Ugrás a tartalomra

A hídon túl is magyarok laknak

Szemelvények az Irodalmi Jelen Trianon-számából

Lőrincz P. Gabriella

Kegyelem

Megoldották az osztást
Tudjuk jól, tört maradt.

Jelenbe hoztunk múltat, átkot, szerelmet,
Haza helyett házakat.
Szép, de üres tányért rakunk
A hímzett terítőre.
Nem lesz egész,
Így mondják, nem lehet,
Rozsdaette szögesdrót fölött
Szél tépdes idegen színeket.
Kifosztva, állandó adventben
Hogy bicsaklik a szó, a gondolat,
Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz,
Más szavunk nem marad.
Beláthatatlan, drága otthon,
Sebeid krisztusi sebhelyek.
Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,
S ha elfogynak majd a földi határok,
Csak a kegyelem, csupán az marad.

Trianon-számhoz

Juhász Kristóf

Az égi Trianon-konferencia


Amikor a kaporszakállú Öregisten megelégelte a folyamatos nyavalygást, könnypotyogtatást, verekedést meg politizálást a Kárpát-medencében, nekidurálta magát, és a háta mögé dobta a szakállát. Ettől aztán fölzengtek a szférák – nem úgy egészében, hanem csak ott, ahol összeérnek, mert úgy magasabb a hangjuk –, és mindenki pontosan tudta, hogy mi a dolga. Az üzenetet a XXI. század inkompetens, inkontinens, posztmodern emberének körülbelül a következőképpen lehetett volna lefordítani, ha bárkinek lett volna hozzá kedve:
„A száztizenhatodik tárgyalószférába azonnal gyűljék össze a Magyar Néplélek, az Érintett Szláv Néplélek, a Kárpát-medencei Egyensúly, a Vén Gyönyörű Európa, a Magyar Nyelv Tündére és a Halál Angyala. Rendezzenek egy Trianon-konferenciát, és járjanak a végére ennek az egész disznóságnak! Vagy megoldás legyen, vagy legalább épkézláb magyarázat a méltatlan szerencsétlenkedésre, ami a teremtett világnak ama szívemnek kedves fertályában mostanában evvel kapcsolatban zajlik.”
Ez persze az Úr üzenetének egészen vulgáris fordítása lenne. Szerencsére senki nem vetemedik arra, hogy az isteni szeretet és bölcsesség kozmikus álom-rohanatát ilyen alpárian tolmácsolja. Mindenesetre a megszólítottak nyomban engedelmeskedtek, és szépen összegyűltek a száztizenhatodik tárgyalószférában, eltökélve magukban, hogy egyszer és mindenkorra elintézik Trianont.
− Miért van itt a Halál Angyala? − kezdett nyomban sugdolózva frakciózni a Magyar Néplélek a Magyar Nyelv Tündérével.
− Ennyi erővel a Történelmi Végzet is itt lehetne.
− Vagy a Nemzethalál.
− Vagy a Lemoshatatlan Sors.
− Vagy a Turáni Átok.
− Vagy a Keleti Szél.
− Vagy a Hübrisz Gőgje.
− Vagy a Gőg Hübrisze.
− Tankkal megyünk át a román határon – dúdolta a bajsza alatt a Halál Angyala. Persze amikor egy angyali személy a bajsza alatt dúdol, akkor valójában a határtalan fényesség cseng-bong ragyogón. De ezeket már képzelje el mindenki magának. A Magyar Néplélek mindenesetre komoran bámult maga elé. Értette a célzást. De azért hangosan fölvetette:
− Igazságot Magyarországnak!
− Az Igazság nincs köztünk – szólt feddőn a Kárpát-medencei Egyensúly. – Hisz korszerűtlen, gazdaságtalan, rejtett, és mindennel összeegyeztethetetlen, mint az minden jelenlévő számára közismert.
− Nincs igazság, csak igazságok. Bár így is, úgy is féreg járja lelkünk. A nagy idők elmúltak – sírdogált a Vén Gyönyörű Európa.
− A magyarok békésen asszimilálódnak a szláv tengerbe, a kérdés megoldódik – mondta az Érintett Szláv Néplélek.
− Akkor minden szlávot egységbe kell kovácsolni, hogy csakugyan legyen mibe asszimilálódni – dörzsölte kezét Halálangyal.
− A magyarok ítéletnapig harcolnak nemzeti önrendelkezésükért – mondta Magyar Néplélek.
− Vagy nyilvánosan eladják, közben meg önrendelkeznek sutyiban – vetette föl Egyensúly. – Végül is üzletről beszélünk, nem?
− Éthoszról és mítoszról beszélünk – helyesbített Nyelvtündér.
− A mitikus üzletek éthoszát akarom, olajat, autót, Arthur királyt, Mátyás királyt, nyugdíjast és kapitalista posztkatolicizmust – zokogott Európa.
