Jelige: punksnotdead

Instant megváltó

 

(1)

Az akvárium melletti semmi jóval nem kecsegtető rozoga fali vitrin (fényes ajtófrontok! rejtett fogantyúk!) vékony vázán narancsszín mappák tömörülnek roskadásig meg egy szem nem friss dió, nem kicsi, nem nagy, csak göröngyös, de arról fogalma sincs senkinek, hogyan került oda. Ez legyen a legtöbb, amit nem értünk a világból, veti fel Totti, ám Toni szerint nem lehet mindent így szőnyeg alá söpörni. A vitrin San Remo tölgy színű összeállítás. (Még nem érkezett értékelés a termékhez.)

Félik-e ők ketten e roppant papírrengetegnek lehetséges, de akkor viszont apokaliptikus rájuk omlását? Ha nem volt korábban, ki ezzel ijesztgesse, zsarolja őket, akkor aligha. Ez rögtön lehet is egy tétel, hogy félni is csak attól érdemes, ami eszünkbe jut, nem csak úgy bele a vakvilágba, azzal egy bármennyire lelkiismeretes terapeuta sem tud mit kezdeni. Nem, ők ketten annyira nem láttak még semmit a világból, hogy félniük is alig van mitől. Én pedig, ahogy eddig, ezután is kitartóan fogok dolgozni érte, hogy ez így is maradjon.

 

(2)

A messiáshal puha, ám masszív teste szálkát szinte egyáltalán nem tartalmaz; húsának tápértéke tíz-, néha húszszorosa más halakénak, lazac, ponty stb., egyetlen kifejlett példány egész házsorokat képes ellátni. Már ha bárki osztozna benne szomszédjaival. Így tehát pontosabb, ha úgy mondjuk: egy átlagos család akár két hétig is eheti. Ezen étkezések éppenséggel ettől még nem válnak bőséges, laktató ebédekké, vacsorákká, sőt ami azt illeti, épp csak apró falatkákra tessék itt gondolni, mintha egy kóstoltatáson. Ám ami a barokkos körítésnél számottevőbb, hogy egy ilyen harapásnyi hús is fedez annyi energiát, amellyel a szervezet álló nap kielégítően képes működni.

 

(3)

Totti és Toni mikor megéheznek, heves csapkodásba kezdenek, fehér habot verve a zöldes víz felszínén, egymás testi épségére sem ügyelve, tűfogaik koccannak az üvegfalon. Hogy egy díszhal ne ismerje az órát, sem a digitális, sem a hagyományos kis-nagymutatós megoldást, a felett még szemet hunyna az állat- és növényhatározó, dehogy az enyémek! Toni a maga lomha mozgásával és mulya természetével (fél szemére vak, az apró kukacokat a legritkább esetben sikerül szájával elkapnia, pedig azok olyan döglöttek, hogy azért oklevél járna) inkább a feudális értelemben vett női szerepet osztatta magának, míg az alattomos Totti azonnal uszonyra megy, tépi-harapja. Rendesen kétnaponta étkeznek, ennyit kellene megjegyezniük. Hagyjuk az órát! Legalább ha annak az átható fényességnek, illetve az ő gyilkos fonákjaként estére megtérő halk sötétségnek kényelmes cseréjét kapiskálnák, már nem követelőznének időszerűtlenül. „Az idő vagy érthetetlenül rohan, vagy egy helyben áll, mint a félelem”-tátogja Totti, leplezetlenül és sikerrel apellálva a szépérzékemre, mire repítek neki egy újabb késhegynyi rózsaszín kukacot. Krisztus teste.

