A csúcson – Polgár Vera novellája

Augusztusban novellaíró pályázatunk díjazott alkotásait olvashatják a prózarovatban, amelyek közül most Polgár Vera A csúcson című írását közöljük.

Polgár Vera

A csúcson

− Férfiembert kell belőle faragni! − szólt erélyesen a férfi, amikor látta, hogy Gergő úgy bújik az anyjához, mint egy kismacska. − Ne legyen anyámasszony katonája! Elvégre maholnap kilenc éves lesz − nézett a gyerek feje felett az asszonyra. − Nem igaz, fiam?

Döngött a hang, akár a nagytemplom kapuja. Amikor az apja a leendő férfinak kijáró módon rácsapott a vállára, a gyerek megrogyott a lapátkéz alatt.

Az asszony oldalával az ajtófélfához dőlt, egyik kezével a gyerek fejét simogatta, a másikkal a derekát masszírozta. Nehezen mozgott, már csak két hét volt hátra a szülésig. Nézte, amint a férfi felcsatolja a fiúcska hátára a kis piros hátizsákot. Bár csak gyerekhátizsák volt, amolyan jelképes úti batyu, mégis aránytalanul nagy csomagnak tűnt a vézna fiú hátán. Az anyja beledugdosta még az esőkabátot és egy vastag pulóvert meg egy sálat is. A kisfiú úgy álldogált az ajtó mellett, mint egy púpos törpe.

– Na, gyerünk, pajtás, indulunk! – dörrent rá az apja a múltba tűnt úttörőtáborokból visszhangzó, harsány jókedvvel. Felkapta a saját hátizsákját, és nagy lendülettel kilépett az ajtón. A hátizsák oldalán kulacs lógott, kotyogott a víz benne, ahogy a férfi határozottan lépkedett. Régimódi, zöldre festett, alumínium kulacs volt, a férfi még gyerekkorából őrizte, és ragaszkodott hozzá. Az edény formája belesimult a tenyere gödrébe, tapintata beleivódott az érzékelés képlékeny memóriájába csakúgy, mint sejtjeibe az apai zsarnokság, amely elől egész gyerekkorában hiába vágyott menekülni. Az önkény végérvényesen belé kódolta magát.

Hiába mondta az asszony, hogy már múzeumba való az olyan ócskaság, és hogy mi az az egy liter innivaló kettőjüknek egész napra.

 – Ha kifogy belőle, majd megtöltjük patakvízzel, nem igaz? – kacsintott a fiúra, amikor a felesége erősködni próbált.

A férfi tempósan lépkedett az autó felé, a gyerek aprózva szedte a lábát mellette, csaknem szaladt. Hátán mókásan ugrált a piros hátizsák. Erősen szorította az apja kezét.

− Hova megyünk kirándulni? − kérdezte.

− Elmegyünk Szilvásváradra, onnan pedig fel a csúcsra, Istállós-kőre − nézett le rá az apja valahonnan a felhők magasából.

− Istállós-kő…− ízlelgette a szót Gergő, amíg beszuszakolódtak a kocsiba. Képzeletében friss szalmaillattal elegyedett a lovakból kigőzölgő, tajtékos veríték szaga. Az istálló homályában olykor nagyokat horkantottak a tűzvörös, hófehér és ébenfekete állatok. Orrlikaikból fehér pára bodorodott, patáik alatt szikrázott a föld, amikor idegesen toppantottak egyet-egyet.

− Ha minden jól megy, délre felérünk − indította be a motort a férfi.

– A csúcsra?

– Oda hát!

A gyerek lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a kocsiban megrekedt, fojtós levegőből. Gondolatban már a csúcson járt, ahol várta egy istállós-kői, paripa, amelyre majd felkapaszkodik, és meg sem áll vele az ég tetejéig, aztán eltűnnek a csillagok útvesztőjében. Csak az anyja fog hiányozni, de érte majd egyszer visszatér, amikor már olyan nagy és erős lesz, hogy egyik karjával könnyedén felemeli, maga elé ülteti, és vad vágtával elszáguldanak a messzeségbe. Utolérhetetlenül és örökre.

Az asszony még akkor is integetett utánuk, amikor az autó már eltűnt az utca végén.