− Nem bírja a magasabb szférákat – súgtak össze a többiek.
− A nemzeti emlékezetpolitika remek üzlet – mondta Egyensúly. – Minden érintett összefog, és megcsinálja a maga hálózatát. Mehet ugyanarra a sémára az egész. Csak a magyaroknál szomorú a koncepció, a többinél meg vidám. Mint a kilencvenes években a metálos boltokban: olyan nyakba való keresztet árultak, hogy lehetett rendesen, meg fordítva is hordani. Mikor milyen távolságban ébred az ember Istentől. Trianonos pólót is hordhatna román, szlovák, szerb, csak nem az lenne ráírva, hogy Nem, nem, soha!, hanem az, hogy Hip, hip, hurrá!
− Mit beszélsz te, mindjárt fölborítalak – fenyegetőzött Szlávlélek. – Azt kaptuk, ami jár nekünk. De mi jár nekünk? Isten azért adott nekünk fegyvert és történelmet, hogy a világ végéig táncoljunk harmonikaszóra, ti dicső hegyek, ti zord bércek, szaporodás! Aki nem szaporodik, azt holtan adjuk el!
− Mindig ilyen zavaros, ezzel nem lehet tárgyalni – törölgette szemét csillagos zsebkendőjével Európa.
− Gyávaság, ármány, széthúzás, árulás! Vivát! Abcúg! Vádló kopjafák! − tüzesedett neki Magyarlélek.
− Lényegében a Magyar és a Szláv Néplélek egyetért – jelentette ki Egyensúly.
− Úgy van! Hazudik! − kiabálta a Magyar és a Szláv.
− Ebből remek üzlet lesz! Mert vagy háború, vagy üzlet! Ez már csak ilyen! − vigyorgott Egyensúly.
− A háború jó üzlet – duzzogott a Halál Angyala.
− De csak mikor a tiéddel máshol durrogtatnak – kötötte ki Egyensúly.
− Tudod, mi a különbség köztünk? − mondta Magyar a Szlávnak. − Én őszintén szerelmes vagyok magamba. Ezért sokkal közelebb vagyok Istenhez, mint te. Ráadásul az én történelmem igazi.
− Hazugság! Mi sokkal-sokkal jobban, ilyen nagyra dagadt, dobogó szívvel szeretjük magunkat, és a történelmünk is sokkal igazibb, mert minden részletéről pontosan tudjuk, hogy ki találta ki!
− Jó üzlet – ismételgette Egyensúly.
− Nem üzlet, mert szép – mondta a Magyar Nyelv Tündére.
− Mi szép, mi szép? − bömbölt Európa.
− Üzlet és szép halál – mondta a Halál Angyala.
Aztán mindenki egyszerre ordított, zokogott, rimánkodott, okoskodott, átkozódott, fohászkodott, és fújta az orrát. Rettentő lárma volt, lehallatszott egészen az alsóbb szférákig – szegény harsonapucoló angyalok azt hitték, a csillagok ütköztek össze. Végül mindenki elfáradt, csönd lett, és akkor halkan megszólalt a Magyar Nyelv Tündére:
− Sok igazság, halál meg üzlet van és lesz. Ez, amit itt elmondtatok, mind van és lesz. De értelmet akkor és azért kap, mert megéneklik. És a Kárpát-medence minden szenvedése, Trianon minden igazságtalansága, a szétszakított Magyarország minden fájdalma és a Magyar Királyság örök mítosza akkor valóság, és akkor igazság, ha megéneklik. Az számít, amiről énekek és regék maradnak fönn, és úgy számít, ahogyan az meg van énekelve, és el van regélve. Minden szférákban ez tartatik számon, mert a szó, a nyelv, a vers, a dal, a történet szépsége az, ami által az emberi az isteniig hatol, ami földit égivel összeköt.  A magyar nép számára a fájdalom megélése a szépség ajándéka. Ha itt is mindenki bevette volna a történelmi esemény utáni tablettát, mint a germánoknál, itt sem lenne többé valódi művészet. Az emlékezés a fájdalmas szépségért van. A mártíromság a költészetért van. És azért, hogy a fennmaradó énekekben örök példázat lehessen minden korok számára.
Erre aztán a többiek nem tudtak mit mondani, meg a szufla is kifogyott belőlük, így csak ültek, és hallgattak. A Vén, Gyönyörű Európa álomba sírdogálta magát. Az Érintett Szláv Néplélek olyan dolgokról motyogott magában, amiket nem értett. A Kárpát-medencei Egyensúly az ujjain számolgatott valamit. A Halál Angyala egy metálnótát dúdolt a Káli Yuga kilencvenes éveiből. A Magyar Néplélek a Magyar Nyelv Tündérének sugdosott:
− Ezzel aztán nem sokra jutottunk. Most mit mondunk majd Istennek? Talán másokat is meg kellett volna hívni a konferenciára.
De vajon kiket?

