Irodalmi élet a Marson – Hudy Árpád tárcája

Nemrég a Marson jártam, és kezembe került néhány ottani irodalmi lap. Régóta foglalkoztatja az emberiséget, hogy van-e élet Földünk testvérbolygóján, most azonban minden kétséget kizáróan kiderült, hogy van ám, mégpedig nem is akármilyen! – hanem egyenesen irodalmi. Olyannyira, hogy a vörös égitesten mindenki ír, még az is, aki nem tud, és akár egy szaturnuszi házmester is látja mind az ötszáz szemével, hogy soha nem is fog tudni. 

Földi ésszel azt hihetnénk, hogy a Marsot lakóinak kifinomult szelleme, atavisztikus kultúraszomja, netán értékteremtő becsvágya teszi a literatúra paradicsomává. Ám a jelenség magyarázata – hogy az irodalomnál maradjunk – ennél sokkal prózaibb: mi több, természettudományos. A vörös bolygó lakóinak az írás nem holmi mellékes időtöltés vagy úri passzió, hanem létkérdés. Ők ugyanis valamennyien szó szerint az irodalomból élnek. 

Millió évekkel ezelőtt a marslakó még földi kollégájához hasonlóan tengette primitív életét. Eleinte csak megdézsmálta a dús természet gyümölcseit, de aztán vérszemet kapott, nekiállt irtani az őserdőket és az állatokat, lecsapolni az ártereket. Egyszóval rátért a korszerű marsművelésre – a csatornák még mindig megvannak. Idővel aztán az intenzív gazdálkodás – amint azt a bolygó egyik prófétája, mások szerint viszont felforgatója, Marszk állapítja meg többkötetes brosúrájában – egyre több marciánt fosztott meg munkájától. Ők kénytelenek voltak az új, feltörő irodalmi ágazatban elhelyezkedni, költeményekkel, regényekkel, drámákkal szórakoztatták a robotolókat, hol vigaszt nyújtva nekik, hol rájuk hozva a frászt. 

Egy napon azonban nemcsak a táplálék, hanem – a szakszerű, modern tudományos gazdálkodásnak köszönhetően – a víz és a levegő is elfogyott. Maradt viszont az irodalom. Szerencsére a bolygó tudományos lángelméi ekkorra már (a protuberanciaintegrálás és a telepatikus űrbicikli mellett) kifejlesztették a tömeges irodalomfogyasztás csúcstechnológiáját. A napsugarak vagy mesterséges fény hatására az irodalmi művek gondolati tartalma és esztétikai értéke egy fotoszintézishez hasonló folyamat során levegővé, vízzé és kalóriává alakul. 

Szó szerint értendő tehát, hogy a marslakók falják az irodalmat. A kicsiket mesékkel és gügyögő mondókákkal etetik, a felnőttek napi szükséglete néhány porhanyós költemény és egy-két kiadós novella vagy regényrészlet. Drámát inkább csak ünnepi alkalmakkor fogyasztanak. A többség nyilván a szaftos, pikáns műveket habzsolja, az ínyencek viszont kedvelik az esszét, míg a tudós alkatúak rágós kritikával és sótlan irodalomtörténettel tömik a fejüket, illetve a hasukat. A műbírálók egyébként kizárólag gasztronómiai szakkifejezésekkel ítélnek: mennyire emészthető az olvasmány, nem fekszi-e meg a gyomrot, elég ízes-e a nyelvezete.  

A politikusok, közgazdászok és műkritikusok vállvetve latolgatják, hogy milyen lesz a soron következő irodalmi termés, nem szikkadnak-e ki az agyak, kerül-e elegendő érett, kalóriadús mű a marslakók asztalára. Bár az érvényben lévő gravitációs törvények ünnepélyesen garantálják a bolygó minden lakójának a napi betevőt, a gyakorlatban másként fest a helyzet. A betűéhség tömeges jelenség a jóléti kráterek körül gomba módra szaporodó bödönvárosokban.    

A hatalmasok és gazdagok természetesen a Marson is, mint mindenütt a Tejúton, bármilyen ínyencséget megengedhetnek maguknak: egzotikus ősnyomtatványokat, ínycsiklandozó könyvtári ritkaságokat, kihalt nyelveken írt pajzán eposzokat. Az átlag marslakók viszont silány ponyvákon és tucatírók fércművein tengődnek, a mind számosabb csatornalakó pedig örül, ha a kukában a tavalyi telefonkönyv és a lejárt vasúti menetrend között kezébe akad egy ócska újság száraz tárcanovellája. 

A napi megélhetés marshozragadt kérdései, valamint a távugró, tűznyelő és labdaűző bajnokságok izgalmai mellett természetesen szomszéd bolygónk értelmes lényeit is foglalkoztatják a Naprendszer aktuális kérdései és a világegyetem rejtélyei. Ősidők óta vitatják, például, izgatottan a marslakók – miközben egy hatalmas, kék fényű csillagot bámulnak az éjszakai égbolton –, hogy van-e irodalmi élet a Földön.