Jelige: Honvágy – Honvágy

Jelige: Honvágy

Honvágy

            Én egy homokszem vagyok. Semmiben sem különbözök a többi homokszemtől. Sárgásbarna színű és nagyon kicsi vagyok, de ugyanúgy tudok repülni, lebegni, úszni és domboknak, hegyeknek az alkotóelemeivé válni, mint a többi társam. Egyáltalán semmi kiemelkedő vagy különleges nincs bennem, még csak szabályos formám sincs. Mégis mindezen tulajdonságok ellenére, úgy döntöttem, hogy elhagyom az otthonomul szolgáló sivatagot és a testvéreimet.
Ez nem számít nagy dolognak, gyakran megesik, velünk, hogy ilyen késztetést érzünk és utazni támad kedvünk. Ahhoz, hogy elhagyjuk a sivatagot, nem kell más csak egy jó irányba tartó légáramlat, hogy odébb vigyen minket. Felkapaszkodunk rá, és már repülhetünk is a világ bármely pontjára.
Én is így tettem.
Bár nekem nem volt konkrét célom, én csak látni akartam a nagyvilágot. Az áramlat egyenesen a tengerhez vitt. Hírből már nagyon jól ismertem, de csak most láttam a tulajdon szemeimmel. Ahogy elrepültünk felette, ideges borzongás járta át csöppnyi testemet. Szinte remegtem a félelemtől. A víz ezüstösen szikrázó kékjének szépsége valahogy taszított, ahányszor csak rá néztem a torkom összeszorult és a gyomrom remegni kezdett. Olyan erősen kapaszkodtam meg a szélben, amennyire csak tudtam és közben azért imádkoztam, hogy nehogy most jusson eszébe az áramlatnak megszakadnia. Mivel egy hangyapeténél is kisebb vagyok, ez a hatalmas már- már végtelennek tűnő vízáradat, baljósan árnyékolta be reményekkel teli szívemet.

De szerencsémre épségben megérkeztem egy távoli helyre. A magas felhőkarcolókat már messziről kiszúrtam, ahogy hidegen fénylettek, a nap sugaraitól. Kétség sem fért hozzá, hogy egy nagyvárosba érkeztem. Sokat hallottam már ezekről, és a magasban láttam is néhányat, de mind olyan kicsinek tűnt. A mesékből tudtam, hogy rengeteg változata él ezeknek a városoknak. Nem tudom, milyen nemzetiségű város lehetett, és nem is nagyon érdekelt. Az ezüstös toronyépületek ridegen meredeztek az ég felé, megszakítva az áramlatokat. Pontosan nem tudnám megmondani, hogy meddig utaztam a felhőkarcolók között, de egészen beleszédültem a rengeteg csillogásba, amit a visszatükröződő fény okozott. Szerencsémre, az áramlat a hegyek felé vitt, ahova már nem építettek ilyen épületeket. Inkább megmaradtak a kisebb és számomra jóval barátságosabb házaknál. Ezek sem voltak éppenséggel kicsik, de még azokkal a kockaformájukkal és megkopott színükkel is szimpatikusabbnak tűntek, mint acél és üveg társaik.
Ahogy a dombok között lassulni kezdett az áramlat, gyorsan kiszálltam az egyik szimpatikusnak vélt ház ablakpárkányánál. Ez fog szolgálni lakhelyemül, míg itt vagyok. A ház maga domboldalba épült és egy hatalmas virágoskert terült el mellette, de még így is a városhoz tartozott. Az immár magamnak betudott párkányon egy régen kiszáradt és gyommal dúsított cserép állt csendes magányában. Nem foglalkoztam sokat vele, mivel inkább a várost figyeltem, ami mozgalmával szinte magába szippantott. Az emberek úgy nyüzsögtek, mint bogarak a forró homokon. Minden olyan más volt, olyan ismeretlen és zavaros. A hangok, a szagok, az illatok, a színek mind erősebbek voltak és változatosabbak. Elszédített. Nem is tudom meddig maradtam ott. Az idő teljesen elvesztette jelentőségét ez az egyetlen áldása vagy átka, ha homokszem vagy. Kezdetben még számoltam a napokat és tudtam, mikor van reggel vagy este, de ahogy múlt az idő már nem tudtam követni, jelentéktelenné vált. Csak az évszakok voltak mások. Mikor virágok nyíltak és a madarak csicseregtek, tudtam, hogy jönni fog a meleg, bár ez nem volt olyan kellemes, mint odahaza. Ha az emberek vastag bundákba öltözködtek, akkor már hideg volt, de ez sem volt annyira vészes, mint nálunk, vagy legalábbis másként volt az.

