Jelige: Múlt-idő

Túrós bukta

 

 

Evelin lányom a szalvétatartóval játszott. Úgy ugráltatta a kerek asztalon, mintha legalábbis valami paripa lenne.

- Apa! Nekem ez a túrós süti a kedvencem.

Hétfőnként én megyek érte az oviba, mert Anna olyankor estig dolgozik. Mindig betérünk a kis látványpékségbe, enni valami friss péksüteményt. Ez egy olyan szertartásféle tevékenységé nőtte ki magát. Beleszürcsöltem a kávémba. A délutáni kávé nekem is egy szertartás volt.

- Nem a Márti néni zserbója?

- Az is finom, és Márti néninél az a kedvencem, de itt ez a túrós süti.

A szalvétatartó már egy madár volt. Végtelen jeleket rajzolva, szántotta levegőt, míg a lányom rendületlenül falta, az állítólagos kedvencét.

- Elmondok most neked valamit, amit még eddig nem tudtál. – fordultam Evelin felé, aki megállította minden tevékenységét az evésen kívül, és rám figyelt. – Az én Nagyapámnak is a túrós bukta volt a kedvence, és ráadásul Ő pék mester volt. Egy pékségben dolgozta le az életét, és nagyon szerette a szakmáját. Sok-sok finomságot sütött nekem, mikor kicsi voltam.

- Itt dolgozott? – kérdezte a kicsi lányom, csillogó kerek szemmel.

- Nem. Nem itt. Nem is ebben a városban, de ilyen csodás sütiket sütött, mint amit most is ettél.

-  Akkor most már még jobban a kedvencem. Ő az, akit Cerbánnak hívtak?

- Igen. Jól emlékszel. Cerbán Mihály.

- Engem miért nem Cerbánnak hívnak?

- Szeretnél Cerbán Evelin lenni?

Kicsi fürtös fejecskéjét fintorogva megrázta.

- Oké. Akkor ezt megbeszéltük. – mondtam. Felhörpintettem a maradék kávét, a szemetet az asztal lábába rejtett kukának adtam, és felnyalábolva a kisasszonyt, otthagytuk a boltot, a friss péksütemények bőr alá is bekúszó illatával, amely rabul ejt, és minduntalan visszacsalogat, ha már megfertőződtél. Kiléptünk a térre. Májushoz képest szinte forróság volt….

 

- Még csak május van, de szinte nyár. – szólt oda az idős asszony a fiatal lánynak, aki a pultot törölgette.

Misi, nyitott markába nézve számolta az érméket. Egy darab egy filléres, és három kettes. Hét fillér.

- Vásárolsz is, vagy csak az apródat számolod? – kérdezte a pék a pult mögül, a kislegénytől.

- Mennyibe kerül az a túrós bukta? – gyermeki ujját, a szakajtó felé bökte, amiben a buci sütemények illegették magukat.

- Tizenöt fillér.

- Nekem csak hét van. – próbálkozott Misi közelebb kerülni, a hőn áhított illatos finomsághoz. De a pék kérlelhetetlennek bizonyult.

- Vigyél lekváros kiflit. Az csak hat fillér. Nagyobb is, és még pénzed is marad.

Lekváros kiflit Édesanyja is szokott sütni. Ő most a túrós buktára éhezett. Ami azt illeti, elég régen vágyott rá. Ám a tizenöt fillér, szinte elérhetetlennek bizonyult. Ezt a hetet is, már hosszú ideje gyűjtögeti. Amióta az Édesapja meghalt, nagyon meg kell nézniük mire költenek. Anyja alkalmi munkái, vasalás, mosás, takarítás, nem hoztak túl sok pénzt a konyhára. Túróra nem telik.

- Köszönöm, lekvárost nem kérek.

Összecsukta a markát, majd a tartalmát visszasüllyesztette a nadrág mély zsebébe, és kifordult az üzletből. Az ajtóból még visszanézett, hátha megkönyörül rajta a tulaj, de a pék már a következő vásárlót szolgálta ki. Kapta magát, hogy el ne késsen a tanításról. Bogdán tanár úr szigorúan megbüntette azokat, akik nem értek be időben. Semmi kedve nem volt ebéd helyett, a ,, nem kések el többet a tanításról” mondatot körmölni, legalább százszor a füzetébe. Nem beszélve arról, ha a füzete betelik a tanév vége előtt, újat kell venni. Az megint plusz kiadás. Rohant hát a poros utcán. De azért arra felfigyelt a vasútállomásnál, hogy a pályamester nagyon szitkozódik. A vagonokból kirakodott portékák után, ott maradtak a faládák, hatalmas gúlákba pakolva. A stráfkocsi, amivel a zsákos lisztet hordták ki, leborította az egyik csomót, okozva ezzel még nagyobb felfordulást, a már amúgy is kaotikus összevisszaságban. Ekkor jött a nagy ötlet. Mikor vége lett a délelőtti tanításnak, és a nebulók elindultak haza ebédelni, Misi befordult a pályaudvarra. Egyenesen a pályamesterhez lépett. A nagydarab szikár ember, éppen a nyomós kút szárát pumpálta. Meglátta az árnyékot, ami a vödörre vetült, majd megfordulva lenézett a fiúcskára. Kivárt néhány pillanatot, hogy Misi megszólaljon, de mivel ez nem történt meg, oda bökte:

-  Na, mi van te gyerek? Tán elment a vonatod?

