Etűd – B. Medgyessy Éva novellája

B. Medgyessy Éva

Etűd

Amint a sípszó felhangzott, Zock engedelmesen helyezte rá a futószalagra az aznapi utolsó munkadarabot. Ez is kész. A lámpa zölden villant: megfelel. Zock felnézett a feje fölött lévő digitális kijelzőre. Plusz 11 darab. Ismét sikerült túlteljesítenie a napi normát. Ez további bónuszpontokat jelent –  gondolta elégedetten. Ebben a pillanatban enyhe áramütést érzett. A csuklójába épített chip mellől vörös fény szűrődött át a vékony bőrfelületen. Megdöbbent. Vörös! Tehát a Központba hívják. Azonnal. Gyors léptekkel indult el, menet közben húzta le magáról a védőruhát, a többieket már-már szabálytalanul megelőzve dobta a konténerbe, és lépett ki a csarnok kapuján a széles folyosóra. Nem a szürke vonalat követte, mint rendesen, munka után a kijárat felé, hanem a vöröset. A következő sarkon óriás acélkapu állta az útját, de amint az ujját a jelzőgombra helyezte, megnyílt előtte.

–  Várnak – gondolta Zock.

Kétségtelen, a rendszer már be is táplálta az egyéni ismertetőjeleit, amit persze azonnal töröl, amint a különlegesen őrzött területet elhagyta. A Központba nem lehet csak úgy hívatlanul bemászkálni…  Még egy kapu, még egy kontroll ezúttal teljes tenyérről, majd a következő, áttetsző betonajtón lévő zár már az íriszét vizsgálta. Ezt a rendszert ember nem játszhatja ki.

Végre a nagyterembe lépett, ahová óriás üvegfelületeken át különleges sárgás fény ömlött be.

Ilyen lehet az igazi napsütés – gondolta Zock. Persze, ennek az előállítása nagyon drága. Nekik a műhelyben fehér fényük van, az még a dolgozók aktivitását is serkenti. Csak odahaza, a lakókapszulában engedett meg magának egy olyan kislámpát, amelyik reggelente sárgás fényt sugárzott. Azt is csak Elli miatt. Úgy találta, enyhít az állapotán. Elli ugyanis búskomorságba esett, amikor a gyermekeiket elvitték tőlük. De hát ez természetes. Minden gyermeket 6 éves kora után a Tanítók nevelnek, az otthonuktól távol. A szülők kiszámíthatatlan érzelmei csak zavarnák a hivatásos Tanítók munkáját. Elli mégis belebetegedett az ikrek távozásába. És most már haza sem engedik őket vakációra. Anyjuk érzelmileg labilis személyiség. Labilis személlyel való találkozás károsítja a gyermek mentális egészségét – így szólt az indoklás.

Zock várakozott. Tudta, hogy a Bizottság megvárakoztatja az Egyedeket. Legyen idejük végiggondolni, mit vétettek. Fáradjanak el. Zocknak fogalma sem volt arról, hogy mi lehet a bűne. Hiszen nem vétett a Szabályzat ellen soha. Így csak állt ott, és nézte a sárgás, aranyló fényt. Érezte, amint gyöngyözni kezd a homloka. Nem vétettem – nyugtatgatta magát. A hátgerincén kis patakban folyt le az izzadság.

Egy idő múlva lassan megnyílt a mennyezet, és méltóságteljesen leereszkedett a plató, amelyen a hosszú asztal mögött, magas támlás székeken foglaltak helyet a Bizottság tisztelt tagjai. Középen a Főnök, kétoldalt egy-egy Tanácsnok, majd mellettük a széleken a két Biztonsági Őr. Tar koponyájukon élesen siklott végig a sárga fény. Az asztal végén az Írnok szorgalmasan pötyögtette miniatűr tablettjét.

Mély gongütés jelezte a kihallgatás kezdetét.

–  Zock 3437, kihallgatásra jelentkezem – vágta magát vigyázzba a férfi.

Ismét eltelt egy kis idő. Csendben.

–  Magának feltűnően sok bónuszpontja gyűlt össze a számláján. Nem költött – szólalt meg semleges hangon az Első Tanácsnok.

–  Gyűjtök, Uram – válaszolt alázatosan Zock.

–  Halmoz – állapította meg az Első Tanácsnok. – A halmozás bűn.

–  Aki pedig bűnt követ el: bűnöző. És a bűnözőket száműzzük a Negyedik Szintre – vette át a szót a Második Tanácsnok. –  Maga ide született, a Harmadikra. Ne akarjon oda lekerülni.

–  Nem léptem át a szabályos mennyiséget, Uram – válaszolta Zock.

Nem akarok lekerülni, dehogy akarok, gondolta közben. Tudta jól, hogy a Negyedik Szinten a bűnözők élnek és azok a bolondok, akik művészeknek nevezik magukat, és naphosszat festenek ecsettel, márpedig annak semmi, de semmi értelme nincs. Hiszen a számítógép másodpercek alatt leképezi ugyanazt a portrét vagy tárgyat… Mások meg írnak mindenféle haszontalan dolgokat érzelmekről, amivel csak felizgatják az embert… Szóval őneki esze ágában sincs a Negyedik Szintre kerülni…  És nyomatékul  megrázta a fejét.

