Jelige: punksnotdead – Elveszett jelentés

Jelige: punksnotdead

Elveszett jelentés

Nyolc éve is már, hogy utoljára találkoztam Joseppel. Egészen meglepett, hogy pont őhozzá voltam hivatalos raportra. Nem is tudtam, hogy felhelyezték a fővárosba. Jó lett volna hinni, hogy pusztán látni akar, a régi barátot, de rágondolva egy elfoglalt funkcionárius képe tűnt fel előttem, aki nem a hivatali időben intézi a magánügyeit. Nyilván olvasta az előző heti publicisztikám, amiben a keményvonalasokat pellengéreztem ki.

Jó ideje létezik egy szárny, amely akár még veszélyt is jelenthet a jól működő irányunkra. Keménykedők – így neveztük őket. Egyik fő emberük ráadásul az a Wojciech, aki négy éve még ellenzéki gyűléseken poharazgatott. Hallgatólagos megállapodás, hogy Wojciech sosem szólal fel, nem ad be indítványt és nem nyilatkozik, így hajlandó a párt megtűrni soraiban. Azonban szükség törvényt bont. Publicisztikámban kénytelen voltam őt állítani a célkeresztbe, őt, aki a háttérben talán a legtöbb munkát végzi annak érdekében, hogy az egész politikánk egy drasztikusan új irányt vegyen. Ezt a szándékot pedig csírájában kell elfojtanunk, még ha ez veszélyes játék is.

„Nem azért voltunk fiatalok, hogy ne tegyünk egy-két vargabetűt. Az ember csak belekóstol ebbe-abba, hogy meggyőződjön róla, mi is ízlik neki leginkább. Még ha egy társadalom felépítése talán nem is épp egy osztálykirándulás a cukrászdában.”

Mindig vallottam, karikírozással jóval hatékonyabbak lehetünk, mint direkt offenzívát alkalmazva. Aki támad, az dühös, frusztrált, sejti, hogy akár veszíthet is. „Mit kell rejtegetni ezt a drága embert? Csak mert korábban ellenünk dolgozott? Miért ne hinnénk el neki, hogy kitisztult a feje, sőt épp e fejben rejlenek azok a szempontok, amiket mi eddig észre se vettünk. Amiket csak az láthat igazán, aki nemrég még szívből, meggyőződésből ásta a sírunkat.”

Már félórája ültem ott. A komor titkárnő ez alatt se egy pohár vízzel nem kínált meg, sem elnézést nem kért Josep nevében, amiért így elhúzódik az előző találkozója. Próbáltam szólni hozzá, megdicsértem a blúzát, de tökéletesen ignorált. Akárhogy is haladunk előre, van, amiben nem sikerült megérintenünk az embereket. Végső soron mégis csak ő boldogságuk a célunk, s meg is teremtettük ennek alapjait, ám valamennyit nekik is illene tenniük ennek érdekében. De ezen a mogorva nőn is látszik, sokan továbbra is elvárják, mi oldjunk meg mindent.

Negyven perc elteltével (valamennyivel azért korábban is érkeztem, állapítottam meg aztán) kinyílt az ajtó és Josep tűnt fel mögötte.

– Szervusz! – köszöntöttem régi harcostársamat.

Kicsit talán nagy hévvel léptem hozzá, ez mintha meg is ijesztette volna, legalább is mintha lefagyva fogadta volna kézfogásomat, inkább udvariasnak, mint boldognak tűnő félmosollyal az arcán. Én mindkét kezemmel nyúltam felé, talán meg is akartam ölelni nagy igyekezetemben. Végül megálljt parancsoltam magamnak és miközben jobb kezemmel az ő jobbját szorítottam, a ballal felkarját érintettem bizalmasan.

– Fáradj be – mondta és visszafordult szobája felé, ahova követtem. Bezártam magam mögött az ajtót. Most tudatosult csak bennem, hogy az elmúlt félórában nem is volt senki az irodájában.