Trianon

Kopriva Nikolett

Fehér, mint a hó

Dédanyámon napról napra szaporodtak a ráncok.
Azt mondta, ezek nem ráncok, csak repedezik az arca.
Dédanyám a teát keserűn itta, mert úgy hitte,
édes íz nem létezik. Télen sem fűtötte a házat.
Egyszer elmondta, nem érzi a végtagjait,
mert megcsonkították,
és ami a helyükbe került, az valami más.
Hosszú ruhákba öltözött, nyáron is kesztyűt hordott.
Amikor az ablak előtt üldögélt, azt kérdezte,
tudjuk-e, mi van a hegyek mögött,
és hogy kis sírba temetjük, ugye, mint a gyerekeket,
mert belőle ennyi maradt.
Arca fehér volt, mint a hó.
A repedések mögött sötétség.

Trianon

Viola Szandra

Trianon

Ránk férne már egy világégés,
és akkor süketen, vakon,
amely föld befogadna,
az lenne a hazád,
abból hajtanál ki, te: holnap-virág,
jövőtulipán.

Halottainkból összefércelt utak,
kétoldalt villanypózna-krisztusok szegélyezik,
ezrével, mert nekünk már egy Krisztus kevés,
mert nekünk Trianonunk van,
nem elég csak feltámadni,
nekünk eleven kenyeret kell sütni,
és kinyerni belőle a búzát,
hogy az földet teremtsen
maga köré, körénk!
Hát hogyan lehetne ezt már visszateremteni,
a kenyérből a földet?
Mégis meg kell próbálni!

Elalszom,
álmomban a kenyér beszélni kezd,
magyarul,
mert magyarul álmodni,
ez a legtöbb, amit kívánhatsz,
ez a legnagyobb szentség.
Csak mesél magyarul,
magyarul mesél,
ez a kenyér már vers,
és tudom, hogy igazat szól;
az mondja,
van egy ország, amely a szülőföldem,
de mégsem jártam ott soha.
Trianon

Polgár Kristóf

Szatürosz fuvolán

Tiszteletedre pengettek
színpadon mítoszokat, egy
patkószerű nézőtérnyi csatakiáltás
sürgette táncos dalaid, és
marék romlott szőlőből apjává
keresztelt a műkedvelő tömeg.

Titán dajkáid színes játékokkal
bizalmadba férkőztek, és makacsul
összekaptak húsod felett,
az oltalmazó úrnő parancsára,
hogy széttépjék és elszórhassák
részeid a hegyekben.

