A függőhíd – Ross Károly novellája

„Visszagondolt a gyerekkorára, mikor az anyja a karácsonyra kapott Kreml fakirakóshoz évekig hozzá sem engedte nyúlni, nehogy tönkretegye. Máig is megvan neki. Majd az unokáinak adja. Ha lesznek.”

 Augusztus végére az üdülőtelep szinte teljesen elnéptelenedett, csak a németek maradtak, meg az idős házaspár, akiknél szobát bérelt. Bezárt a parti büfé, az étterem, a kisbolt, s a közmunkások elkezdték leszedni a muskátlikat a villanyoszlopokra szerelt tartóikról. A folyó vize lehűlt, képtelenség volt már fürödni benne, ráadásul valami barnás hordalékot hozott a tegnapi zivatarral. Olyan hirtelen lett vége a nyárnak, mintha nem is a természet, hanem az ember mondta volna ki rá a végső szót.

Úgy döntött, hogy marad még pár napot. Amikor mások ráuntak valamire, ő akkor kezdte szeretni. Állandó késésben volt, gyanakvó természete nem engedte, hogy idejekorán próbálja ki a dolgokat. Ez a fajta hozzáállás azonban semmiféle törést nem okozott önértékelésében, mert az idők során annyira hozzászokott e belső romboláshoz, hogy nem változtatott a lényegen semmit. Azon a lényegen, hogy minden későn ért el hozzá, s így általában a történések után kullogott. Körülötte mindenkinek régen iPhone-ja volt már, mikor ő még a nyomógombos Nokiáját használta. Navigációs készüléket szereltettek a kocsijukba, neki még tele volt a kesztyűtartója rosszul összehajtogatott térképekkel. LED égőket használtak az otthonukban, ő még a negyvenes körtéket cserélgette megbarnult búrájukban. Valami megmagyarázhatatlan belső erő arra késztette, hogy maradjon le kicsit – néha nem is kicsit – a trendtől, nem fogja megbánni. S mivel sohasem ismerte meg a trendet, nem is bánta meg soha. Úgy gondolta, habitusával nincs egyedül a világon.

Így volt a nyaralással is. Amíg tömegek hevertek a vízparton, vagy családok lepték el a büfét, az éttermet, vagy hangoskodók tették élvezhetetlenné a kis vízi színpadon zajló esti előadásokat, semmi kedve nem volt lemenni közéjük. Nézte őket az ablakból, kicsit vágyakozott is, de aztán azt kérdezte magától, hogy ugyan mit is csinálhatna közöttük. Már attól is irtózott, ha egy izzadt test hozzá talált érni, hát még attól, ha enni látta őket. Ha a lángos tetejéről származó tejföl elindult a szájszéleken lefelé, ha ketchup piroslott a gyerekek orrán, ha vérvörös spagettiszálak lógtak ki az utánuk kapdosó szájból. És ott voltak a húszéves, kitágult fürdőruhákból kitüremkedő ráncos és aszott testrészek, melyeket oly szemérmesen takargattak civil életükben, s olyan szemérmetlenül tették közszemlére ezen a hús-zsír piacon. Úgy érzékelte, az ilyen helyek megfosztják az embereket az önbecsülésüktől, s még az a szemernyi sem marad meg belőle, amivel visszaevickélhetnének a polgári világba. 