Tágas szoba volt, amelyet azonban mintha direkt igyekeztek volna úgy berendezni, hogy épp ellenkező hatást keltsen. A falak mentén sötétbarna, súlyos, szélesen benyúló polcok, rajtuk az irodák elengedhetetlen ismertetőjegyeiként iratmappák, egy kisebb, szintén barnás, horpadt műanyag kaspó, benne valamilyen pálmaféle, fáradtan nyújtózó levelekkel, máshol egy láthatóan használaton kívül helyezett, villanykörtéjétől megfosztott, hajszálvékony törzsét egy apró csuklóval középen meghajlított asztali lámpa, mint egy rab, aki hónapokig tartó éheztetés és verés után fogatlanul görnyed maga elé. Az ablakhoz tolt széles asztal mögött magas bőrfotel, míg innenső oldalán egy jóval alacsonyabb, karfát nélkülöző szék bukott alá.

Leült, de engem nem kínált hellyel. Leültem hát magamtól és hogyléte felől kezdtem érdeklődni, illetve hogy mióta dolgozik itt, mi is a feladata pontosan. Válaszai nem voltak udvariatlanok, inkább csak kimértek. A hogy vagy?-ra épp olyan semmitmondóan reagált, amennyire semmitmondó valóban a kérdés maga, elmondta, hogy hat hónapja kapta meg a kinevezését, a munkakörével kapcsolatban pedig olyan tömör, hivatalos ízű, szemernyi lényegi információt sem tartalmazó feleletet kaptam, amikkel külsősök naiv érdeklődését szokás leszerelni.

– Nos – váltott aztán át egy még kevésbé meleg tónusra –, tudod, hogy miért vagy itt?

Úgymond a szavak embere vagyok, és rögtön megütötte a fülem, hogy nem azt kérdezte, miért akartam veled találkozni? Vagy legalább, hogy miért hívtalak? Hanem miért vagyok itt; itt vagyok, ide hivattattam, ide rendeltettem.

– Reméltem, hogy a keményvonalasokat érintő cikkem miatt – feleltem.

– Remélted? – Mióta az imént kinyitotta az ajtót, most először vettem észre a hangjában valamit, ami arra utalt, mégsem egy beszélő robottal társalgok. Meghökkent. És éreztem, hogy ezzel a visszafogott hökkenéssel még egyfajta kegyet is gyakorol, mintha azt akarná tudatni, akár fel is háborodhatna.

– Josep – folytattam és még mindig nem tettem le róla, hogy ezt a valamiért hűvösen indult beszélgetést elterelem egy olyan barátságosabb irányba, amilyennek az elmúlt napokban magamban elképzeltem  –, mindannyian tudjuk, hogy ezek a barmok veszélyt jelenthetnek. Igen, én is gondoltam rá, hogy Wojciech talán nem csak nekik, de az egész pártnak kínos pont. Hidd el, sokat gondolkodtam ezen! De osztottam-szoroztam és arra jutottam, többet nyerünk a dolgon, mint amennyit vesztünk, csak kellően ki kell domborítani, hogy a radikálisokhoz köthető, nem pedig egészében véve a párthoz!

Josep összevonta a szemöldökét, nem úgy, mint akit harag hevít, inkább mintha épp terelni akartam volna a témát. Pillanatig így az az érzésem támadt, hogy félreértettem, és mégsem a cikkem miatt vagyok itt. Ám ekkor az addig is maga előtt ide-oda tologatott papírok egyikét megemelte az asztalról és kioktatóan felolvasott róla.

– „Miért ne hinnénk el neki, hogy kitisztult a feje, sőt épp e fejben rejlenek azok a szempontok, amiket mi eddig észre se vettünk.” Szóval azt gondolod, hogy Wojciech-re kellene hallgatnunk?

Zavarba jöttem. Ez a kérdés, ez a végtelenül értelmetlen kérdés sehogy se illet bele eddigi beszélgetésünk vonalába. A vonalba, amelynek eddig is másodpercről-másodpercre kevésbé láttam a végkimenetelét, s most egyszerre az eleje is homályossá vált.

– Persze, hogy nem – rebegtem.

– Amiket csak az láthat igazán, aki nemrég még szívből, meggyőződésből ásta a sírunkat” – folytatta.

– Nem értelek.

