„Az idő, a múltba nézés, a gyermekkori emlékek, helyszínek utáni nosztalgia a kötet egyik kulcsmotívuma, a szonettkoszorúkat tartalmazó ciklust leszámítva a verseskönyv összes fejezetében visszatérő elem.” – Vesztergom Andrea Szünet a semmiben című kötetéről olvashatnak.

Vesztergom Andrea költészete finom csendekből szőtt bársony, amelyből hol az ismeretlenbe hívó illatok, zirci holdas éjszakák, fűzfákkal, nádassal, sejtelmes erdővel, kék alkonnyal borított nyár köszönnek vissza, hol pedig a tragikum, a magány, a kilátástalanság, a születés-halál párharca, Isten létezésének metafizikai értelmezése.

A Szünet a semmiben című verseskötete terjedelme, tematikai és formai változatossága miatt akár válogatott lírakötet, az alkotói életmű különböző állomásait, a költői életút fejlődéstörténetét bemutató könyv is lehetne. A versanyag komplexitásából, sokszínűségéből arra következtethetünk, hogy nem egy-két év termését átfogó kötettel, hanem ennél hosszabb periódust felölelő lírai gyűjteménnyel bővült a kortárs magyar irodalom palettája. A Szünet a semmiben csaknem kétszáz lapot számlál, és öt ciklusba – Toronyból kizuhant szavak, Emlékházak, Kerek medál, Szonettkoszorúk brit költők verseire, Csöndrögök között – tömörül.

A költő ezekben a versekben gyakran elképzelt idősíkokkal játszik, vissza-visszaröppen a múltba, megállítja és pörgeti az időt, kimerevít pillanatokat, felnagyít emblematikus, személyes élményeket. Kétségtelen, alanyi lírával van dolgunk, a versek azonban túlmutatnak az önkifejezésen, nem válnak naplószerű terápiaköltészetté, a személyesség az alkotások előnyére válik, a tematika miatt az olvasó gond nélkül magára szabhatja ezt a színes, leheletfinom verskosztümöt.

Az idő, a múltba nézés, a gyermekkori emlékek, helyszínek utáni nosztalgia a kötet egyik kulcsmotívuma, a szonettkoszorúkat tartalmazó ciklust leszámítva a verseskönyv összes fejezetében visszatérő elem. A Nyári gyermekek, Elcsúszott idősíkok, Ízemlék, Pillanat, Zirc, Úton anyámmal, Csöndrögök, Anyák napja, mailben című versei talán a legemblematikusabb darabok ebből a perspektívából nézve. A Nyári gyermekek konkrétan kimondja, a költő az idő megállítására tesz kísérletet, a Pillanat ritmusos-játékos, könnyedebb hangú versben pedig a jelenvaló tökélyét próbálja fényképészi pontossággal megörökíteni:

a pillanat ma megtalált:

az észrevétlen exponált

cserélve tarka részletet,

de rajta majd a rész leszek,

s ha bennem új alakra lel:

lehetne ujjam akvarell,

s e röpke percre less ide:

az arcom éle festi be.  

 …

csak villanásnyit éljen ez:

s a pillanat tökélye lesz.

A költői képek, szókapcsolatok egy belső, melankólikus zene érzékeny metronómjai, sejtelmes, misztikus leképeződései fájdalomnak és örömnek, lelki folyamatoknak (Fájvirág, Keserű rózsa, Üveglélek, Felold, kibont, Ha elmúlik, Csöndrögök stb.) Ha egy élőlényhez kellene hasonlítanom Andrea líráját, a színes pillangó lenne tán a legmegfelelőbb, amelynek finom, puha szárnyait érintve megöljük, elvesszük tőle a repülés képességét, a szabadság érzékelésének örömét. A verseket hasonló odafigyeléssel érdemes olvasni, mint amikor egy ilyen pillangó száll a tenyerünkbe, máskülönben elsiklunk a lényeg felett, a költemény nem talál meg minket.

Ennek a lírának egyediségét a töredezettsége, a kihagyásos szerkezetek, a néhol mozaikszerű váz és a ritka, már-már bizarr jelzők, kifejezések, szókapcsolatok, költői képek adják, olyanok, mint a gyöngyházas a csend csiganyála, cinketalpakon tavasz tekinget, földszagú tűlevél, hófagyöngy, holdhideg, ködkabát, csöndmese, fájvirág, gránithideg, sejtmeleg – és még folytathatnánk a sort.

A költő visszatérő motívuma a csend, amely hol kellemes menedék, az elmélyülés, a gyerekkorba való visszatekintés eszköze, hol pedig a magány, a kilátástalanság megjelenítője. A Szünet a semmiben költeményei közül szinte minden másodikat „átszövi” a csend. A költő ezt az állapotot idealizálja, mintegy lelki óvóhelyként érzékelteti. Bársonyos tónusú csend-ideálok – írja a Hártyaércben, amelynek olvasásakor egy másik fontos, a címadó verset meghatározó motívumra, a szünetre is rábukkanhatunk, noha itt más, kevésbé metafizikus környezetben. A hártyaérc-szünet itt az ártatlan gyermeki énhez vezet, ahhoz az archoz, amelyet hegek, barázdák, maszkok még nem tettek a felnőtt társadalom számára „használhatóvá”. Ugyancsak ez a vers a kapocs a Fájvirág című, a kötet szintén lényegi darabjához. A költő „gyenge, túlérző, fájvirág”-ként definiálja magát, aki folyton régi ideálokat kerget. Az, amit ő gyengének, túlérzőnek nevez, adja tulajdonképpen ennek a lírának különlegességét, egyedi jellegét. A dolgok mély érzékelésére, összefüggéseire képes rávilágítani ez a vesztergomi hiperszenzitivitás (a „fájvirágság”), amely számomra inkább éleslátás, jó megfigyelőképesség, nagyfokú empátia.