Meghosszabbított nyaralásában szerepet játszott az új függőhíd is – noha bevallása szerint nem a legfontosabbat –, melyet nemrégiben feszítettek a folyó két partja közé. Pofás építmény volt, karcsú, középütt ívesen belógott a víz fölé, és a figyelmeztető tábla kiírása szerint egyszerre csak tízen tartózkodhattak rajta. A bérelt tetőtéri szoba ablakából éppen rálátott, s gyakran elnézte, amint a nyaralók azzal szórakoztatják magukat, hogy oda-vissza egyensúlyoznak, hintáznak, sőt néha még ugrálnak is rajta, a legelemibb szabályokat sem tartva be – egyszóval egyáltalán nem a rendeltetésének megfelelően használják. Mint minden szokás- és szabályellenes cselekedet, ez is rémségesen fel tudta dühíteni, s már-már azon volt, hogy lerohan és megfegyelmezi a rendbontókat. Nem attól félt, hogy bele találnak esni a vízbe – nagy bajuk nem lett volna, sekély volt a víz, a híd pedig alacsonyan lógott –, a hidat féltette, hogy idő előtt tönkre találják tenni. Olyan sokáig nézte a kecses építményt, mígnem már a magáénak érezte, s fájt neki minden egyes rángás, rúgás, reccsenés, amit a prosztó tömeg okozott neki. Szemében a híd újabb bizonyítéka volt annak a régóta megfigyelt axiómának, hogy adj valamit a köznek, máris tönkreteszi. Az a köz pedig, mely a végletekig elengedi magát az ilyen helyeken, még inkább.

Mikor végre eltakarodott a horda, letaposott pázsitot, csurig töltött szeméttartókat, felfordított pingpongasztalt hagyva maga után, fogta a fényképezőgépét, és leballagott a hídhoz. Miután egyszer óvatosan végigment rajta és alaposan szemügyre vette, sejtése beigazolódott: a híd ezer sebből vérzett. A talpfaként szolgáló kőrisdeszkákról máris lekoptatták a festéket, színes spray-vel fújták le a konzolokat, rágógumit tapasztottak a fogódzkodókra. Pedig még egy hónapja sincs, hogy a helyére emelték… Micsoda barbárság! Visszagondolt a gyerekkorára, mikor az anyja a karácsonyra kapott Kreml fakirakóshoz évekig hozzá sem engedte nyúlni, nehogy tönkretegye. Máig is megvan neki. Majd az unokáinak adja. Ha lesznek.

Szembe jött a német pár. Jól öltözött, jól szituált ötvenesek, Lenz valamiért tisztelte őket. Talán mert – hozzá hasonlóan – sosem vettek részt alantas rendezvényeken, nem ették le magukat a büfében, és ha egyáltalán lementek a partra, szolid strandruházatot viseltek. Egy alkalommal szóba elegyedett velük: kiválóan beszéltek magyarul – az asszony magyar is volt, ha jól sejtette –, de ő a németet erőltette. Sokáig tanulta a nyelvet, s annak ellenére, hogy sohasem volt Németországban, úgy érezte, nem vall szégyent némettudásával. Mély meghajlással búcsúztak el egymástól.

– Látják? – szólította meg őket, ezúttal magyarul. – Látják? Az emberi butaságnak nincs határa.

– Mire gondol? – kérdezte meghökkenve a férfi. Egy nejlonzacskó lógott a kezében, benne két zsemleféle, ezüstpapírba csomagolva. A falu felől jöttek.

– Erre a hídra. Nincs egy hónapja, hogy felépítették, és máris hogy néz ki.

– Hogy? Nincs ennek semmi baja.

– Dehogy nincs. Nézze: már szinte lekopott a festék a talpfákról.

– Hát annak az lesz a sorsa előbb-utóbb.

– Na de ennyi idő alatt! Mert rohangálnak rajta, oda-vissza, oda-vissza, mint a barmok. Őrt kellene állítani a végére.

– Erős fa ez, nem kopik el egyhamar.

– Itt meg lefújták festékkel. Itt, ni.

A németek udvariasan a fejüket csóválták.

– Nem tudom, kibírja-e jövő nyárig. Pedig remek ötlet volt ide építeni, nem kell elkerülni a közúti hídig. Mit gondolnak?

– Igen, tényleg az volt. Reméljük a legjobbakat – mondta az asszony, és belekarolt a férjébe. A férfi, mint egy betanított ló, aminek megrántották a gyeplőjét, elindult.

– Hát, minden jót.

– Minden jót – mondta Lenz, és meghajolt.