Kíséreted sereggé érik, és ha utolsó
szerved is helyére kerül, neked
áldoznak korlátlan szerelmükből,
mert apád főisten, és combja bölcsőd,
bőre acélköpeny, és te másodszor is
megszülettél, otthonom, Dionüszosz.

trianon

Kovács Újszászy Péter

Felriadt otthoniak
                             
            Kelemen Lajos naplójegyzetei nyomán

Sírhat a fenyves. E nemzet egy űzött esti madárraj.
Ég veled, otthon, kis falu, szénakazal és csűrkapu bája!
Nincs csobogás, már fegyverek hangja jár a patakra,
s gyűl a sötétség, megy, megy az ember, az utca olvad
lépte alatt. Már szürke a fűszál, csendes a porszem,
tépi a nagy sas büszke rigónkat. Hol van a harmatos otthon?
Nem vár. Tart a menekvés, elfogy a napfény, szűnik az éjjel.
Nézd, e közösség, bronz apa, Erdély, csak menekül, mert el kell hagynia téged.
Messze kerülnek tőled azok, kik benned fogantak,
gyász szaga ül ma fölöttük, kis szekerek lemaradnak,
lassul a lódobogás is, fárad az állat, gyenge a fű, a takarmány
mind kifogyott, mint lámpa mögül az a fényköri mámor,
amit teleszőtt a mesékkel sok száz otthoni óra.
Otthoni órák éltek-e még rohanásban?
Lesztek-e újra tanúi, hogy épül a fészek?

Trianon

Szabó Fanni

Fedezék nélkül             

                                     Benárd Ágost (1880–1968) visszaemlékezése

Rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá.
Otthagytam az asztalon, családi gyűrűmmel
megpecsételtem a papírt.

Felderítő huszárosztagot vezettem,
ezredorvos voltam. Fedezék nélkül láttam el
sebesülteket. Pár másodpercen múlt,
hogy felrobbanjon a híd, amin átlovagoltam.
Nem akartam orosz hadifogságba esni,
inkább darabokban, de ne legyőzöttként lássanak.

Aláírtam. Nem néztem oda, nem ültem le.

Romokban láttam mindent magam körül.
Magukból kifordult sejtek próbáltak újra
érintkezni a valósággal. Még én sem,
sebészként sem tudtam összevarrni ezeket
a szétmálló szálakat. Hátra maradtunk,
levágott testrészeinket cipelve hátunkon,
nem fordult utánunk senki.
A Hadtörténelmi Múzeumban őriznek egy
aranyozott, díszített pennát. Budapestről küldték fel,
hogy azzal karcoljam le a nevem. Szerintük így tettem,
ezt a hazugságot nem tudom elviselni.

trianon
Izer Janka

Drasche-Lázár Alfréd levele
a turulról


Egyetlen, legkedvesebb öcsém, Endre!

