúlnak mintha pattogna nyomukban az ostor
mindegy milyen volt hozzájuk a ménesgazda
most hogy szabadon lobog sörényük a szélben
űzik a naplementét mint csikókorukban

ki tudja tébolyuk merre ragadja el őket
hol és mikor végez velük e gyilkos hajsza
melynek csak végelgyengülés lehet a bére
kit érdekel hogy ereikben úgy forr föl a vérük
mint amikor először kóstolták a zablát
hiába végtelen az út kiszalad alóluk
jobbra-balra most is ugyanaz a puszta
nincs hová menekülni mint ahogy nem is volt
akkor sem amikor tatár elől futottak
vagy szemben a láncos golyókkal mohácsnál
át a kukoricáson bele a végtelenbe
vesztett háborúkban gazdátlan elvadulni
bármerre jutsz egyetlen hatalmas hortobágy a sorsod
hol más nem is terem számodra csak üröm
lehet a porondon cifrább a nyerged
érhetsz többet is ha többen fogadnak
versenyfutás nélkül abrakot mégse várj
ahol a tét magas ott keserűbb is az élet
és hosszabb a visszaút amikor lecserélnek
nem is vonszolhatnál súlyosabb igát

Boda Edit

Állományból törölve

A feneketlen torkú földnek odavetve.
Inkább úgy él az ember, mint a nyelv előtti fák.
A halak szemére felragadt látvány mozdulatlan.
A völgyekben párálló szavak furcsa illata,
mint a tövises iglice.
A mészkőréteges domboldalra ráfutott a korpafű.
Néhány köszmétebokor túlélte a szőlősök pusztulását.

Maradj egyedül nyelveddel, mint a szálfa –

És egyetlen Roman Ingarden-könyv volt a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban,
1993-ban diák rá száz körül, ám ez a város időre hurkolt részét mit sem érdekelte.
A Sétatéren gesztenyefák hatalmas ágai törtek le a hirtelen viharban,
ahogy szaporáztam a Fellegvárról a Mikó kert felé –

Talán Ázsiába kellene mennem? A gyomorra mért ütés biztatott, igen.
Aztán inkább szavakat válogattam a másnapi ebédhez.
Talán Dsida, Platón vagy Rilke megsegít?
Vagy inkább a Malomárok fölött cikázó, sárga bögyű madár?

Nem ismert rám az életem, idegene maradtam a tájnak.
Egy állományból törölt könyv is lehetnék?
Mondjuk Ovidius Tristiája (772-es kartotékszám),
mely valaha a Komáromi Lenfonógyár Üzemi Bizottságának
könyvtárában állt olvasatlanul,
s később én egy antikváriumban
megvásárolhattam magamnak.
 

Keszthelyi György

Hangyaösvény

Trianon

Buzgó egy napja volt a rikkancsnak, mikor a vér, a száj
frigyre léptek – kegyvesztés lett a vége és vesszőfutás,
sürögtek-forogtak, megannyi cvikker, keménykalap,
Zola fruskái csak ugyanúgy, féláron, kótyagosan
a Bois de Boulogne-ban – akciós kéjnedvek, rózsaolaj.

Itt, keletebbre térdre borultak, majd céltalanul
földbe, sárba vagy macskajajba fúltak. Sírt a lakat.
Isten maradt, a páterek s rövid szótagok hosszú sora:
vitézek, az végek bőven elégnek tekinthetők,
mert lám, a hangya akkor is hangya, ha ösvénye nincs.

Szavam ne dobd el úton-útfélen, ha megtalálod,
fércelj rá temérdek szerelmet, hamvas erotikát,
idő van benne, és némi mérték, mert veszteségre
szánta, ki nálam sokkal többre és jobbra érdemes.
Válaszd le róla a forró napot, hadd melegítsen,
míg neved kitart, míg rá nem vésik a feszületre!
                                                  
2020. február 2/3.