 

(4)

A messiáshal népszerű termék, nem olcsó, egyfajta unikum az asztalon. Beszerzése és feldolgozása különösen körülményes. Ami előbbit illeti: ha van: van. Ha nincs, akkor se szólhat senki egy rossz szót, bár áhítozni utána, természetesen, lehet. Ha szállítmány érkezik a boltba, annak híre megy. Ami furcsa, hiszen senki nem akarja, hogy a másik is tudjon róla, elterjedjen az újság, aztán félnapokat álljanak sorba, végül az is lehet, hiába. Valahogy mégis. Mindig van valaki, akit riadt sietsége leleplez, vagy ha rokonát, tartozósát mozgósítja, ezt nem kellő körültekintéssel teszi, megint más egyszerűen csak nem bírja magában tartani. Akárhogy is, ha messiáshalra mindig van kereslet. Hiába panaszkodnak az emberek folyton arra, hogy nincs pénzük, vagy ami még nevetségesebb, hogy nem hisznek benne, mindig, mondom: mindig percekkel a beguruló szállítókocsi nyomában már ott toporognak néhányan, azokhoz meg már törvényszerűen tapad hozzá a többi, mint a kosz, és máris kész a tumultus. (Na ja, van hogy a szállító köpi el magát, de az sem világos, miért tesz ilyet, annak sem érdeke. Sok a homályos pont.)

 

(5)

– Meséld el megint! – így Totti.

– Adj ennem – így Toni.

– Na most melyiket szeressem!

– Mesélj, mesélj! – Totti ragaszkodik az elképzeléseihez.

– Igen, igen! – Toniban a lelkesedés konstans, annak tárgya számára észrevétlenül cserélődik.

– A teremtésest! Azt meséld el! – így Totti.

– Mesél, mesélj! – Ez már Toni.

– Melyiket szeressem!

Mindig akarják. Mindig a teremtésest. Én meg mesélek, mert ők az én egyetleneim.

 

(6)

A messiáshal feldolgozását kiemelten szigorú rendeletek szabályozzák. A közjó szellemében természetesen. Az élő állatot a vásárlónak saját kezűleg agyonütni például, nem tilos, így konkrétan, de gyanús. Az mégiscsak egy szakma! Egyetlen pontja van ugyanis a messiáshalnak, a két szeme között, azok vonalától valamelyest följebb (és épp ez a valamelyest a kritikus!; ahogy ilyenkor szokás, vagy senki nem tudja, mennyivel feljebb, vagy mindenki tudja és mindenki jobban; városi legendákkal úgyszólván tele a padlás), ott és csak ott szabad lesújtani, hogy az exitálás azon nyomban következzen be. De talán még mindig nem hangsúlyozzuk eléggé: tehát azonnal! Amennyiben a még lélegző példánynak a homloktájon futó idegpályája nem kellően erős vagy/és nem eléggé pontos sújtást szenved, a halál pillanatában végzetes kémiai reakció indul be a corpusban: maró, ecetszerű, de annál sűrűbb anyag zúdul végig a fejtől a farokig, ocsmány és bűzös szivacsos masszává rombolva a húst, amely eztán már nem csak ehetetlenné válik, de a benne lévő tápanyagok is semmivé foszlanak.

 

(7)

Egyet, csak egy halat hoztam haza, dacolva ármánnyal, árulással. Megannyi konok gazfickó igyekezett megakadályozni…

– A disznók!

– Mesélj!

…de én már tudtam, mit akarok. Kabátom alá rejtve az újságpapírba csomagolt élő, lélegző példány. Fel a lépcsőn, egy kanyar, két kanyar. A kulcs a zárban, a remegő kezem, a kulcs kiesik, le a földre, a szomszéd résnyire nyitja az ajtaját, tekintetünk találkozik, nem szólunk, lehajolok, közben előbukik kabátom alól a papírból kikandikáló fej!

– Az én voltam!

– Igen, én voltam!

Sebtiben be a lakásba, át az előszobán, a gondolkodóba, és akkor!

– Akkor!

– Én voltam!