- Nem. Kérem szépen, én a faládák miatt jöttem. – kezdte félve a mondandóját.

- Faládák? Milyen faládák?

- Azok ott. – Misi rámutatott a reggel óta szétkuszálódva fekvő rekeszekre.

- Mit akarsz azokkal? Nem eladók.

- Nem akarok venni, hanem segítenék visszapakolni a vagonokba.

A vasutas levette a kosztól már fényesre kopott sapkáját, majd a vederből, nagy lapát tenyerével, a tarkójára löttyintett egy adag vizet. Ahogy felkavarta a felületét, mozgásba hozta a vödör tartalmát, ami most jobbra-balra himbálózott. Mikor kilengett balra, Misi szemébe tükrözte a nap sugarát.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem csak felebaráti szeretetből segítenél. – nézett szúrós szemmel a gyerekre. – Mennyi lenne az a kompenzáció?

- Mindet be kellene pakolnom?

- De be ám, és nem elég bepakolni, előtte ki is kell sepregetni, vagy kirázni a szemetet, és úgy tisztán, egymásba csúsztatva, az első tehervagonba.

- Ebédidőben tudnám csinálni, meg tanítás után egy kicsit. Rámenne még mind a négy napom szombatig…. Egy korona. – mondta ki szemrebbenés nélkül a fiúcska.

A férfi elmosolyodott a bátor legénykén.

- Ezt egy béres egy nap alatt megcsinálná. Ezért a munkáért neki sem fizetnék egy koronánál többet. Ráadásul, te elhúzod négy napig. Neked miért adnám meg? Kapsz fél koronát, ha szombatra kész.

- Nyolcvan fillér. – próbálkozott Misi.

A szikár ember beletörölte a nadrág oldalába, még mindig nedves tenyerét, és a fiú elé nyújtotta.

- Alku?

Miska belecsapott.

- Ma el is kezdeném.

- Az jó lesz. Kezd el itt a szélén a közlekedő útnál, és majd úgy haladjál a sorompó felé, ha szomjas vagy, ott van víz a kantában. – mutatott az árnyékba a pályamester. – Ha végeztél mára, és nem találsz, az irodán van a lányom. Erzsi. Neki is szólhatsz. – azzal ott is hagyta Misit.

- Nyolcvan fillér. – gondolta. Nyolc kell a buktához, mennyi is marad? Hetvenkettő. Egész vagyon. Megtartja júliusig, és a búcsúba vesz mézeskalácsot az édesanyjának. Akkor fog csak nagyot nézni anyuci. Már látta maga előtt a meglepődött arcát, és elmosolyodott magában. A ládapakolás nehezebb volt, mint gondolta. Sok rekeszbe úgy beleszáradt a kosz, hogy ki kellett kaparnia. De azért szépen haladt. A munka hevében néha rápillantott a pékségre. Ilyenkor mindig a túrós bukta illatát vélte felfedezni a levegőben, és nagyobb hévvel fogott a feladatnak. Otthon azt füllentette, azért nem jön haza ebédelni, mert versmondást próbálnak az iskolában. Reggelente levágott egy karéj kenyeret, megkente zsírral, vagy lekvárral, és a vasútról az iskolába menet megette. Olyan jól haladt, hogy péntek délre készen lett. Károly bácsi, a pályamester behívta az irodára.

- Ide, ide. – tessékelte be a fiút. – Itt szoktam kifizetni a legjobb embereimet.

A kislegény kihúzta magát.

- Na, Cerbán Mihály. Jól dolgoztál. Akár egy igazi béres. Így, én nem is kurtítom a béresi fizetésed. Itt van ni, az egy korona.

Azzal lerakott az íróasztalra egy különösen fényes érmét. Miska szinte megbabonázva vette el.

- Az enyém?

- Tied bizony, megdolgoztál érte. Aztán máskor is jöhetsz erre. Ilyen komoly dolgos legényt mindig szívesen látok. Ha akad valami, megegyezünk. Misi bólintott, de fel sem fogta, amit hallott, mert csak a pénzre koncentrált, és már érezte a bukta ízét a szájában. Kilépve a peronra, megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha mégsem váltaná fel, ezt a szépen csillogó érmét egy bukta miatt. Ám megmakacsolta magát. Ezért dolgozott. Szép summa lesz az felváltva is.

- Kisfiú!

