A hosszú út – Zengő Zoltán novellája

Augusztusban novellaíró pályázatunk díjazott alkotásait olvashatják a prózarovatban, amelyek közül most Zengő Zoltán művét közöljük.

Zengő Zoltán

A hosszú út

Különös dolgok történnek néha az emberrel.

Megesik, hogy motoszkálni kezd valakiben valami furcsa, zavaros érzés. Nem tudja, mi okozta, nem érti. Olykor egy furcsa esemény váltja ki. Egy darabig foglalkoztatja, aztán az érzés lassan elhalványul. Sok idő múltán néha mégis visszatér, s akinek az eltemetett emlékeiben a homályos árnyék hosszasan bolyongott, megért valamit. Legalább is hiszi, de ha téved, se baj. Az árnyékok nem vitatkoznak.   

Egy ilyen furcsa esetem néhány évvel a nagy háború után, ősszel történt.

Rövidnadrágos fiatalember voltam még, éppen csak elkezdtem az iskolát. Egy határ közeli városban laktunk, kertvárosi, családi házas városrészben. Az utcánkban egykori jólétről árulkodó, hámló vakolatú házak szégyenkeztek, egyik oldalán vadgesztenyesor, ősszel meleg színekben játszó, tarka lombbal és rengeteg fényes gesztenyével. Tisztes, szolid polgári környék volt, köznapi emberek, főként mérnökök, irodisták és nyugdíjas tisztviselők lakták. Különlegességnek három zárkózottan élő, titokzatos vénkisasszony számított, akik alig mutatkoztak, együtt csak karácsonykor, templomba menet. A legfiatalabb korát meghazudtolóan bájos volt, a pletyka szerint a főispán fia üveges hintón járt hozzá udvarolni fiatal korában, a századforduló, a boldog emlékű k. u. k. idők vége táján. Borostyánnal benőtt házban laktak, finom, régies ruhákban jártak, és halkan, nagyon választékosan beszéltek. Megtiszteltetésnek számított, ha valaki a segítségükre lehetett valami hozzájuk nem illően durva dologban.    

Egy idős házaspár, a Tanár és felesége, a magyarul törve, éneklő, dallamos akcentussal beszélő Hölgy még náluk is titokzatosabb volt. Senki sem tudta biztosan, de állítólag a háború vége felé a környéken eltűnt német katonafiuk nyomait követve keveredtek a városba. Érthetetlen volt, miért arrafelé keresik, mert nem volt már akkor a környéken se meghódítani, se megvédeni való, el is kerülték a hadak.     

A kíváncsi szemek elől rejtett, vaskerítés, magas sövény és nagy, csupa virág előkert mögött álló villaszerű házukból csak a kapu rácsán át láttunk valamennyit. Az öregúr úgy nézett ki, mint Liszt idős korában: magas, sovány férfi volt, hosszú, piszkosfehér hajjal és hatalmas sasorral. A legnagyobb hőségben is sötét öltönyben járt, kopottas, fehér ing, nyakkendő, kalap, a karján lógó fekete esernyő, télen felleghajtó, köpenyszerű felöltő, mogorva ábrázat és recsegő orrhang tartozott hozzá. Délelőttönként gyakran elment a városba, és órák múlva, a szokottnál is mogorvább arccal jött vissza.     

Gyönyörű volt az az ősz. Ragyogó napsütéssel, meleg színekkel búcsúzott a nyár, érett, potyogott a fákról a bennünket, gyerekeket izgalomban tartó vadgesztenye. Titkos helyeken gyűjtögettük, dugdostuk, de az óriások kezét formázó színes leveleknek nagy bánatunkra még az udvarokban se jutott méltó hely. Volt ott falevél amúgy is elég.