Hát megtörtént. Öngyilkosok lettünk, hogy ne haljunk meg. Benárd Ágost szorította meg a kötelet a nyakon, én rúgtam ki a tuskót.
De ő milyen önérzettel tette! Le sem ült, a díszes tollat sem fogadta el. Úgy írta alá, álltában, valami rozsdás íróeszközzel, miközben egész lényéből sugárzott, milyen megbocsáthatatlan, aljas, megalázó vétek, amit ellenünk itt elkövettek. Én meg sem próbáltam utánozni.
Hiszen képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy a diktátum egy hosszú politikai munka kudarca, amit száz éve folytatunk, hibát hibára halmozva. Mert Széchenyi és Kossuth óta képtelenek vagyunk szót érteni egymással, mi, magyarok, az országon belül is. Kossuth világában nem létezett kompromisszum. Amikor a kiegyezés '67-ben megtörtént, Deáknak igaza volt abban, hogy egy nagyhatalom támogatása nélkül nem tudnánk életben maradni. Kossuth viszont azt látta jól, mennyire haldoklik a Habsburgok birodalmának kora. A Dunai Szövetség terve nem volt rossz ötlet, csak nem jó lábakon állt. Talán, ha belső viszálykodás helyett a kisebbségekkel jobb kapcsolatot próbálunk kiépíteni – a Monarchián belül –, most nem veszítjük el Erdélyt, a Felvidéket, Kárpátalját, Vajdaságot. Tudom, utólag már könnyű ítélkezni.
Ostobaság azonban azt gondolni, hogy minden elcsatolt terület sokáig nálunk maradt volna. A vezetés – velem együtt – ott hibázott, hogy nem látta be, ha nekünk, magyaroknak jogunk van független államot létrehozni, akkor a kisebbségeknek is. Ha Teleki Pál térképe nem az utolsó pillanatban készül el, ha számoltunk volna előre a kisebbségek nacionalista törekvéseivel, vajon akkor is ennyit veszítünk? Süketnek és vaknak tettettük magunkat, nem tudom már meglepve szemlélni, ami történt.
Sajnos a magyar olyan, mint a francia. Hiú és önérzetes, nem képes az alkura. Ha eddig sem sikerült, pont most tanulnánk a hibáinkból? Most, amikor olyan könnyű bűnöst találni. Itt vagyok én, Benárd, de ilyen lehet az antant, a Nagy-Trianon palota – amit, felteszem, a jövőben csak leköpni fog a magyar utazó, már ha erre jár.
A kormány nem is ismerheti el, hogy hibázott, nem gondolkodott előre, ostoba volt. Tegyen mindent az ország javára, éltesse a hazát, ezzel bízta meg a nép. Nem teljesítette a kötelességét, ezt titkolnia kell, ha meg akar maradni.
Kudarc ez. Teljes és abszolút kudarc. Nem lehetett nem aláírni.
Olyan mélyre süllyedtünk, és a nemzetünk úgy szereti sajnálni magát! Nincs sok reményem rá, hogy felállunk ebből. Indulatból, haragból nem lehet háborút nyerni, legfeljebb csatát. Ez a szerződés elég fájdalmas ahhoz, hogy akár sose gyógyuljon be a seb. Vajon képesek leszünk-e még ésszel és nem érzelemmel viszonyulni más államokhoz? Egy új háború esetén megfelelően választani szövetségeseket? Háttérbe szorítani a dühöt? Aligha.
Amikor leültem, és kezembe vettem a tollat, erre gondoltam. Lázadni már hiábavaló. Tudomásul kell venni a helyzetet. És egy új stratégiát összeállítani, hogy megállítsuk ezt az értelmetlen, fejvesztett zuhanást. Legalább nekünk, politikusoknak legyen tiszta a fejünk.
A főnixmadár hamvaiból éled újjá, talán a turul is szárnyra kel még, s magasabbra száll, mint valaha! Ezt látni mindenemet odaadnám.
Hamarosan érkezem.

Testvéri szeretettel, bátyád,
Alfréd

trianon

Kertész Dávid

Levelek ’38-ból


Drága Tamás!

Ne haragudj, hogy nem válaszoltam, de szinte lélegezni sem volt időm, és lassan megöl a düh. Nem kaptunk engedélyt a támadásra, a rongyosok meg azzal fenyegetőznek, ha nem engedjük át őket a határon, minket is ellenségnek tekintenek.
Itt ülünk két tűz között, tétlenül, de én mégis ezekkel a gárdistákkal tartanék, ha nem kötne az eskü. Te tudod a legjobban, hogy mennyire tisztelem a kormányzót. Ott voltál velem, mikor kölyökkorunkban végignéztük az Andrássyn a bevonulást, de ez a Volosin öli a magyarokat, mi meg nem kapunk tűzparancsot. Állítólag Hitler a védelméről biztosította ezt az ukrán vagy ugrán, vagy minek hívják magukat, szóval ezt az új országocskát, miután bevonult Csehországba. De miért tartunk mi a németektől? Már nem nagyhatalom. Volosin meg sorban öleti az ugocsai magyarokat, és mi nem léphetünk, itt ülünk a naményi kaszárnyában, és ahelyett, hogy a sajátjainkon segítenénk, az a legfőbb dolgunk, hogy visszatartsuk a rongyosgárdát, nehogy azt tegyék, amit nekünk kellene!
Lassan megőrülök!
Barátod,
Hornyay Pál

Ui.: Hogy van a szép Anikó? Ki hitte volna, hogy egy olyan rút, kopasz prókátor, mint te, ilyen szép menyecskét talál?