 

(8)

Gyakorta egy-egy félresikerült agyonütés után az elkeseredés oly magasra hág a vásárlóban, és még inkább a családtagokban, hogy csak azért is megkísérlik elfogyasztani az addigra már valóban orrfacsaró bűzt eregető példányt. Ám akármilyen vehemensen is vetik rá magukat, legfeljebb néhány rágás után már csak öklendeznek az asztal fölött, nem ritkán pedig ennél komolyabb egészségügyi problémákat is okoznak vele maguknak. Nem, semmiképp nem érdemes kísérletezni, egy rosszul agyonütött messiást az ember már lehetőleg kézzel se érintsen, a legjobb, ha eleve rábízza az ilyesmit a szakemberre. A törvény betűje ugyanis kimondja, ha egyértelműen a kereskedő vagy segédje keze által következett be az áruromlás, azért anyagi vagy bármilyen egyéb jellegű felelősség a vásárlót nem terheli, sőt annak kárát a szakember köteles megtéríteni. De hát ez így természetes.

 

(9)

Az akvárium még a földön, üresen! Annyira siettem el itthonról, amikor meghallottam, hogy áru van, nem volt időm előkészíteni. Azonnal a fürdőszobába! Közben fél kézzel még mindig mellkasomhoz szorítom a csomagot, el nem eresztem, a kabát is még rajtam. Szabad kezemmel kinyitom a csapokat. Uramisten! Vajon mennyire legyen hideg a víz?

– Mi a fene az a víz?!

Vagy mennyire legyen meleg? A mindenségit, hétfő van!

– Hétfő! Mesélj! A teremtésest!

Hétfőn nincs meleg víz. Lesz, ami lesz, tovább nem várhatok. Ránézek a fejre, nem tátog. Fogom a testet, nem rándul, nem mozog. A kád alig negyedig teli, a csomagot nyitott felével a víz felé fordítom, engedem, hogy kicsusszanjon belőle. És akkor…

– Figyelj, Toni, most jön!

 

(10)

Megint más persze, amikor valaki úgy viszi haza élő állapotában, hogy nem is tervezi agyoncsapni. Mert hogy nem fogyasztási célból. Tenyésztésre a messiás nem alkalmas, nincsenek ugyanis ivarszervei. Ezzel azonban csak kevesek vannak tisztában, a legtöbbeknek eszébe sem jut. Megelégednek azzal az információval, hogy hol van, hol nincs. Ma már – hál’ istennek! – nem jellemző, de korábban rengeteg kontár próbálkozott a messiáshal szaporításával, de ezekről jobb nem is tudni! Az ilyesmit a törvény természetesen szigorúan bünteti. A messiáshal közönséges tartása azonban elvileg megengedett. A gyakorlatban persze alig vállalja bárki a vele járó kötelezettségeket.

 

(11)

Máig nem tudom felidézni, melyik volt az a pillanat. Az biztos, hogy amikor a már-már száraz haltest kibújt a papírból és fejjel előre megindult a víz felé – még nem! De épp így az is biztos, hogy amire teljes egészében, a farka utolsó millimétere is elmerült a víz alatt – már igen! Már ketten voltatok! Két messiáshal siklott a vízben s élő ember nem tudta volna megállapítani, melyik volt, amelyiket nem elhanyagolható kockázat vállalásával, testemmel védve csempésztem haza és melyik tűnt elő a semmiből! Azt mondtam semmiből? Ó nem! Egészen bizonyos, hogy nem csak úgy varázsütésre teremtődött egyikőtök sem. Mindketten üzentetek nekem hangtalan az üzletben, mindketten ott voltatok velem a kabát alatt az utcán és mindketten bizonyítékai vagytok, hogy az embert életében igenis éri csoda!

– A stigmáim! A fél szemem világa! A szájszagom!

Spontán sebek. Próbatétel. Ez is egyfajta hitkérdés. Talán nem értitek ezt még.

– Nem értjük!

– Nem baj!

De nem baj. Legyen elég annyi, hogy így történt.

 

(12)

A hal nem hisz és nem emlékezik. A hal tud. Mindent.