Egy este az aznapi legszebb falevelem számára a titokzatos ház postaládáját találtam alkalmas rejtekhelynek. Hirtelen jött az ötlet, nyugodtan hihettem, hogy ott jó helye lesz, hiszen sose kapott a házaspár levelet. Egy letűnt világ jelképe volt az a postaláda, az egyetlen a közelben. Sok háznál kerítés sem volt, nem zártak ajtót, kaput, nem járt arra tolvaj, idegen is csak elvétve. Lopni sem igen lett volna mit, legfeljebb gyümölcsöt a kertekből, de az volt mindenkinek bőven. Tán lopásnak sem számított volna, gyermeki szemünkben meg egyenest kötelező volt tudni, melyik kertben mi érik éppen. Sport-, virtusszámba ment az illendőség határain belül megdézsmálni.

A postaládát a kapu vasrácsára felkapaszkodva könnyen elértem.  Elégedett voltam magammal, egy-egy falevelet később is belecsempésztem, amikor elég sötét volt már, hogy senki se lássa.

Pár nap után lebuktam. A falevél a kezemben volt még, amikor megjelent a sövény mögül váratlanul kilépő Hölgy. Szelid kis öregasszony volt, nem féltem tőle, eszembe sem jutott, hogy el kellene szaladnom. Mondott valamit, de zavaromban nem értettem. Csak álltam bénultan, aztán mentem előtte, be a titokzatos házba.   

Hatvan év után is eleven az emlék. A szobában, ahová vezetett, régies bútorok voltak, és időtlen szagok keveredtek egy édeskés illattal. Széles sávban szűrődött be az ablakon a lemenő nap fénye, milliónyi porszem lebegett benne, és az asztalon ott voltak a bűnjelek, a faleveleim. A Hölgy rám nézett, és éneklő hangon mondott valamit. Halkan beszélt, talán németül. Nem értettem. Letette a falevelemet a többi mellé, és tétován igazgatta őket.

Akkor történt, hogy a lebukó nap utolsó sugarai az ablak előtt álló fa ágait egy óriás kéz kísérteties árnyképeként vetítették a falra, ujjai között baljósan, mozdulatlanul állt az apró öregasszony nagyra nőtt, sötét árnyéka. Dermedten néztem, ahogy a hosszú ujjak lassan tapogatózva kúsznak a szoba sötétben maradt sarka felé. A Hölgy is nézte, mozgott a szája, de nem jutott el a fülemig, mit mond. Amikor levett valamit a sarokban álló szekrény tetejéről, felém nyújtotta, és az ajtó felé kormányozott, engedelmesen mentem előtte.    

A kapun kívül néztem csak meg, mit kaptam. Egy sűrűn bevagdalt, félig megaszalódott, birsalma volt, annak az illata érződött a szobában. Édes volt, de inkább fanyar, mint édes. Ma is érzem az ízét.

Különös dolog volt, de a gyerekek gyorsan elfelejtik a különös dolgokat is. Egy közel húsz évvel későbbi, hasonló eset lehet az oka, hogy nem felejtettem el végleg.

Friss diplomával és némi apróval a zsebemben, egy kalandozó természetű cimbora unszolására indultunk egy pár napos balkáni körútra. Nagy kalandnak ígérkezett, mert abban az időben még örökösnek tűnt a világokat elválasztó vasfüggöny, goromba kerítések magasodtak testvérek és barátok között is.

Az első állomásunk egy ismerős, mégis szembetűnően másik világhoz tartozó város, a határ melletti Szabadka volt egy délután és egy éjszaka erejéig. Megkerestük a szállásunkat, egy fizetővendég szobát, leraktuk a csomagjainkat, és nyakunkba vettük a várost. Kedves, régimódian magyar város volt, ismeretlen, békebeli szokás a koraesti korzózás. Feltöltődtünk az atmoszférájával.

A háziasszonyunk borral, süteménnyel várt bennünket. Csendes, visszafogott beszélgetésre emlékszem az alkonyat fényében megnyúló árnyékokkal lassan megtelő, furcsán ismerős illatú szobában. A háziasszony a városról, a fiatalságáról, a házasságáról mesélt. A férjéről, aki nagyon szerette, és valamikor régen, még fiatal házas korukban egy téli napon elment a városban valahova, és nem jött vissza. Jó ember volt. Olyan… zsidó volt, mondta. Eltűnt, de akkoriban sokan eltűntek. Azok olyan idők voltak.   