–  Nekünk kötelességünk magát figyelmeztetni – folytatta a Második Tanácsnok.

– Mire gyűjt? – csapott le rekedtes hangján a Főnök.

–  Üdülésre, Uram – válaszolta Zock, és még feszesebb vigyázzba állt.

–  Ennyit?! Amennyi bónusz a számláján van, abból tíz évig pihenhet akármelyik üdülőszimulátorunkban. Csakhogy maga nem üdült már három éve. Itt van a kimutatás – bökött az ujjával az előtte lévő monitorra a Tanácsnok.

–  A jövő év első negyedében veszem ki a szabadságomat, Uram.

–  Hogyhogy? Nem értem. Olyan évnegyedet választ bármikor, amilyent akar. Egész évben működnek mind a négy évszaknak megfelelő üdülőszimulátorok. Egész évben!

–  Úgy értem, akkor szeretném igényelni a szabadságot, amikor odafönt a Felszínen tavasz van – pontosította Zock. És ez furcsa, divatjamúlt kifejezés: „tavasz” váratlanul melegséggel árasztotta el a mellkasát.

–  Nem mindegy az magának? – dörrent rá azonnal egy durva hang.

–  Nem, Uram.

– Furcsa – nézett rá az Főnök. – Hol akar pihenni?

–  Az Első Szintre szeretnék befizetni, Uram. Két személyre.

–  Az Első Szintre?! – kapta fel a fejét felháborodottan a Főnök – Mit keresne maga ott?!

A Bizottság tagjai csodálkozva néztek össze. Erre még nem volt példa, hogy egy dolgozó a Harmadik Szintről fel akarjon menni az Első Szintre. Bár az utazási irodák – a látszat kedvéért – minden évben meghirdettek egy-egy utat az Első Szintre is, de szándékosan szinte megfizethetetlen áron. Azt csupán a Főnökök és Tanácsnokok engedhették meg maguknak – ők is csak ritkán. Nem tanácsos megmutatni az átlagpolgárnak, hogyan élnek az Első Szinten a Vezetők. Ha valaki nagyon egzotikus útra vágyott, a Harmadikról maximum a Második Szintre ment fel.  Ott már sokkal fejlettebbek voltak az állandóan működő tengerpart-, erdő-, falusi ház-kapszulák, sőt, síparadicsomokat is kínáltak elérhető áron.

–  A feleségem… Elli –  kezdte Zock, és ahogy kimondta az asszony nevét, szokatlanul meghatódott – beteg…

–  Tudjuk. Elli 3438. Hisztérikus –  jelentette ki az Első Tanácsnok megvetően.

Zock nyelt egyet.

– Oda vágyik – szólalt meg bocsánatkérően. –  Hátha meggyógyulna, ha… –  mondta bizonytalanul, majd hirtelen ötlettel hozzátette – és akkor újra dolgozhatna! Jó munkaerő… volt – folytatta csendesebben.

–  Mitől gyógyulna meg odafönt?

–  Talán… a virágoktól. Szeretné látni az igazi virágokat az Első Szinten. Úgy hallotta, ott vannak kertek, ahová lehozzák a napfényt … nagy tükrökkel… csöveken… És a tisztított levegőt.

–  A maga bónuszaiból annyi virághologramot vehet neki, amennyit akar.

–  Tulajdonképpen csak egyfajta virágot szeretne látni. De igazit… –  suttogta Zock. Kis patakban folyt az izzadság a halántékáról.

–  Igazit – mondta felháborodottan a Tanácsos. – Minek?

–  Mert meg akarja szagolni… Jelentem… az illatát… Uram…

A Bizottság tagjai csodálkozva néztek össze. Ez már-már lázadás… Afféle „művészi” allűr. Szerencséje ennek a 3437-nek, hogy kiváló munkaerő. Különben menne feleségestől a Negyedik Szintre. Méghogy igazit! Meg hogy az illatát…

–  Még akkor is túl sok a bónusza – végzett egy gyors számítást az Első Tanácsos.

–  Kérem, Uram – fogta könyörgőre Zock –, mi a legdrágább csomagot választottuk… Felszíni látogatással. Oda kell, ugye, szkafander, oxigénpalack, biztonsági berendezés… két személyre… sokba kerül.

–  Megőrült? Minek mennének a fel a Felszínre?! – a Tanácsnok már kiabált. – Ott nincsenek életfeltételek!

–  Az üdülés… a csomag… amire befizetnék… –  Zock elhallgatott. Érezte, amint a homlokáról lecsorgó izzadságcsepp átvergődte magát a szemöldökén, és alattomosan a szemét kezdte csípni. Csak nehogy azt higgyék, hogy könnyezik. Mert akkor őt is ideggyengének fogják minősíteni – riadt meg hirtelen.

–  Nos? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian a Főnök. – Folytassa!

–  Szóval… az… az a… a csomag… – dadogta Zock, és lesütötte a szemét.

– Nos?!

–  … tartalmaz egy fakultatív naplementét.

A makacs izzadságcsöpp hirtelen elindult a férfi bal szeme sarkától, és lassan legördült az arcán.