Jelige: Fannia – Amikor lehull a lepel...

Jelige: Fannia

Amikor lehull a lepel...

Lépj emberek közé, ismerősök, barátok közelébe. Mutasd legtisztább, legszebb oldalad. Úgyis elhiszik. Látják éned tündöklő oldalát. Ahogy készülődsz szemükben tökéletesnek tűnni, gondolataid csupán a megfelelés vágyának teljesítéséért járnak, s kelnek. Lehet, épp próbálnak valamely dolgok elől bújni, mely megeshet, fájó múltra emlékeztet… Felveszed legszebb fehérneműd, lehet, csak magadnak, vagy kitudja, ki láthat benne, ha úgy kuszálódnak a dolgok… Ha mindez tökéletes, más is az lehet. Az lesz…

Fölhúzod harisnyád, óvatosan, nehogy hibát ejts, s éles szigorral ítélő emberek megszólják: „Ehhez sem ért!”. Szoknyád minden részét alaposan áttekinted, hiszen szép derekad, kecses csípőd vonalát e pompás darabra bízod. S a felső rész... Kedvenc inged csalja férfi szemek tekintetét reád? Vagy virágos blúzod takarjon mindent, s csalogassa elő a vágyak huncut kis mosolyát néhány arcon?

Csak állsz a tükör előtt, s mások reakcióját játszod le fejedben: „Hű, de szép!” vagy ,,Már megint mit vett magára?! Nézd csak! Szörnyű…”. Játszod gondolatok sorát, válogatod a szebbnél szebb ruhadarabokat, csakhogy másoknak megfelelj. S te? Te mit gondolsz? Pár ragyogó, csábító, kacér tekintettől erősebb, büszkébb lehetsz, ha belül teljesen meztelen vagy? Élsz mások elismeréséért, mely mit sem számít. Öltözz ki másért, hogy elnyerd tekintélyét. Öltözz ki másért, hogy elnyerd bizalmát. Öltözz ki, hogy beilleszkedj. Felnézzenek rád. S mindez tapasztalatok felismerése után végül hazatérsz. Leveszed fáradt, remegő kezeddel szoknyád, végigsimítod, hibát ne lelj benne. Tökéletesnek hitt blúzodtól is megválsz, magadhoz szorítod, érezvén illatod, hisz kedvenc parfümöddel illetted aznap… Vajon más is ily kellemesnek érezte? Beágyazódott némely személy gondolatába, s merengnek rajta a későbbiek során? S talán számít ez egyáltalán?

Ha megváltál féltőn óvott harisnyádtól, a tükör elé állsz pompásnak hitt fehérneműdben, s látod az éj sötétjének mesebeli árnyainak játékát testeden… Csak forgolódsz a tükör előtt. Valaha meg tudnál-e felelni valakinek is? Vagy mindenki mást keresne benned? Az egyedüllét gondolatától menekülve küzdesz ily szörnyű gondolatok sorával: ,,Talán...”, ,,Valaki...”, ,,Egyszer majd…”. Megérinted tükörképed, s látod, könnyed elkezdett hullani. Leveszed fehérneműd felső részét, majd az alsó részét is. Csak állsz… Hulló könnyekkel, anyaszült meztelen testeddel, s nézed, ahogy az éj árnyai játszanak tested minden részén. Ők szívesen vannak társaságodban, ruhadarab nélkül is. Nem vágynak megfelelésre. Így fogadnak el. Simogatják puha bőrödet, mintha mindig hozzájuk tartoztál volna. A csendhez, nyugalomhoz, éjsötét árnyakhoz, melyek úgy elfogadnak, ahogy vagy. S gondodat viselik, simogatnak lelkük minden részével, csak hogy téged pompásabb fényben tündököltessenek s végre, végre elfogadd magad úgy, ahogy te vagy. Saját magad, könnyes mosollyal az arcodon. S tested mégis rejteni vágyod… Magadra öltöd kedvenc selymes köntösöd, tudván, ő megvéd minden gonosz szempár tekintetétől, kik az utcán járva bámulnának meg, félig lehúzott redőnyödön áttekintve.

Töltesz egy fér pohárka italt magadnak, persze csak a kedvencedet: Whiskeyt. Bekapcsolod kedvenc nyugtató dallamaidat, melyekre mindig olyan zajtalannak látod a külvilágot. Mintha minden megszűnne e pár percre létezni. Ágyadra dőlve lassacskán elkortyolgatod italodat. Átgondolván eddigi történéseket, rájössz lassan arra, hogy hiábavaló minden törekvés a megfelelés irányába, az emberek mindig a legtökéletesebb dolgot várják el tőlünk. S ha azt megmutattuk: nem elég. Soha nem elég. Több kell. A még több. S egyre csak több, mellyel belőlünk tépnek ki egy-egy darabkát minden alkalommal. S mi lassan elfogyunk, elfáradunk, belefáradunk mindabba, melyet egykoron olyan fontosnak találtunk: a megfelelést másoknak. Lassan már a puszta gondolatba belefáradunk. Mások miatt másnak lenni? Értünk mit tennének mások? Gyengébbekért, kikben még él a tudat: ,,Az emberi kapcsolat és összetartás, elfogadás a legfontosabb!”. Levenni selymes köntösünket. Bebújni kedvenc, puha ágyunkba. S nézni ki az ablakunkon, látni az ég csodáit: csillagokat. Ők egyformán ragyognak. Nincs elvárás. Elfogadják egymást úgy, ahogy vannak. Egyformán ragyognak, megkülönböztetés nélkül...

Megpihen fáradt tested, hisz tudod, te nem lehetsz csillag, hogy egyenlő társként, családtagként tekintsenek rád. Holnap újból a tükör elé kell állni, megfelelni másoknak, s ha nagyon muszáj, majd magadnak…