Jelige: Mélykultúra – Operamesék
Jelige: Mélykultúra
Operamesék
Bugyuta gyerekeknek, retardált ifjúságnak és szenilis öregeknek. A nyolcvanas években kifütyülték, ma már megtapsolják az „átrendezőket”.
Megnevelték a nézőket! Eszi, nem eszi, nem kap mást! Akárhogy is szeretné, az a műveletlen bunkója!!!
2013 december eleje.
Milánói Scala évadnyitó előadás. TRAVIATA
Ismerteti: egy szegény, mezei operarajongó, Giuseppe Simpli Rossi – Busseto mellől.
Első szín
Violeta a párizsi kurtizán estélyt ad a „nagyszalonban” (living room)
AHUNIS: Egy szép nagy csillár lóg, a szép nagy ablak előtt! Még székek is vannak! Akkora a luxus itten! Kicsit stíluskevertek ugyan, de innen rájöhetünk, ha nagyon okosak vagyunk, hogy a 19. században vónánk! Máshonnan nem gyüvünk rá!
Merhogy: Violeta frizurája, a fejhez simuló, ondolált frizura az 1920-as évek divatjának felel meg. Még a ruhája is a 20-as, de már a 30-as évekbe átmászó divatú.
Szegényke tébécés. Amit aztán igazán nem tudhatunk, mivel az első jó adag hidrazida kúra jól felfújta szegényt, és nem is látszik rajta, hogy olyan nagyon-nagyon beteg, és az opera végén egy széken fog meghalni!
De azért jó, hogy ottan van mellette az a piros hajú punkos lány, aki mindenben segít neki, még az estély rendezésben is, ami nagyon fényességesre is sikerült!
Az a sok szép elegáns vendég ..., azokban a csodálatos kosztűmökben, amiket az a fantáziadús örmény-orosz kosztümtervezőnő MARUSZJA SZABNI-VARRNISETUDNIAN álmodott az opera színpadára! Hát igen! Több 1940-es, 60-as, 70-es, 80-as és napjaink second-handes ruhaüzletének teljes készletét rámolták ki, és ültették át, ebbe a 19. századbeli cselekménybe. Korhű egy szál se!
Mindenki olan gyönyörű és elegáns, beleértve a szívkirálynőt és a szívkirályt is, hogy ennyi szépség nyilván kihozza belőlük a mélységes mély szívszerelmet!
Na de most már el kellene döntenie annak a bugyuta nézőnek, hogy mostan akkor itten a 19. században vagyunk egy kurtizán házában, avagy napjainkban újgazdagék living-roomjában? – Ahol aztán igazán nem számít az, hogy valaki kurva volt, avagy nem, és akkor a tisztelt rendező úr nagyon-nagyon el van tévedve, amián, hogy akkor hol is van itten a DRÁMAI KONFLIKTUS?!
Szegén rendező úrnak, IGOR PRIMITOVICS PRIMITIV-nek máskülönben is nagyon nehéz gyerekkora lehetett, valahol fent észak-keleten Vlagyivosztokban, azt azért álmodta magát a második felvonásban egy, SZÉP, NAGY, OROSZ DÁCSA KONYHÁJÁBA. Ahol aztán azon a nagy böhöm tálaló-féle szekrényen van sok-sok mindenféle, telis-tele... nem úgy, mint a szegényeknél, ahun minden csupasz!
Monta is Germont atya mikor begyütt „sok a luxus itten”. Bal oldalt meg ott van a szekrényen az a sok vasalatlan lepedő, hogy lássa a néző, hogy VAN. Na meg, hogy szegény Violeta olyan beteg, hogy vasalni sem tud!
Mostan itten Violeta már nem úgy néz ki, mint egy kamélia, hanem a nagy-nagy boldogságtúl és szerelemtűl, olyan mint egy mezei virágszál, mint egy margaréta. Pontosan úgy mint Dumas úrnál!1
Van is neki a nyakában egy fehér, pikézett, margaréta-cakkos gallér, rá arra a szép barna moliné ruhájára, amilyet a sztálini-időkben hordtak a moszkvai dámák, meg nem dámák, akár az egész országban, mindenhol, még a Gulágon is. De ott már gallér nélkül!
Na meg, az a csinos kis bakancscipellő! Rá arra a formás, csupasz lábszárára. Mintha Vera Muhina2 szakasztotta volna ki sarlóval. Szakasztott olyan!
Még lófarka is van neki, hogy lássuk, vidéken még lovak is vannak, azt nem ették meg üket! Mindet!
Csak hát az a baj, hogy a Germont atyának nem tetszik Viola-Violeta, mert hiába vannak falun, ő nem egy kerti, hanem egy esti Viola, és ez báncsa a csőrit, és beleköp a levesbe, és szétfújja a nagy-nagy boldogságot.
A következő színben már ott van a szétfújt boldogság. Szenvednek is a szerelmesek cudarul. Báncsák is egymást. De jő Germont atya, oszt elmondja Alfrédnek az igazat, és mindenki megenyhül, de akkor már késő lesz, mert Violeta már nagyon nagyon beteg és az utolsó képben fekszik a földön, és szenved, mert még egy ágya sem maradt neki, MERT MINDENT ELVITTEK AZ OROSZOK.
Csak egy paplan-féle takarója maradt, az alá bújik szégyenletében, nagy nyomorában, mint Balzac úrnál a tündöklés után.3 Szégyelli, hogy neki már semmije sincsen, de még az életéből se sok!