A csend is ezt a rezignáltságot, szemlélődő attitűdöt segíti elő, tulajdonképpen minden ebből sarjad, burjánzik, tör elő. A Vándor a dallamban Hajnali csendből ébred a tó, / rebben a tükrén a szél-takaró, a Zircben pedig: Tűnt korok zenitje parttalan. / Csendje óvja régmúlt titkaink, míg a Felold, kibontban mindez a következőképpen jelenik meg: Zsarátnok / leszek, kiből a csend üzent. Érdemes megemlíteni az Gyöngyház csend-szimbolikáját: gyöngyházas csend csiganyála, de idézhetjük a Változó, villantott diasorok következő versszakát is: Nem tudok ma félni se, / messzi templom, fél mise, / csend, sötét, s a holdhideg, / áldozok, de most kinek? A más kontextusbantöbbször is említett, meghatározó Csöndrögök pedig így szól: A vers a csöndrögök között / kiszökve résnyire / feszül reám. Ma költözött / örökre és ide.

Érdemes fölfigyelnünk azokra az ars poetica-szerű versekre, amelyek megpróbálják meghatározni e líra kívülállóságát, annak fontosságát, hogy a vers elsősorban egy belső motiváció eredménye. Ahhoz, hogy az igazi mélységhez eljuthassunk, nem elég a felszínt kapargatnunk, a szellemarcot le kell vennünk, máskülönben csak a külcsín marad, gyermeteg látszata a valóságnak, a valódi énnek. A költőnő szerint „…a torokszorító, vad / igazságok sincsenek rejtjelezve előlünk...”(Máztalan) A maszk-motívum, az álarc, a rejtőzködés gyakran visszatér mint olyan magatartásforma, amelyet nem jó követünk.

A Véletlen találkozás az írás lényegével kapcsolatban sokkal élesebben fogalmaz, definiálni próbálja az álpoézis fogalmát: „szavakká préselt merevlemez testek / a versek, amit velem lementettek, / s melybe’ megfért régén az álpoézis / tudatlanul, szépen. Ma látom is / azt, hogy faragja képekké az eszmét/a belső motiváció”.

Ahogy a kötetben elmélyülünk, egyre merészebb képzettársítássokkal találkozunk, a tematika is súlyosabb, tragikusabb lesz. A költő tulajdonképpen úszni tanítja az olvasót, de hagy neki egy-egy töményebb versadag után levegőnyi szünetet, ritmusos-játékos verseket szúr be, hogy aztán a következő komolyabb ívelésű gondolatot képesek legyünk befogadni. Az ars poetica-szerű versek is hasonlóképp építkeznek. A Töredezett a lírát a mai társadalom kaotikus működéséhez hasonlóan láttatja: „Néma korséma / rajzol körül, mintha masé maketten / állnánk: töredezett líra. / Ma ketten / lélegzünk szaggatottan, mert nincsenek / sarkok, ahová bújjunk…”

A Kiterítve, a Tér, rezgés, mozgás, a kötet címét adó Szünet a semmiben, illetve a Versek, Isten Veletek hangja sokkal személyesebb, szubjektív öndefiníció, a költő-költészet-társadalom viszonya kerül a középpontba. Utóbbi versben például Szonettek Hölgyének nevezi magát a lírai én, a rímet és a ritmust, a kötött verselést rabságként, szent teherként határozza meg. A kissé patetikus hangnem nem vált ki ellenérzést az olvasóból, inkább valamiféle fájdalom, mélység, isten- és lényegkeresés körvonalazódik.

A Programhalálban a születés-halál kettőse, a létezés maga, a megsemmisülésünk, az anyag állandósága és körforgása egy olyan lírának az előképe lehet, amely a következő Vesztergom Andrea-versesköteteket meghatározza.

Sokáig azt hittem, hogy a születés

egyenlő a halállal:

lelket lélekre cserél a Gondviselés,

valahol leáll egy több évet megélt tudat

és helyette kinyílik, felébred

a semmiből valahol egy másik;

elhittem, hogy még kapcsolat is létezik

a bölcső és a koporsó között,

csupán a materiális létezés fekhelye,

egyszer itt, másszor ott fekszünk,

csak a lélek, a számunkra érzékelhetetlenül

érzékelő, anyagtalannak hitt energia

lesz az, ami állandó.

A kötött formák bravúros használata nagyfokú tudásról árulkodik. Szonettek, villanellák, szesztinák, rubáík sora, a brit költők ihlette szonettkoszorú-ciklus, a Toronyból kizuhant szavak és a Csöndrögök ciklusok komplexitása arról tanúskodik, hogy ezek a versek kétségtelenül a belső motiváció, a tudattalan, az ihlet bűvkörének termékei, de a költő a mesterségbeli tudást is komolyan veszi. Fölöslegesen jelzi viszont a költő bizonyos verseknél, hogy milyen versformában íródtak, hiszen a képzett olvasók úgyis fölismerik a ritkább formákat. Ezek megjelölése ugyanakkor elvonja a figyelmet magáról a költeményről, az olvasó inkább a formai sajátosságokra figyel, mintsem a tartalomra.

A Szünet a semmiben ritka példája annak, hogy kortárs költészetben miként talál egymásra tehetség és tudás, munka és ihletettség kegyelemi állapota. Meggyőződésem, hogy csak ennek párosából jöhet létre átütő és hiteles líra. Vesztergom Andrea verstémái magával ragadják, dallamosságukkal lenyűgözik, gondolatiságukkal felvillanyozzák a költészettel foglakozókat és a laikus olvasókat egyaránt.

Zempléni Ede

Vesztergom Andrea: Szünet a semmiben. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad, 2015.