Először nem is gondolta, hogy neki szólnak. Csak mikor már többször hallotta, akkor emelte fel a fejét. Egy lovas kocsi állt a kerítés túl oldalán. A bakról öreg bácsika szólogatta:

- Kisfiú!

Misi odalépett a dróthoz. A bácsika két kannát emelt le a háta mögötti padról.

- Eresszél már ezekbe nekem vizet. Ne kelljen leszállnom, és körbe mennem. Nem tudom senkire itt hagyni a lovat.

Misi most bármit megtett. Átvette a kannákat, telepumpálta a kútnál, és visszaadta az öregnek. A ráncos kéz még visszafordult, miután a második vízzel teli bádog is a helyére került. A tenyérbe egy tíz filléres lapult. Átadta Miskának.

- Tessék. A fáradságodért. Vegyél magadnak cukorkát.

Misi csodálkozva bámulta a kis tízest. Az egész munkát megspórolhatta volna, de nem baj. Mégis megmarad a koronása. Szaladt már a pékhez. Belépve az ajtón, izgatottan kémlelte a szakajtót. Félelme alaptalannak bizonyult. Ott várakoztak türelmesen leendő gazdáikra, a túrós bukták. Határozottan előre lépett.

- Egy túrós buktát kérek.

Míg a kiszolgáló papírosba tekerte a portékát, előhalászta a tízeshez, a még hiányzó aprót. Kifizette, és nagy megelégedéssel indult vissza az iskolába. Elhatározta, mivel van még ideje bőven az ebédidőből, leül a főtéren egy padra, és ott kebelezi be a szerzeményét. Megint az állomás mellett haladt el. Nagy megelégedéssel szemlélte meg a rendet, amit maga után hagyott. Tovább indult volna, de megtorpant. A peron szélén, egy cigánycsapat ücsörgött az árnyékban. Csatlakozást várhattak. Nyomorúságos motyójuk batyuba kötve hevert a porban. A kerítés közvetlen közelében, fiatalasszony legyezte magát egy lapulevéllel. Mellette négyéves forma kislány, a nagy meleg miatt teljesen meztelenül. Csak egy nedves rongy volt a fejére terítve, hogy védelmezze a nap forró sugarától. A szomorú szemek a túrós buktára tapadtak. A csöppség, koszos kezeit előre nyújtva hívogatta az ételt. Misi ránézett a kezében tartott süteményre, és bármennyire is szerette volna megenni, nem tudott nemet mondani az éhes, gyermeki kérésnek. A drótkerítés résén, átcsúsztatta a picike ujjak közé a péksüteményt. Új gazdája haladéktalanul nekilátott. Az asszonyka, beárnyékolta tenyerével a szemét, hogy megnézze magának, ki szánta meg éhes gyermekét. Nem szólt semmit, csak egy könnycsepp gördült le az arca bal oldalán. Miska elfordult az állomástól. Ha még egy buktát akar venni, fel kell váltania a nagy pénzt. A kísértés erős volt, de már eltökélte, nem váltja fel. Mégsem lesz bukta evés. Már éppen el akart iramodni az iskola felé, mikor kiáltás harsant:

- Te gyerek!

Megpördült. A pék mester kint állt a bolt előtt, és a kötényét rázta, amiből a májusi bolondos szél, apró liszt fellegeket eregetett a ligeti sor irányába.

- Hallod, te gyerek? Itt hagytad a buktádat.

Misi értetlenül nézet a sütödésre.

- Kifizetted, de itt hagytad a pulton.

A cigánylány még a sütemény felénél tartott. Miska nézte, ahogy fokozatosan tűnik el a kezéből, majd odaszólt a péknek:

- De elhoztam, csak másnak jobban kellett.

- Mondom, hogy itt hagytad, ne vitatkozz velem. – azzal be is ment az üzletbe, és néhány pillanat múlva előbukkant, kezében egy papírba tekert süteménnyel. – Tessék, vedd el!

Misi visszaballagott a pékséghez, és lesütött szemmel átvette az ingyen buktát.

- Edd csak meg fiam! Megérdemled.

A mester sarkon fordult, de mielőtt visszament volna a boltjába, a fiúcska megszólította:

- Kérem szépen! Hol lehet kitanulni a pék mesterséget? Milyen iskolába?

A férfi megállt, rátette a kezét a kis ember vállára.

- Iskolába nem lehet kitanulni, de nálam igen. Ha kijártad az elemit, jelentkezzél, és én  felveszlek inasnak. Ha olyan keményen dolgozol, minta az állomáson a ládákkal, egy kettőre pék lesz belőled.

Cerbán Mihály, leendő pékmester mosolyra húzta a száját, és nagy megelégedéssel beleharapott a buktájába.

 

….- Verseny a kocsiig? – kérdeztem Evelint, és Ő szaporázni kezdte apró lábait, én meg úgy tettem, mintha nem tudnám utolérni. Megint legyőzött, mint minden alkalommal.

 

Vége