Aztán már Alfréd is hiába jön, és akarja őtet szeretni, már csak azt láthassa, hogy szegén Violeta kileheli a lelkét egy széken, mivelhogy csak aztat hagyták meg neki.
Hát most tessenek nekem megmondani az őszintét, ki itten a kurva? Az a szegén beteg asszony, vagy az oroszok, akik mindenibül kifosztották?
Megfújtak azok ám mindent az égadta világon, még az opera szépségességét és romantikáját is!
Mondom mindezeket én, a Verdi úr druszája Busseto mellől, mer hogy csak a színünk más, márhogyan én vörös vagyok, ő meg zöld. De ő elvörösödne, meg elzöldülne haragjában, ha látná mint csináltak az operájábúl. Mert, hogy ő a korhű kosztümök alatt a cselekmény idejét értette, a saját idejében, nem a közben eltelt 160 év divatjait. Azt először még ő is megbukott, nem ám a korhű kosztümök miatt, hanem amiján, hogy akkortájt még szégyen volt a kurva-mesterség!
Dehát teccenek tudni ilyen az, ha a rendező „a saját önmarcangolós problémáját akarja megoldani” – mintahogyan Nicolaus Richter zenei főtanácsos úr Beyreuthból mondta egy rádióinterjúban. Meg azt is még, „általános jelenség, hogy a rendezők önmagukat analizálják rendezés címszó alatt. És esetleg ott találkoznak először a darabbal és ott ismerték meg, feltéve, ha megismerték.”
Ugyanakkor elmondta: „A közönség – habár szeretné – nem kap esélyt, hogy klasszikus felfogásban lásson egy operát. Nincs olyan bátor ember, aki hajlandó lenne egy romantikus rendezésben bemutatni például a Tannhäusert”.
És ezek nem csak a Wagner-operákra érvényesek, hanem mindenre. Mert a rendező az úr manapság, nem az énekesek, meg a karmester. Mert ugyebár a szerzők, akik esetleg tiltakozhatnának, már rég nem élnek.
A főtanácsos úr azt is elmesélte, hogy a Trisztán alatt, rendezőtől függően behunyja a szemét. Látta egy főpróbán, hogy a nézőtéren űlő Pierre Boulez karmester is csukott szemmel hallgatta a zenét, aki rá is kérdezett:
– Láttam te is lehunytad a szemed.
– Igen, de te is. Miért?
– Ezt másképpen nem lehetett kibírni.
***
2013. december 23.
A Mezzo tévéadó közvetítiti a Traviatát. 2006-os felvétel, a Covent Gardenből: René Fleming, Thomas Hampson, Joseph Challeja. Úgy ahogy a nagykönyvben írva vagyon.
Utána Ory grófja: Diana Damrau és Juan Diego Florez – közvetítés a Metropolitanból. Alig-alig van diszlet, és kissé stilizáltak a kosztümök, de kitünő az előadás. Kár volt szegény Damrauért, hogy mit csináltak vele a Traviata-ban, az orosz rendezésben a Scala-ban.
Szintén aznap este, már az Intermezzo keretén belül (állandó válogatásos műsor a Mezzo tévén.) Csak egy részlet a Traviataból Mondevideoból. Flóra estéjén az egész kórus LEHUNYT SZEMMEL ÉNEKELT! 1. annyira unják, hogy szinte elaludtak rajta? 2. ők sem akarták látni a modern rendezést?
Amikor még kézzel átírom a szöveget, elkezdődött a Tannhäuser közvetítese a Metropolitan-ből a Bartók Rádión. Mivel Solti György vezényel, egy 1960-as felvételen, ha ott is lettem volna, nyilvánvalóan nem kellett volna lehunynom a szemem!
Na ezért jó a rádió!
2o14 dec 13 .Ma volt virtuózok döntője. Ezt az írást csak most korrektálom végleg az egész könnyvel egyetemben.Végre elindult valami.Hálistennek. A laptop megvan június óta, de az eszméletlen birósági nyomás miatt ki se nyitottam. Egy héttel ezelőtt, amikor végre rászántam magam, hogy kinyitom, a Mezzot is bekapcsoltam.
És mit ad Isten – (na meg a rendező) – Violeta fekszik a földön, és haldoklik. Előtte-először azt hittem, hogy az egy laptop, de kiderült, hogy az, egy szintén kimúlófélben lévő, vagy már teljesen kimúlt tévé, ami üresben ment háttal Violetának.
Na most – azt nem tudom, a fehér fény Violeta testét elhagyó lelke volt, ami beköltözött egy üres tévédobozba, – vagy a rendező szerint haldokló tébécésnek nem jár kép se. Se paplan a földön, de még egy szék sem.
És ez a rendezés a La Feniceben volt(Velence)-2o12-ben,tehát egy évvel a Scala előtt.
1 * ** olasz filmrendező óriás, ’60-’70-es évek. A Dolce vita kultuszfilm lett.
2 Alexandre Dumas Kaméliás hölgy - Marguerite Gautier
3 Vera Muhina szobra, a szocreálos sarlós és kalapácsos ifjú pár a Moszfilm és az egész Szovjetúnió szimbóluma. Egy Anyegin operarendezésben, egy az egyben meg is jelenik!! Lehetséges, hogy ugyan azon rendezőtől.