Jó tempóban haladtak a gyér forgalmú úton. Nem sokat beszéltek. Apja az utat figyelte, Gergő pedig orrát az ablakhoz nyomva bámulta az elsuhanó fákat, az apró házakat, amelyek hol összebújtak a völgyben, hol pedig előtolakodtak a görbe falusi utcák  két oldalán. Nézte a bedőlt kerítések mögött motozó öregeket, a láncon feszülő, csahos ebeket, a kocsmák előtt összeverődött férfiemberek csoportját, a templom felé billegő, vasárnapi ruhájukba bújt, fejkendős, terebélyes asszonyokat. 

 Félárnyékos, félfényes délelőtt volt, amikor megérkeztek a hegy lábához. Gergő tétován állt az autó mellett, míg apja szorosabbra húzta bakancsán a zsinórt.

− Indulhatunk! − csatolta magára hátizsákját a férfi. Feltekintett a hegycsúcs irányába. – Délre felérünk – mondta.

A nap éppen előbújt egy apró felleg mögül, aztán hirtelen kitisztult minden, és amerre a szem ellátott, kéken feszült az égbolt.

– Gyerünk! – bökte meg a gyerek karját.

 Nekiindultak a hegyi útnak. A férfi gyakorlott turista módjára egyenletes, tempós lépésütemet diktált. Gergő ügyesen haladt hol mellette, hol néhány lépéssel a háta mögött. Álmosan csorgott be a fény a fák levelei közé. Néha megálltak egy-egy bokor előtt, a férfi megnevezte a növényt, némelyiknek tudta a latin nevét is, megtapintották a leveleit, szakszerűen megforgatták ujjaik között az apró bogyókat, színes terméseket. Útközben mesélt Gergőnek a madarak cserregésének, tétova pittyegésének vagy éppen erőteljes vijjogásának rejtett üzenetéről is, és nem kerülte el figyelmüket egy útjukba kerülő szarvasbogár sem. A férfi a tenyerébe helyezte a méretes példányt, és a gyerek felé nyújtotta. A kisfiú riadtan hátralépett.

– Na, fogd meg! – nógatta az apja. – Ne félj, nem csíp! Nézd! – Bedugta a középső ujját a bogár agancsa közé, és felemelte. Megmeredten csüngött az ujján a sötét hátú rovar.

A gyerek undorral vegyes félelemmel figyelte. Szederjessé vált a szája széle.

 – Tudod… – kezdett bele a magyarázatba a férfi –, itt kicsi az erő – bökött a vörösbarna agancs végére –, mert az erőkar…,, szóval ne gatyázz, tedd ide az ujjad! – ragadta meg a gyerek kezét. Gergő kirántotta kézfejét az apja kezéből, és egy fa mögé szaladt. Onnan kiáltotta:

– Nem akarom!

– Gyáva kis kukac vagy – mondta haragos megvetéssel a férfi, és elhajította a bogarat a bokrok közé. – Menjünk!

Már jó ideje kaptattak felfelé, amikor Gergő megszólalt:

−  Szomjas vagyok. Kaphatnék egy kis vizet?

− Hova gondolsz, fiam? – húzta össze a szemöldökét a férfi. − Hosszú még az út, nincs itt az ivás ideje. Majd, ha felérünk − mutatott a csúcs irányába. − Meglátod, akkor milyen jól fog esni − tette hozzá.

A gyerek elhallgatott. Igyekezett lépéseit az apjáéhoz igazítani, de olykor lemaradt mögötte. Egy darabig még lekötötték figyelmét az erdő hangjai és az út szélén elsurranó apró gyíkok, színes hátú bogarak, a boly felé igyekvő hangyák csapatai. Kis idő múlva azonban megrántotta apja hátizsákján a kulacsot.

− Nagyon szomjas vagyok! − szólt a férfi háta mögül.

A férfi hátrafordult, vett egy mély lélegzetet:

− Ejnye, fiam! – emelte meg a hangját. – Hát nem megmondtam, hogy még nincs itt az ideje? Majd ha felérünk a hegy csúcsára. Akkor jobban fog esni.

− És mikor érünk fel? − kérdezte a gyerek vékonyka hangon. Felnézett a hegyre. A hegy csúcsa belenőtt az égbe. Éppen oda, ahova vágyott.