Egy ilyen hideg napon, döntöttem el, hogy odébb állok egy kicsit melegebb és nem ennyire változatos éghajlatra. De sajnálatomra a kívánt irányba fújó szél nem akart elérkezni. Hosszú napokat, vagy talán csak perceket vártam, nem tudom. Aztán egyszer csak mégis eljött. Északról délre tartott, bár nem tűnt olyan barátságosnak, mint a másik, amelyikkel elhagytam otthonomat, de nem volt sok választásom, gyorsan felkapaszkodtam rá, és már ott sem voltam. Utólag visszagondolva lehet, hogy még várnom kellet volna. De már kár ezért sírni!
Ekkortájt dönthettem el, hogy bejárok minden ismeretlent, és felfedezem a világot. Olyan helyeket akartam látni, amelyek mély nyomokat hagynak bennem, és olyan emlékeket szerettem volna szerezni, amik egyedül csak nekem lesznek. Azt hiszem ezzel akartam kifejezni egyediségemet, hogy ha kicsit is, de több vagyok, mint egy egyszerű homokszem.
Szinte láttam lelki szemeim előtt az egészet.
Az elhatározást újabb követte, mégpedig, hogy egyik helyen sem maradok sokáig. Körülnézek, megcsodálom a hírességeket, és csak akkor maradok huzamosabb ideig, ha valami olyasmit találok, ami igazán csodálatos és szavakkal le nem írható. Így történt, hogy rövidnek nem nevezhető életem kicsiny szakaszában annyi mindent láttam, hogy nem is értettem hogyan tölthettem ennyi időt a sivatagban csak a meséket hallgatva. Mintha rá leltem volna egy olyan kincsre, ami mindenkit érdekelt, de csak én láthatom, érinthetem és érezhetem. Láttam turbános katonákat, selyembe öltözött hölgyeket, furcsábbnál furcsább állatokat, és növényeket. Hol olyan magasan jártam, hogy szinte jégkockára fagytam, hol meg úgy éreztem, hogy én is vízcseppé válok.
Igazi világjáró lettem!
Megszámolni sem tudom, hogy hányféle emberrel utaztam együtt. Számtalan kultúrát ismertem meg, és a színek olyan kavalkádja hullámzott át előttem, hogy azt hittem kifolynak a szemeim. Rengeteg helyen jártam. Bár nem mindegyik nyerte el a tetszésemet, de abban több utazó társammal is egyet értettünk, hogy a maguk módján mind értékesek.
Mikor egy idős asszony kendőjén utaztam egy hőlégballonon, - hogy megcsodálják, a magas hegyeket és a zöld minden színében pompázó réteket, ahol a pásztorok birkákat és kecskéket legeltetnek - mondta a gömbhalra hasonlító kis unokájának, hogy:
„A világban mindennek meg van a saját értéke. A legjelentéktelenebb dolognak is. Legyen szó egy gombról, kavicsról, egy szem babról vagy bármi másról. Lehet, hogy neked nem ér sokat és a barátaidnak sem, de van valahol egy ember, akinek az az értéktelen dolog, mindennél fontosabb!”

Vagyis akkor nekem is van értékem?
Ez a gondolat annyira belém ivódott, hogy hatására meg akartam lovagolni egy óceáni fuvallatot és majdnem otthagytam a fogamat. A nagyinak a szavait ismételgettem, mintha csak imádkoznék. Be kell valljam, a rengeteg kalandos légáramlat- lovaglás és a látnivalók után elegem lett belőlük. Pihenésre vágytam, hogy nyugodtan nézhessem, ahogy a nap körbejár, és a csillagok előbukkannak. Ezért, egy számomra színpatikus fehér homokos tengerpart felé vettem az irány. Nem igazán érdekelt, hogy látok- e ott valamit vagy sem, most csak az számított, hogy minél előbb ott legyek és nézzem, ahogy a partot a lassan fodrozódó hullámok simogatják.
A buja, zöld környezetből előbukkanó fehér homokos partszakasz ahol megtelepedtem, igazán frissítően hatott rám. Nappal a vizet és az élővilágot néztem, este pedig a csillagokat. Csend volt és nyugalom, csak a levelek zörögtek néha. Az egész annyira hasonlított az otthonomhoz. Hasonló, de mégis teljesen más. Eszembe juttatta a hatalmas aranyszínben játszó dűnéket, amiknek az egyik oldaluk, mindig sötét volt. Az ég kékje itt is ugyanolyannak hatott, még csak egy árnyalatnyi különbség sem volt benne, de mégsem ugyanaz. Ahogy a Hold ragyogása is teljesen más volt. Ugyanolyan a fénygyűrűje, selymesen öleli körbe, de mégsem ismerek rá. A nappalok nem is olyan melegek és az éjszakák sem olyan hidegek. De én mégis úgy érzem, hogy majd megfagyok, akár nappal van, akár éjszaka. Ez a hófehér part is túl fehér, szinte megvakítja az embert. Durva és száraz, mintha csak szétzúzott kavicsok lennének, ez nem is homok!

Otthon a sivatagban, bár kopár minden és a tenger morajlását sem lehet hallani, fa is csak elvétve van és a színei is fakóbbak, mégis ott ismerek mindent és a Hold is barátságosabb. De ezt az idegen, sötét és hideg égboltot nem ismerem!

Azt hiszem, haza szeretnék menni.
Haza, az otthonomba, a barátaimhoz, a sivatag meleg karjai közé. Vissza a kétarcú dűnék és a kellemes fórósághoz, ahol csak elvétve találni vizet, nincsenek gleccserek, turbános katonák, selyembe bugyolált nők, fura állatok és növények. Csak a hatalmas aranyszínű sivatag. Ahol a nappalok elviselhetetlenül szárazak és melegek, az éjszakák meg olyan hidegek, hogy szinte megfagy az ember. Ott nem kattognak furcsa gépek, és nincsenek hangos zajok, durva, szemet bántó színek vagy erős illatok. Minden kopár és kihalt, de mégis tele van élettel.
Haza kellene mennem! Itt hagyni ezt az elfuserált világot és visszamenni. Látni akarom azokat a dűnéket és a bogarak futkosását, érezni akarom a Nap égető melegét. Újra látni akarom azt a Holdat mely ismerősen néz rám. Ott akarok lenni a semmi közepén!
Igen!
Haza akarok menni!
Kisebb vagyok egy hangyapeténél, és könnyebb egy tollpihénél. Nincs bennem semmi különleges, mint a kikristályosodott széndarabokban. De mégis…
Apró vagyok, sárga és mások számára talán jelentéktelen, ennek ellenére haza fogok menni!
Még nem tudom, hogyan, de haza megyek!
Még akkor is, ha csak egy homokszem vagyok!