Drága Tamás!

Jó hírek! Ma behívatott a kapitány, négyszemközt akart velem beszélni. Igazság szerint tán nem is volna szabad ezt megírnom neked, de nem tiltották meg, és valakinek el kell mondanom! Az angolok, a franciák meg a németek még mindig kerülgetik egymást, mint a forró kását. De mégsem kell csalódnom a kormányzóban, tudja az öreg tengeri medve, hogy mit csinál. Ugyanazt játsszuk el, mint annak idején Balassagyarmaton, csak egy kicsit cselesebben. A kapitány azt mondta, legfelsőbb utasításra kapok két hét szabadságot, azt nem köthetik meg, hogy hová menjek, de állítólag a Keleti-Kárpátok nagyon szépek ilyenkor, s azt sem írhatják elő, hogy kivel utazom oda, de ezeknek a rongyosoknak biztosan jót tenne egy nyaralás. Ugye, érted? Egy az egyben ezt mondta!
Holnap indulok Munkácsra ötven gárdistával. A munkácsi csendőrkapitány, valami Spenik fog fogadni. Kívánj sok szerencsét!

Barátod,
vitéz Hornyay Pál hadnagy

Ui.: Ha látod Pannát, kérlek, add át üdvözletem. Hogy van az apja? Tudom, hogy a vén monarchista téged sem szível jobban, mint engem, de azért érdekelne, mi van vele, mit csinál. Gondolom, iszik, és a k.u.k.-t siratja, mint mindig.


Drága Tamás!

Ez nem volt semmi! Pénteken hajnalban érkeztünk Munkácsra. Ez a csendőrszázados, Spenik Mihael az állomáson várt minket az embereivel. Ruszinok mind. Mikor a csehek bevonultak, lecserélték a magyar csendőröket. Eleinte meglehetősen bizalmatlan voltam vele szemben, s ő is hasonlóképpen állt hozzám.
Jelentést kértem a helyzetükről, mire azzal vágott vissza, hogy hol van a felettesem, s miért kéne neki egy hadnagynak jelenteni, hiszen ő százados, még ha nem is a honvédségnél. Az én rongyosaim és az ő csendőrei már úgy méregették egymást, hogy attól féltem, hajba kapnak. Megkérdeztem, hogy Volosint szolgálják-e, azért akadékoskodik ennyit, ezen úgy felháborodott, hogy majdnem nekem esett, mindkét csapat fegyvert rántott, és ha nem kapom parancsba, hogy működjek velük együtt, azt hiszem, el is fajul a dolog, de visszatartottam az enyéimet, és ő is a csendőröket. Azt mondtam neki, hogy a ruszin is szláv nép, megbízhatok-e bennük? Erre azt válaszolta, hogy ha Rákóczinak jó volt a fajtája, egy pesti hadnagy se vonja kétségbe a hűségüket. Na, ezzel megegyeztünk.
Végül bizalmatlanul ugyan, de együtt indultunk el a vár felé, amit a csendőrök már ellenőrzésük alá vontak.
Estére átnéztük a készleteket és az esélyeinket. Mit mondjak, nem állunk fényesen. A tót csapatokat kivonták, azok vitték a fegyvereiket is. Van vagy húsz csendőr, akiket a járásból hívott ide a százados. Az én ötven rongyosom és vagy negyven civil meg vasutas, ki-ki amilyen fegyvert ásott elő a padlásról, azzal. A csendőrök jelentése szerint velünk szemben vagy száz-százötven ezekből a szicsovikokból, akiket Volosin toborzott. Tőlük nem tartok, kölykök, minden kiképzés nélkül. De állítólag a csehek beküldtek egy páncélos osztagot a helyzet stabilizálására, még mielőtt a németek bevonultak volna Morvaországba. Na most, ezek a páncélosok éppen ide tartanak, nekünk meg semmi nehézfegyverünk.
Hát így vettem át Munkács katonai parancsnokságát, Isten oltalmazzon minket, innen szép háborút nyerni!

