Jelige: Huszonhat méhcsípés – Dies irae

Jelige: Huszonhat méhcsípés

Dies irae

Gyakran látta maga előtt a hurkot. A hurok szelíden himbálózott a levegőben, valami felfoghatatlan és körülhatárolhatatlan térben, de világosan látta, és azt is, hogy valahol egy lámpa égett. Aztán érezte a kenderszőr szúrását a nyakán. Az egész nem volt kellemetlen, inkább olyan megszokott, mint ami természetes és várható.

Elhessegette a képet. Sétálni indult, bár hosszan gondolkozott rajta, hogy ne menjen-e inkább biciklizni, vagy úszni. Végül mégis a séta mellett döntött. Sietve, kapkodva öltözött, félt, hogy pont most állít be valaki, valaki, aki beszél majd, akar valamit, tátog a szája, mosolyog, ő persze majd válaszol, udvariaskodik, s közben elkívánja a fenébe, mert megakadályozta őt a mozgásában.

„Halj meg!” – kívánta ilyenkor a másiknak és mosolygott. Amaz félrefordított fejjel, kérdőn nézett őrá, még a szája is félig nyitva maradt, szemmel láthatólag tőlem vár választ, gondolta. Válaszolt hát, s közben magában ismételgette: „halj meg! Halj meg!” Nem azt mondta, hogy dögölj meg, ez túlságosan populáris lett volna a kényes ízlésének, némileg megengedő és ironikus, benne van az ellenkezője is, gondolta, dmc!, mondta a felesége nagymamája, mikor még élt, és nem akarta, hogy megértsék a sértést, a mozaikszót, melynek a rövidítése annyit jelentet, hogy: dögölj meg cipőben!

„Halj meg hát!” – ez egyértelmű volt, ősi és kivételes. Kivételes, mert nem szokványos.

„Persze, próbáld csak meg, így lesz jó, hogyne”, helyeselt, fogalma nem volt arról, hogy mi lesz jó, mit kell megpróbálni annak a másiknak, de látta, hogy amaz megkönnyebbülten mosolyog. Talán elmegy, gondolta, és még jobban feszengett.

„Nem zavarlak?” – kérdezte az, hirtelen.

„Á, dehogy”, válaszolta, pedig igenis zavarta, de ezt nem mondta volna, ha a világ összedől, akkor sem. Csak magában ismételgette, az átkot. Elképzelte, hogyan vágja le a másik megátkozott fejét, hogyan fröccsen ki a vér a nyaki artériákból, hogyan csuklik össze a test élettelenül, üres zsák módjára.

A másik leült. Hiszen, megkérdezte, hogy zavar-e. Hosszú fecsegés, esetleg iszogatás, eszegetés következett. Ő, ha nem mozgott (mozgás alatt itt a sportolást kell érteni), inni szeretett a legjobban. Ilyenkor elmúlt a mozgásigénye, és kevésbé kívánta a másik halálát. Ha viszont elment sétálni, főleg ősszel, mikor a határban itt-ott már felszántották a földet, gyakran eszébe jutott, milyen jó lenne fejest ugrani a rögök közé, és belekaparni magát a televénybe. Éjszakánként, mikor mindenki aludt, titokban pornófilmeket nézett. Utána napokig lelkiismeret furdalása volt, félszegen érintkezett, ha megszólították, hülyén felröhögött.

Most viszont itt ül ő. Talán a szomszédból jött, talán máshonnan, távoli vidékekről, voltaképpen mindegy. A lényeg, hogy nem iszik alkoholt, és enni sem kér.

Letette a poharat. Ökör iszik magában, mondta hangosan és sürgetően nézett a betolakodóra. A vendég azonban nem vette a lapot, udvariasan elhárította a kínálást.

Kifogtam, gondolta. Ma sem sétálok.

Éjszaka aztán megint az az álom kísérte, amelyik oly sokszor meglátogatta telihold idején. Az álom mindig más és más volt, de a lényege ugyanaz. Gyilkolt benne, illetve nem konkrétan a jelenben ölt, csak visszaemlékezett rá, hogy a múltban, valamikor ölt, gyilkolt, nem egyszer, hanem sokszor, késsel és puszta kézzel. És a tetemeket elásta, mélyen a padló alá, az ágya alá. És erről senki nem tud, sőt. Mindenki jó embernek tartja őt, tisztességesnek, becsületesnek. De ő már tudja, hogy egy szép napon ki fog derülni minden. Napfényre kerülnek az oszló tetemek, és az a nap szörnyű lesz. Az a nap lesz a harag napja.

Az álom nagyjából erről szólt, nem többről. Ezúttal kicsit többet mutatott. Ezúttal nem volt lelkiismeret furdalása, szinte flegmán várta, mikor derül fény a bűnére.

Reggel kialvatlanul ébredt, dolgozni akart, regényt írni, vagy novellát. Megivott egy kávét, de csak fáradtabb lett tőle. Megivott még egyet, de az sem használt. Ekkor gondolta azt, hogy elmegy sétálni. Az írás amúgy jó volt, ha ment, csak az ücsörgést utálta. Ücsörögni a gép előtt. De most nem jöttek a gondolatok, melyeket máskor szinte hall a fejében. Mintha az Isten diktálna… Nekem nem diktálhat, egy ateistának, töprengett, nekem aztán biztos nem. Amúgy meg nem tudom, minek írok. Hisz senkit sem érdekel.

