Ugrás a tartalomra

Balázs Tibor: Ikarosz szárnya, avagy az író felelőssége a XXI. században

Jacob Peter Gowy (1615–1661) festményének részlete

 

Balázs Tibor 

Ikarosz szárnya,

avagy az író felelőssége a XXI. században

 

 

 

„Ikarosz a viaszban hitt, nem a szárnyaiban.”

 

Hihet-e 1989 után az író a szárnyaiban, XIX. századi szóval: küldetéstudatában?

Jelen stúdium erre az alapkérdésre keres továbbgondolható válaszadási lehetőségeket.

Mindenekelőtt helyezzük heideggeri meghatározottsággal időbeliségbeezt a létproblematikát: ha a XIX. század 1789-el kezdődik, akkor a XXI., bízvást mondhatjuk: 1989-cel. „A történelem vége” után mit sem törődik a történelem Fukuyamával, annál inkább önmagával – kérlelhetetlenül folytatódik: a két huszadik századi diktatúrából áthagyományozott (tév)képzetek más módokon ugyan, de továbbra is jelen vannak a tektonikus közgondolkodásban, miközben falak omlanak, épülnek.

 

 Az időbeliség meghatározása után a térbeli koordináták jelzése is fontos:

„a másik Európában” vagyunk, ahogy némely posztmodern nyugati szofista mondja rólunk… A mi falaink dőltek le 1989-ben, való igaz. De a Julien Benda-i „írástudók felelőssége” nemcsak intra muros mutatkozik érvényesnek, hanem a Budapestről szemlélt „másik Európára” is ugyanúgy vonatkozik. Elég ezt egyetlen példával szemléltetnem: idén ünnepli mindkét másik Európa (de a világ is) e maroknyi magyar nép forradalmának 60. évfordulóját. Albert Camus 1956-ban Párizsból üzent, megrendülten, tisztelettudóan, biztatóan.  Kevesen álltak mellé. Már akkor csak utilitárius szempontrendszer alapján beszélhettünk volna írói felelősségérzetről?

Még inkább anakronisztikussá vált-e az írói küldetéstudat 1989 után?

 

2. 

Az alapkérdés hármas egységgé áll össze ekkor: van-e, maradt-e, ill. lett-e küldetése az alkotónak posztmodern korunkban?

 

Van-e az írónak felelőssége a történelmi cezúra „másnapján”? Aligha adhatunk nemleges választ erre a felvetésre, hiszen az alkotó egy feldolgozandó, tragikus színezetű mentalitástörténetet kap örökül, a szabadság eufóriája mellé. 

 

Maradt-e felelőssége az írónak, ha már műveivel, megszólalásaival, csendjeivel közreműködött annak a diktatórikus politikai metanarratívának (a kommunista üdvtörténetnek) a lebontásában, amely révén ellennaratívája szilárd etikai pozíciószerzésnek, szabadságteremtésnek bizonyult? Idegenségként konstituálta meg létét az író a diktatúrában, az idegenség hatalmától pedig mint láthatatlan erőtől rettegett a korabeli politikai elit, mivel „semmíteni” nem tudta az alkotó metaforikus, parabolisztikus ellennaratíváját. Az író azt az üdvtörténetet számolta fel, amelyből „megélt”, „merített”, amely szubsztancializálta művét – sajátos paradoxon ez.

A békés átmenet „biztosította” viszont az írónak idegensége hatalmát, napjainkig. A legkiválóbbak tollán nem vált merő anakronizmussá, avítt messianizmussá a küldetéstudat, hiszen újra fel kellett mutatni olyan tényeket, fogalmakat, melyeket a negyven év alatt elhallgattak, félreértelmeztek, relativizáltak vagy manipulatívan használtak a szervilis, dogmatikus, marxista gyökérzetű megváltástörténetben: hit, vallási és világnézeti türelem, határon túli magyarság, szabadság, egyház, egyéni és közösségi jogok, kultúra, nemzet, európaiság…

    

A harmadik kérdés: teremtett-e, teremt-e a 21. század új lehetőségeket az írói felelősség kibontakozásának, avagy a szabadság okán-jogán elveszítette az alkotó ezt a megmérettetési esélyt?

1989-ig az írói felelősséget az értelmiségi közvélekedés (is) hajlamos volt leszűkíteni arra a mitizált, már-már váteszi, de mindenképpen szilárd etikai pozícióra, ami az alkotó szembenállását képezi a regnáló egyeduralmi politikai metanarratívával. Amennyiben agnosztikus választ adnánk erre, netán azt mondanánk, hogy az író megnyert csatájának lett kedves vesztese, akkor ezzel a lezser, elegáns mozdulattal az írói felelősséget észak-koreai típusú off-shore problémának tekinthetnénk.