– Én azt nem értem – és itt mintha a benne eddig csak kötelességből munkáló kihallgatótisztet felváltotta volna a megoldást őszintén kereső barát –, hogy engedhették ezt megjelenni? Csak látnia kellett egy szerkesztőnek, egy jóváhagyónak, egy… egy… – szinte kétségbeesetten kereste, kire lehetne még rákenni a gyalázatot, hogy engem felmenthessen.

– Josep, ez most valami vicc? – kérdeztem határozottan.

– Én ugyanezt kérdezem tőled! – csapott az asztalra.

Ekkor már én is kiabálni kezdtem.

– De hát hogy gondolhatod…?!

De belém fojtotta a szót.

– Akiket ide berendelünk, azoknak itt nem szokásuk kiabálni!

És megint: nem azt mondta, hogy itt nem szokás kiabálni, hiszen nagyon is szokás, ő szokott itt kiabálni, ahogy teszi ezt most is, és én vagyok az, akinek ezt állnia kell, akinek kuss a neve. Tekintetem ismét a hajlott hátú lámpára tévedt.

– Szerintem félreértettétek, én pont az ellenkezőjét gondolom…

– Hagyjuk már ezt – mondta megvetően.

Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy világossá tegyem számára, mi épp teljesen elbeszélünk egymás mellett. Ám hiába minden erőlködés, fejemben megint csak ugyanazok a végtelenül egyszerű és már számomra is egyre üresebbnek tűnő frázisok ugrottak fel. Mintha egy koporsóba zárva sikítanék, dörömbölnék, miközben pontosan tudom, hogy barátaim, rokonaim ott állnak közvetlen mellettem, hallom beszédüket, ám ők sehogy se hallanak engem, hiába püfölöm fájó ököllel a fafedelet.

Megcsörrent a telefonja. Felemelte a kagylót, de nem szólt bele. A vonal végén nyilván egy egészen rövid mondat hangzott el. – Mindjárt jövök – mondta, és magamra hagyott. Magamba roskadva ültem, fogalmam sincs, meddig. Észre sem vette, hogy bejött a titkárnője, s nekem háttal a polcoknál állva matat. Kivett egy kék iratmappát, lapozgatni kezdte. Éreztem, hogy száraz a torkom.

– Ne haragudjon, kaphatnék egy pohár vizet? – szólítottam meg, de először nem reagált. Csak amikor megfordult, hogy lendületből kifelé induljon, mintha csak véletlenül nézett volna rám és vette észre, hogy várakozón nézek rá. Megtorpant. Az arcom lángolt, a szívem zakatolt, kapkodtam a levegő után. Végre megszólalt:

– Nem kér egy pohár vizet?

Felugrottam a helyemről. Arcát a hatalmi arrogancia legvisszataszítóbb maszkja fedte el: egy rész rémület, egy rész undor. Úgy döntött, faképnél hagy, s elindult az ajtó felé. Elkaptam a karját, de azonnal ki is rántotta magát a kezemből és felgyorsított a lépteit.

– Álljon meg! – kiabáltam utána, hiába. Az ajtóban Josep állt döbbenten, a nő őt is csaknem félrelökte.

– Te megőrültél? – lépett oda hozzám. – Miért ordibálsz ezzel a lánnyal? Különben is teljesen süket.

– Micsoda?

– Süket. Csak szájról tud olvasni.

Visszarogytam a törpeszékembe.

Úgy tűnt, ezzel az üggyel nem kíván tovább foglalkozni.

– Ide figyelj. Nem akarunk mi téged sem meghurcolni, sem kizárni. Még a munkád is megmarad. Ha itt, most annyit mondasz nekem, belátod, hogy tévedtél, nekem az elég.

– Tévedtem – láttam be.

– Rendben – bólintott. – Jó ember vagy. Biztos vagyok benne, hogy mindig jó szándék vezérel. De fontos, hogy egy nyelvet beszéljünk, nem igaz?

– De igaz.

– Jó. Felejtsük el. Sok dolgunk van még.

– Sok.

Kezet fogtunk.

– Nincs harag.

– Nincs.

Kiléptem az ajtón. A nő feldúltan nézett rám a székéből.

– Viszontlátásra – mondtam neki.

Nem válaszolt.