Itt elakadtunk. Zavartan, megilletődve hallgattunk, nem tudtuk még akkor, amit tudnunk kellett volna azokról az időkről, a háborúról, nem tudtuk, mit szabad, hogyan szabad kérdeznünk. Kényszeredett, zavart csend volt a béketáborban a téma körül, sejteni sokat lehetett, tudni keveset, inkább semmit. Az élők, ha tudtak is valamit, mélyebben hallgattak, mint a holtak. Nekik még volt vesztenivalójuk.

Akkor megint megtörtént. Mielőtt egészen lement volna a nap, megjelent a falon az árnyék. Az óriás kéz reszketeg ujjai görcsösen markolászták a menekülő fényt, és bennem felderengett az elhalványult gyerekkori emlék. Amikor végül összefolytak az árnyékok, és sötétbe borult a szoba, durva merényletnek éreztem, hogy a lámpafény megtöri a tapintható, súlyos csendet.

A háziasszony egy zacskó sűrűn bevagdalt, megaszalódott birsalmát nyomott a kezembe akkor este. Azokat rágcsáltam másnap a vonaton. Kínáltam a társamnak is, de neki nem kellett. Édesek voltak, fanyarul édesek, mint az idős német asszony birsalmája annakidején.  

Tizenöt évvel később, útban Dubrovnik felé, átutazóban jártam újból Szabadkán. Késésben voltunk, eszembe sem jutott, hogy megkeressem a valamikori háziasszonyunkat, ha ugyan élt még, s ha egyáltalán odataláltam volna. A korzó utcája sem esett útba. Azóta nem jártam ott.

Az idős német házaspár nyomtalanul tűnt el a városunkból. Az utolsó ottjártamkor alig volt, aki emlékezett rájuk. Az egykori szomszédok közül sem élt már ott senki, ha élt még valaki közülük egyáltalán.     

Régen volt. Annyi év után, őszi alkonyokon, amikor fáradtan bújik vörös ködökbe a nap, és faágak kusza árnyékát látom sötét zugok felé araszolni, néha újból megérint mégis a két eset keltette furcsa érzés. Szeretem hinni, hogy értem, s hogy jól értem, ami történt. Hogy az idős német asszony a homályos emlékeimből előtűnő egykori alkonyat melankólikus hangulatában egy pillanatra a kicsi fiát látta bennem, csakúgy, mint utóbb a szabadkai öregasszony a fiatalon elveszett férjét.  Bárhogy is volt, különös, a véletlen miért akarta, hogy éppen én legyek       – öntudatlanul – mindkettejük illúziójának tanúja, valamiképp a katalizátora is talán, s hogy évtizedek múltán azon tűnődjek, miért éppen illatos birsalmát aszalnak idős asszonyok ősszel a szekrény tetején, egyre fogyatkozó reménnyel várva valakit, aki egyre csak járja a maga végtelenül hosszú útját, és sosem jön el. Lehetett bármennyire különböző, végtelenül ellentétes a két asszony világa, a sorsuk végül mégis a vesztesek közös sorsa lett. Régi, boldog őszi alkonyaik emlékét durván összetörte a gyilkos háború, s nekik csak egy múltba tűnt, lassan elhalványuló kedves arc, egy emlékidéző illat és a reménnyel vegyes fájdalom maradt, ami az örökösen férjeikre és fiaikra váró asszonyokat nagyon védtelenné teszi, de nagyon meg is tudja erősíteni, ami mélyen emberi és örök.   

Ha álmos őszi alkonyokon fáradtan bújik vörös ködökbe a nap, az árnyékok hosszúra nyúlnak, és bennem homályos érzések kavarognak, gyakran érzem, hogy a magyarázatuk a mélyre temetett emlékeimben, az egyre szaporodó árnyak sötétjében rejtőzik valahol. Szeretem hinni, hogy értem őket, de akár tévedhetek is. Az árnyak türelmesek. Sosem vitatkoznak.