Csak neve volt – Istók Anna novellája

Augusztusban novellaíró pályázatunk díjazott alkotásait olvashatják a prózarovatban, amelyek közül most a másik (az I. díjat megosztva két pályázó kapta) első díjas, Istók Anna Csak neve volt című írását közöljük.

Istók Anna

Csak neve volt

Ne nézze meg. Akkor könnyebb lesz, mondták. Hittem nekik.

Nem néztem meg.

Nem tudtam még akkor, hogy a gyásznak, éppúgy, mint a szerelemnek, test kell. Legalábbis kezdetben, különben elszakad az ember a valóságtól. Tudták ezt az ókoriak is, mindegy, hogy szobor, tükörkép, vagy éppen bika, de kell valami, amit az ember forrón imádhat, beleálmodhatja vágyait, félelmeit, mert különben elemésztődik. Ha nincs test, nincs szerelem. Ha nincs szerelem, nincs élet. És fordítva is igaz, ha nincs test, nincs gyász. Ha nincs gyász, halál sincs. Miért, szerintetek minek kellett Jézust feltámasztani?

Hetek óta járok ki mindennap a temetőbe. Olvadó napfény, újjászületés a fák hegyén, bennem meg a világegyetem üressége. Nem tudom megfogalmazni, nincs mértékegysége a fájdalomnak, csak a sötét anyag kering bennem, nem mérhető, nincs töltése, csak energiája, ami folyamatos negatív nyomás alatt tart.

Néha órákig is elülök a sír mellett, és megpróbálom formába önteni azt, akinek csak neve van, de teste nincs, mert sohasem láttam. Hiába cipeltem magamban huszonegy hétig, nem tudom magam elé képzelni. Sem a fejét, sem a kezét-lábát. Hiába volt a testem része, az enyém, nem tudom elengedni, mert az orvosok azt mondták, ne nézzem meg.

A kórházban az volt a legszörnyűbb, hogy egy osztályon voltam a többiekkel, akiknek sikerült. A kórteremben szerencsére csak három sorstársam volt, őket jobban sajnáltam, mint magamat. Az egyik lánynak ikrei lettek volna, a másiknak megrepedt a méhe, és soha nem lehet gyereke. Ehhez képest én még szerencsésnek mondhatom magam, mert én csak egy beteg gyereket mentem megszülni, és mindenféle komplikáció nélkül túlestem rajta. Azt azonban egyikünk sem érti, miért történt ez velünk.

Péter azt mondja, túl kell ezen lépni, és előrenézni. Egyébként nem beszél sokat erről, próbálja meg nem történtté tenni a dolgokat. Néha úgy érzem, őt nem az viselte meg, hogy meghalt, hanem hogy nem született meg. De ezt a különbséget is csak ő érezheti, mert én, aki ténylegesen átéltem az oxitocin gerjesztette fájdalmakat, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy szültem. Halálnak adtam életet a szülőágyon, és ez a tudat annyira megbénít, hogy képtelen vagyok sírni.

Öt éve ismerkedtünk meg, három éve próbálkozunk családot alapítani. Karácsonykor árultam el neki, hogy terhes vagyok. Péter születésnapján tudtuk meg, hogy beteg a baba. A Down-kór csak az egyik baj volt, nyitott gerinc, hasfal, nyúlszáj, az orvos szenvtelenül sorolta az ultrahangvizsgálat eredményeit, majd a kezünkbe nyomott egy csomó iratot, miket kell aláírnunk, hogy megindíthassa a szülést a következő héten.

Én meg csak bámultam Péterre, azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy az a kis lény, akinek már nevet is adtunk, és hetek óta beszélünk hozzá, ő meg apró mozdulattal jelez nekünk vissza, hogy hall bennünket, az csak egy félresikerült sejtcsomó, egy roncs, aki ha élve megszületne, akkor sem biztos, hogy képes volna bármilyen ingert felfogni, nemhogy reagálni rá. Akkor éreztem először, hogy mennyire bámulatosan könnyelműek vagyunk mi emberek, hogy képesek vagyunk vágyni valamire, ami nincs, beleszeretni egy illúzióba.

Egy hétig próbáltam együtt élni a gondolattal, hogy egy torz szörny lakik bennem, akit el kell pusztítanunk, hiába lettünk bele mindketten szerelmesek. Elsősorban őrá voltam dühös. Nem Péterre, nem magamra, nem a sorsra, még csak nem is az orvosra. Hanem a lényre bennem, hogy elhitette velem, hogy ő lesz majd a gyerekem, és én gyanútlanul, feledve minden óvatosságomat, vágyni kezdtem rá. Addig hergeltem magam, míg képes voltam bemenni a kórházba, és vállalni az abortuszt, és a szülési fájdalmak kínját csak az enyhítette bennem, hogy végre megszabadulhatok tőle.

Ne nézzem meg, és én szót fogadtam, mert látni sem bírtam azt, aki ezt a szenvedést okozta nekem. Letakarták, és kivitték egy tálcán, én meg némán bámultam a plafont, míg befejezte az orvos a kaparást. A kórteremben a falnak fordultam, és három napig nem szóltam semmit, csak a legszükségesebbeket.

Kaptam két hét betegszabadságot, de egy hét után már nem bírtam otthon. Csak kerülgettük egymást Péterrel, aki csak annyi időre hagyott magamra, míg a hivatalos ügyeket intézte. A családnak, barátoknak megmondtuk, hogy senkit nem akarunk látni. A temetésre se hívtunk senkit, ketten voltunk, a lelkész meg egy sírásó. Nem tartott sokáig, egy rövid ige, némi vigasznak szánt beszéd, és már mehetett is a koporsó a gödörbe. A zsoltárt a lelkész énekelte zengő, korántsem az alkalomhoz illő, harsány hangon. Péter felmarkolt egy darab földet, és a lyukba szórta. Lehajoltam én is, gépiesen egy marék göröngyöt dobtam a koporsóra. Tompán puffant. Aztán elléptem, és a sírásó felkupacolta a még kissé fagyott, tavaszi földet.

Nem éreztem semmit. Nem láttam a testet, nem éreztem a gyászt. Csak a sötét energia kavargott bennem.

Azóta is kijövök ide mindennap, és várom, hogy végre meginduljanak a könnyeim.