− Azt nem tudom − felelte keményen az apja.− Ne kérdezősködj annyit, hanem szedd a lábad! − Azzal rántott egyet a hátizsákján, és elindult.

Gergő leszegett fejjel ment mögötte. Már nem igen figyelt arra, hogy miről is magyaráz a férfi, milyen növény leveleit morzsolgatja az ujjai között, majd dugja az orra alá, hogy szippantson belőle, mert abban a büdös pesti levegőben ilyet úgysem érez sosem. Elfáradt, és egyre jobban kínozta a szomjúság.

− Apa, én nem tudok tovább menni – pihegte. Hátát egy vastag fa törzséhez támasztotta.  Vállait lehúzta a kitömött hátizsák. Haja nedvesen tapadt homlokára, szeme alá sötét karikát rajzolt az erőtlenség.

− Még hogy nem tudsz tovább jönni! − fordult szembe a gyerekkel az apja. − Hát milyen ember az olyan, aki nem tudja magát fegyelmezni? Én is szomjas vagyok, mégis kibírom, amíg felérünk − húzta ki magát. –  Még meg kell tennünk az utat! Most még nem ihatsz! – dörögte megfellebbezhetetlenül.

− De miért nem? – nézett fel a fiú. Kereste az apja tekintetét.   

− Csak! – pattogott a válasz. − Na, gyerünk! – lódította meg a férfi a gyereket. –

Fegyelemnek kell lenni! – tette hozzá.

Szótlanul mentek tovább. Dél volt. A nap legforróbb percei. A madarak elhallgattak, a fák levelei élükre álltak, hogy minél kisebb felületük perzselődjön. A férfi a gyerek előtt haladt, néha megrázta a kulacsot.

−  Még mindig hideg ez a víz – mondta elégedetten. – Majd odafent meglátod, milyen jól fog esni. Addig élvezd a friss levegőt! Lélegezz mélyeket, és nézz a lábad elé, nehogy hasra ess egy kőben! − utasította a gyereket katonásan. − Kitartás és jókedv, ez a kirándulás lényege − fűzte hozzá.  

−  Szomjas vagyok – makacskodott a gyerek. – Inni akarok!

− Olyan nincs, hogy akarok! – vetette oda a férfi. Nem pillantott hátra, határozottan kaptatott felfelé.

Néhány lépés után Gergő leült egy fatönkre. Kapkodva szedte a levegőt. Kis idő múlva megpillantotta azt az istállós-kői ezüst sörényű paripát. Hol egyik, hol másik vastag törzsű fa mögül tűnt elő. Kék pára ölelte körül, a szőre színe olykor átszitált a lombok között. Szemében ott ragyogott valamennyi csillag fénye. Amerre lépett, bársonyos szárnyú, óriás pillangók követték bódultan.

Gergő elindult felé. Vékony alakja hamar eltűnt a fák között. A piros hátizsák a fatörzs mellett maradt.

Negyed óra telhetett el, mire a férfi felért a hegy csúcsára. Felállt egy szikla peremére, majd hátranyúlt, és komótosan leakasztotta a kulacsot a hátizsákja oldaláról.

− Na, ugye! − fújta ki a levegőt. − Mondtam, hogy majd, ha felérünk. – Meglötyögtette a vizet, és lecsavarta a kulacs tetejét. – De előbb én iszom! – Remegett a keze, miközben a szájához emelte az edényt.

Éppen csak meg tudott kapaszkodni egy faágban, amikor megbillent. A bádogedény kongása hosszan hallatszott, ahogy gurult a hegy oldalán lefelé. A víz vékony patakban folyt a kövek között. Néhány madár azonnal odareppent, aztán csőrében néhány cseppel eltűnt a sűrűben. Vitték a fiókáknak.

A kiszáradt föld mohón nyelte a nedvességet, néhány perc múlva a víznek nyoma sem látszott. A távolban tétova harangszó rezgett a házak között. Lassan kúszott a hang az ég és föld között fel a hegyre, egészen a csúcsig.  Lengett még egy darabig a férfi körül, aztán elhallgatott. Haragos csend ült a fák fölé, a forró köveken pedig néhány gyík múlatta az időt dermedt mozdulatlansággal.