Barátsággal,
Pali

Ui.: Értékelem, hogy átadtad Panna üdvözletét, de kérlek, add át neki, hogy nem kell üzengetni, írjon maga, ha akar. És ne csak a kutyájáról, hanem magáról is. Én katona vagyok, ha valamit mondani akarok, magam teszem, nem futárokon keresztül. Na ezt, kérlek, mondd meg neki!

Drága Tamás!

Győzelem! Tegnap délben Beregszentmiklós mellől jelentették, hogy itt vannak a cseh páncélosok. Azonban meg vannak zavarodva, s nem tudják, mitévők legyenek, hiszen Prága nem ad parancsot, ezért megindultak Munkács felé. Azt hiszem, említettem, hogy nincs nehézfegyverünk. Tévedtem. Egy helyi öregember ma jelentkezett a várban, azzal, hogy van nála valami, amit tizennyolc óta tartogat a magyar honvédségnek, azóta, hogy megtudta, egy másik országhoz csatolják őket. Egy 75 milliméteres Skoda Gebirskanone M15 volt az! Fel tudod ezt fogni? A vénember a disznóólban tartogatott egy nehéztüzérségi ágyút húsz éven keresztül. A fiúkkal megvizsgáltuk az üteget, és egész jó állapotban volt.
A vasutasokkal lezárattam egy szakaszon a síneket, lefoglaltunk egy sínkocsit, és rákötöttük az ágyút, aztán elindultunk Técső felé. Én a tüzérekkel tartottam a sínen, a város védelmét rábíztam Spenikre. A rongyosok között volt egy öreg tüzér, ő ült az ágyúhoz. Átkozott jól célzott a vénember, alig hajtottunk ki Munkácsról, leadta az első lövést. Egyből talált. Kilőtte a vezérpáncélost. Be akarta célozni a másodikat, de jobb ötletem támadt. Továbbhajtattam a sínen, és megmondtam az öregnek, hogy célzás nélkül, amilyen gyorsan csak tud, adjon le még néhány lövést, aztán visszafordíttattam a sínkocsit Munkács felé, közben folyamatosan lövettem a cseheket.
Mire visszaértem a várba, egy üzenet fogadott a naményi kaszárnyából. A csehek állítólag azt hitték, hogy egy egész tüzérszázad van itt, és menekülőre fogták. A németek pedig levették a kezüket Volosinról, holnap érkezik a hadsereg a szicsovikok ellen, maga a kormányzó vezeti majd őket!

Barátsággal,
vitéz Hornyay Pál (egyelőre még csak hadnagy)


Szépséges Panna!

Sajnálattal kell közöljem, hogy minden reménye ellenére mégis visszatérek Pestre. A munkácsi akció után Horthy kormányzó személyesen kért fel, hogy csatlakozzam a testőrségéhez.
De ha már úgyis magácska közelében leszek, no meg előléptetést is kaptam, talán megkérhetném a kezét. Persze ezt nem levélben fogom tenni, de azért érdekelne, mit szól hozzá!

Szerelemmel,
vitéz Hornyay Pál százados

Ui.: Visszavettük a hazánkat, úgy érzem, most már egy pár évtizedig kitart a béke!

trianon

 
Károly Dorina

A hídon túl is magyarok laknak

Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter
a békeszerződés aláírásáról

Asztalhoz szólít a ceremóniamester,
mint egy pap, ki éppen gyászmisét celebrál –
temetői csendben teremtik a rendet,
félholtnak terítnek, ki utószor vacsorál.

Dísztollal kínálnak, becses lehet a tinta,
mi nemzetünk vérét feketére festi.
A hídon túl is magyarok laknak – sírta
Komárom, és panasza elhallatszott Pestig.

Minek a díszes toll és bársonyszék alattam?
Nemzetem ma gyászol, nem pedig ünnepel.
Rozsdás vas kell ide, s a pecsétgyűrű rajtam,
de nincs tárgy, mi szégyent és bánatot tüntet el.

Fotók: Fortepan

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.