Meghajoltak a németek is.

Intelligens népség, gondolta Lenz, bár a közvagyont ők sem tartják sokra. Legalábbis az ittenit nem. Otthon biztosan jobban vigyáznak a dolgaikra.

Elkattintotta néhányszor a fényképezőgépét, és arra gondolt: az előhívott fotókat beviszi az önkormányzathoz. Vagy elküldi nekik postán. Mert valószínűleg ők sem nagyon figyelnek az ilyesmire. Nincs rá apparátusuk. Vagy egyszerűen csak nem érdekli őket.

Nem is érdekelte. Mert még aznap beautózott Pápára, előhívatta a fényképeket, és lerakta a falu jegyzője elé.

– Most mihez kezdjek én ezekkel? – kérdezte a rokonszenves hangú, de borzasztóan kifestett ábrázatú hölgy. – Mit kell néznem rajtuk?

– Hát ezt itt. Meg ezt. Rongálások. Látja?

– Én semmiféle rongálást nem látok.

– Itt le van fújva festékkel. Itt meg össze-vissza karcolták. Mintha szablyával estek volna neki.

– És? Menjek ki, és fessem át?

– Nem maga. De küldhetnének egy embert, aki vigyázna rá. Legalábbis nyáron, amikor itt van ez a horda.

– Horda?

– Úgy értem, a nyaralók. Akik nem képesek vigyázni semmire.

Valami halvány ígéretet is magába foglaló viszláttal küldték el. 

Elérkezett a nap, amikor mindenképpen haza kellett mennie. Sajnálta, mert amúgy kitűnően érezte magát. Szinte mindennap összefutott a német párral, röviden szót váltottak, s bár ő tovább is elcsevegett volna velük, nekik valahogy mindig mehetnékük támadt. Házigazdáival már megbeszéltek szinte mindent – nyolcadik éve, hogy egyfolytában minden nyáron náluk szállt meg, nem sok mondanivalójuk maradt egymás számára. Meg ami őt személyesen nem érintette, az nem is nagyon érdekelte. A parton pedig egymagában kóborolhatott, nem találkozott senkivel, és napjában vagy tízszer is átballagott a függőhídon. Ezt a folyót, ezt a kihalt partszakaszt szerette, ezt érezte a magáénak. Elhatározta, hogy legközelebb előrehozza a nyaralását májusra, vagy kitolja szeptemberre. Úgysem a strandolás miatt jár ide.

Már a kocsiban volt a bőröndje, és elbúcsúzott a háziaktól, mikor eszébe jutott, hogy valamit akár most is tehetne a hídért. Épp a májusi osztálytalálkozón derült ki, egészen véletlenül, hogy valamikori padszomszédja hídmérnökként végzett, és rövid ideig dolgozott is a szakmában. Mi lenne, ha felhívná, és tanácsot kérne tőle? Semmi másban, csak abban, hogy télen hogyan óvhatnák meg az állagát. Mit kellene tenni ahhoz, hogy ne rozsdásodjon, korhadjon rajta semmi? Tudna-e ajánlani valami speciális festéket, védőanyagot?

Nagy nehezen elérte, és elmondta a panaszát.

– Ez komoly? Te ilyenekkel foglalkozol? – kérdezett vissza a volt padszomszéd.

– Dehogy. Illetve hát…

Ajánlott neki valami új, fémre és fára egyaránt kenhető festéket, és nevetve letette a kagylót. Lenznek úgy rémlett, mintha sosem ismerte volna ezt az embert.

Hazautazott, munkába állt. A hétköznapok unalmas ritmusában lassan kezdett kimenni fejéből a függőhíd. Arra emlékezett csak, hogy volt valami, ami egyfolytában bosszantotta a nyaralása alatt, és hogy ettől milyen vacakul érezte magát. De egy hónapnak sem kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán ne emlékezzen arra, mi is volt az a valami.

És ajánlott levélben lefoglalta a padlásszobát jövő augusztusra is.