 

Az írói felelősség imperatívusza ugyanis többet, mást is jelent.

 

Láthatatlan narratívák születnek ugyanis a demokratikus berendezkedésű társadalmakban. Külön a széles körben tájékozódni kívánó polgári értelmiség számára, külön a szakbarbároknak, és különösön sikeresek, sematikusan „legyárthatók” az ortegai tömegembereknek. Nézzük előbb ez utóbbiakat.

 

A XXI. században az európai posztkommunista társadalmakban a korábbi látható, érzékelhető, ellenszegülést vagy közönyt kiváltó megváltástörténet megüresedett helyét a tömegember számára mondhatni láthatatlan, primer módon érzékelhetetlen narratívák töltik be és velük, bennük, általuk sötét erők, hatalmak munkálnak. Melyek ezek? Említsünk meg néhányat:

A szeretet, a krisztológia, a materiális és posztmateriális értékek elnyerését hirdető új közösségek: bűntudatunkra apelláló, érzelmi zsarolásunkra épülő vallási szekták, magukat karizmatikusnak mondó, bábeli nyelvzavaros csoportok, szubkulturális communiók.

Nyelvrongálással működtethető az ortegai tömegek manipulálása.  De mivel a nyelv nem pusztán „vehikulum”, a „kommunikáció eszköze”, messze nemcsak ez, hanem létezésünk szubsztanciája, ezért veszélyes a nyelvi igénytelenség. Az öncélú obszcenitást nem az anglikán vagy éppen unitárius puritanizmus filozófiája irányából érheti érdemi kritika, hanem abból a zavarból, amit tudatosan teremt: megrontja viszonyulásunkat a világhoz, a nemes eseményekhez, mert az emberi identifikációt nem a szépre építi, sőt, eleve az alpárit emeli istenképző tényezővé. A nyelv egyben deifikáló aktus, ha míves.

A női test mediatizálását, végkiárusítását (for sale) szintén láthatatlan narratíva működteti. Baudelaire-t még bántották szép erotikus verseiért, ma már az önidentifikáció csúcsa, ha az Énekek Énekének pásztorlányát profanizálhatják.

 

Az írói alkotás, ha társadalomlélektani helyzetekből merít, nem kerülheti meg ilyenkor a nyilván didakticizmustól mentes állásfoglalást, talán még a leleplezést sem. A kevéssé képzett, de az értelem jogát vindikáló ortegai tömegek a sikeres szekularizáció után kiharcolják maguknak azt, hogy transzcendesnek vélt uralom legyen felettük! Lételemük ez „a végső harc.” Persze, atemporális belső igény ez! Valláspótlék, szurrogátumképzés, mondhatnánk freudi nyomdokokon: ezotéria, a horoszkópok világa, a delphoi jósda reprivatizációja, a posztmodern 21. századi hangulathoz való igazítása. Újságok, könyvek, televízióadások képviselik ennek a láthatatlan narratívának a hatalmát. 

 

De hogyan viszonyulhat ehhez a spirituálisként megélt igényhez az író, mi az ő felelőssége ebben? Semmi több, de semmivel sem kevesebb, mint a szépliteratúra gazdag gondolatisága, melyet élményszerűen ad tovább. A legemelkedettebben a Rabszolgakórusban szól az ember/az alkotó hangja.

  

3.

Nagyon fontos, újra megújuló kihívás: a civilizációk párbeszéde! Ma olyan átrendeződés van a világban, ami a keleti és a nyugati hagyománytörténések párbeszédét sürgetővé teszi. Az író számára is.

 

4.

Napjainkban a képzett, tájékozott szűk értelmiségi réteg az ész kultuszába kapaszkodik, az értelem relígiója teremt számára kantiánus indíttatású életteret.

Az író, ha nem elkötelezett tagja ennek a „felekezetnek”, nem lehet szabad sem – paradoxona ez a szabadságnak? Retorikusan hangzik a fentiekből adódó kérdés: racionalitás, technicizálódás, empirikus világértelmezés a művészi percepció, érzékenység nélkül?  Az író, a művész ennek a felelősségnek a birtokosa és túsza.

5.

Lélekből van a XXI. századi író, Ikarosz röptéből.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.