Az ember viszont még mindig itt volt. Úgy látszott, soha nem akar elmenni. Egyszer csak ezt kérdezte: „Tudod mit, akarsz egy kis pénzt keresni?”

A szomszéd benne volt egy hihetetlen üzletben. Vagy ő volt benne?  Ezt nem tudta. Kezdtek összemosódni a dolgok, de azt érezte, hogy ő mindenképpen rengeteg pénzt akar keresni. Valahogy. Mert az írással nem lehet, ebben biztos volt. Ez az üzlet pedig…

„Be kell szervezni másokat! Nézd, én sok mindent láttam már, de ez nagyon ki van találva: gazdagodjon meg költekezésből! Ilyen még nem volt! Hogy jutalékot kapsz… Vásárolsz, és egyre több lóvéd lesz, bazmeg. Egyre több lóvé… egyre több lóvé! Lóvéhegyek. Font, dollár, euró. Meggazdagszunk. Mindenki meggazdagszik, bazmeg. Gazdag világ.”

„Azért csak halj meg! Meggazdagszunk, de te halj meg, mert zavarsz. Miattad nem sétálok! Miattad nem írok! Miattad nem biciklizek!

Szép a tavasz, és szép nyár is…”

Amúgy ifjúsági regényeket írt a hazaszeretetről, de már nem mindig hitt benne. Nem hitte el, hogy fontos, amit csinál. Feszengett a rádióban, mikor behívták riportra, feszengett a tévében. És eltartották. Az asszony jól keresett, igazán jól.

„Segítek neki a cégeiben” – mondta, mikor megkérdezték, mit csinál. „Amúgy halj meg te is.”

Decemberi este volt. Egy másik nap, nem akkor, amikor a szomszéd. Aznap kivételesen nem nézett pornót, nem ivott sört, se pálinkát. A karácsonyi ajándékokat megvette, és azért a biztonság kedvéért jó sok bort, meg töményt. Hogy ne unatkozzon az ünnepek alatt. Elalvás előtt még behabzsolt negyed kiló tökmagot. A kolbászra már rá sem nézett, pedig előző éjjel azt ette. Fel kell kelni éjszaka, enni, mert nem tudok aludni az éhségtől.

Hajnaltájt ébredt, hogy nagyon fáj a gyomra. Biztosan a tökmagok, gondolta. Ki kell venni azt a gyomrot, meg kell műteni, erről is álmodott.

Kimegyek a vécére. De már nem ért ki. A szívroham már előbb leterítette a lábáról. „Halj meg”, ez volt az utolsó gondolata.

És mégis élt, és mégsem halt meg. Ott állt mellette egy angyal karddal, s azt mondta: Várj reám barátom! Vagy valami ilyesmit. Vagy ezt: várjunk még ezzel. Amúgy az angyalnak is rossz napja volt az előző. Vagy inkább fáradtságos. Sokat kellett repkednie le, s föl, sok dolga volt az emberekkel, akik hol karamboloztak, hol meg gyilkoltak, átkozódtak, de semmiképpen nem ültek békésen a fenekükön. De odarepült melléje, őmellé, aki akkor már a díványon hevert, ahová azért kiszaladt, valami furcsa, erőltetett mozgással, mely nem volt se futás, se bicegés, de kétségtelenül sikeres átívelése annak a mérhetetlen távolságnak, mely hálószobáját és a keveretet elválasztotta egymástól. A pamlag mellett volt a vécé, ahová ki akart jutni, de már nem tudott. A távolságok pedig, jaj a távolságok biztosan azért ekkorák, mert a parasztház, melyben élnek, hosszú, és vékony akár a cserkészkolbász. Itt még az utolsó gondolat előtt egy pillanattal sikerült kiáltania egyet, segítség, majdnem elnevette magát, Jutka, segíts!, aztán mégis elmaradt az utolsó gondolat, és az eszméletét sem veszítette el, mert ott állt az angyal, és a kardját tűzbe mártotta, és ezt a tüzes kardot most mellette emelte az ég felé.

Lehet, hogy így történt, lehet, hogy vicc az egész, de most Jutka tárcsázza az ügyeletet, és az ügyeletes orvosnő-doktornő, lehet egyáltalán ilyet mondani egy cirka huszonöt éves bájos szőkeségre? véletlenül (!) pont kardiológus, nahát, és már hívja is a rohamkocsit, és közben szervezik a műtőt a kórházban, és a mentőben ott ül az angyal mellette az ágyon, s kardja villog az autó födémjén.

Így történt, másképp nem történhetett.

Odakint fújt a szél, befújt a nyitott ablakon. A végtelenség szele. Odakint világok pörögnek, bolygók, naprendszerek. És mindennek vége szakad egyszer. Nem csak én pusztulok el, hanem a Föld, a Nap, a világ. Az emberiség már jóval előbb, jóval korábban.

Az angyal hallotta mindezt és mosolygott.