Szerelem tér – Részlet Péntek Orsolya készülő regényéből

Péntek Orsolya

Szerelem tér

Édesanyám, ez soha nem ment nekem, nemcsak azért, mert anya érdes volt, kemény és szigorú, olyan, mint a vasreszelő vagy a habkő, máskor meg fanyar, mint a feketeribizli vagy füstös, mint a datolyaszappan, minden, csak nem édes, bár anyának anya, de azért is, mert amikor megszülettünk, Szter meg én, és anyáék úgy döntöttek, hogy Sztert Eszter Zorának keresztelik, vagyis Hajnalcsillagnak, engem meg Theodóra Angelikának, vagyis Isten ajándéka, angyalnak, tulajdonképpen azt is eldöntötték, hogy a nagyanyákra bíznak minket, talán mert soha nem értek ránk.

Ahogy nekem az édesnagyanyám mesélte, amikor anya ott feküdt a János Kórház szülészetén abban a kora októberi aranyfényben, és ettől még bronzosabban ragyogott a bőre, amely az anyaságtól puha lett és selymes, illatos és őrjítő, akkor lett igazán őrjítő, pedig harmincöt éves koráig várt velünk, várta, hogy abba a szülésbe az összes erejét, az összes szépségét, az összes illatát, az összes ízét beleadja, mielőtt felér a delelőre, szóval amikor ott feküdt abban a rézsút fényben, és Szter a bal, én meg a jobb oldalán, akkor belépett a két nagyanya.

És azonnal elindultak arra, amerre kell, a pécsi nagyanya balra, a budai meg jobbra, hogy felvegyék azt a gyereket, aki nekik jár, az én édes nagyanyám azt mesélte, hogy Szter erős volt, fekete, és az újszülöttkék szemén már átderengett a zöld, amely úgy világított a kreol pofájában, hogy nem lehetett összetéveszteni, hogy az Aurora dédunokája és az Aurora fiának, a nagyapának meg a fekete pécsi nagyanyának az unokája, míg én fehér voltam és satnya, mint a szétkent virágszirom a garázs előtti betonon, valami szőke pihével a koponyámon, és már akkor átlátszottak az ereim, mint a bécsi dédanyáé az ő porcelánbőrén, aki viszont édes volt és törékeny.

Örülök, hogy engem az édesnagyanyám vett ki, és ő vitt haza, és ő itatott azokkal a tápszerekkel meg teákkal, amikkel anyát is a háború alatt. Soha nem értettem, hogy nagyanya hogyan tudott gyereket szülni az olasznak, a nagyapámnak épp csak húszévesen, anya majdnem megölte, mire kijött belőle a háború alatt, amikor az amerikaiak vagy az oroszok szétbombázták Budát, azon a nyáron, negyvennégyben. Nem tudom, hogy az amerikaiak voltak-e vagy az oroszok, Szter biztos tudja, ő jegyzi meg ezeket.

Az én édesnagyanyám úgy mesélte, hogy hullottak a bombák, amikor rájött a szülés. Csak húszéves volt, és ugyanolyan vékony, mint én, és feszítette nagyon a gyerek, tudta, hogy baj lesz, már akkor érezte, amikor a nagyapával épphogy csak összefutottak a későbbi Moszkva téren a lépcsőnél, negyvenhárom elején, és nagyapa megmondta neki a szemével, hogy feleségül veszi. Öt perce látták meg egymást, vagy talán hat, és nagyanya, aki szétszórta a kottáit a kora tavaszi szélben, és állt a repkedő Bach-átiratok között, el akart menekülni.

Február volt, locspocs, alignap, meg cúg, olyan kora tavaszi, kabát alá bújó pesti cúg, amitől egyszerre fázol és lesz bizsergő meleged, mert mégis csak tavaszt ígér, és nagyanya ki akarta húzni az egyik kottát a mappából, hogy belenézzen, mert nem bírta ki hazáig. A fejében is tudott zongorázni, amikor ránézett a kottára, hallotta, hogyan hangzik majd a zongorán, és sokszor a villamoson ülve, míg a kottába bámult, komplett darabokat játszott végig, mozgatta az ujjait alig láthatóan a kötött kesztyűkben, amelyeket ősztől tavaszig nem vett le, főleg a hideg téli napokon, mert vigyázott a kezére. Nem kapott bőrkesztyűt, bár édesnagyanyámék gazdagok voltak a háború előtt, olyan polgárosan gazdagok, mert dédapa okos volt és ügyes, jól forgatta a pénzt, amit a büfékből keresett, a strandbüfékből, és bár egy szál ruhában érkezett Pestre Szekszárdról, még akkor, amikor Monarchia volt, mire meghalt, már két háza volt ott, a nagy hegy alatt. Igaz, azt a két házat elvették a kommunisták, így voltaképp ugyanúgy egy szál ruhában hagyta itt Budát, mint ahogy érkezett, de ez nem rázta meg, egyrészt mert jó természete volt, másrészt mert a két ház közül az egyikben meghagytak neki egy lakást és a kert nagyobb részét a meggyfáival meg a dióval, amelyen annyit lógtunk Szterrel, meg a málnabokrokkal meg a futórózsákkal meg az őszibarackokkal ő olyan jól eltöltötte a háború után is az időt, mintha azon a nagy saroktelken még mindig mind a két nagy ház az övé volna, és nem az ávósoké. Amikor nagyanya várta a villamost a Kalefen, vagyis a Moszkván, vagyis a Széll Kálmán téren, tehát azon a téren, amelyet annyiféleképp neveztek már, pedig Szerelem térnek kellene hívni, mert az összes nagy szerelem itt köttetik, rejtélyes módon, mintha a koszos, szakadt tér, ahonnan csikorogva fordulnak ki mindenfelé a villamosok, vonzaná a szerelemre vágyókat és az öregeket is, a budai öregeket, akik megállnak a lépcső alatt máig, akár kettesben, akár már egyedül, és olyankor én, aki ismerem a mindig mozzanatlan, sokat bírt arcukat, a még mindig egyenes hátukat a ránctalan ballonkabátban, amelynek nyakában szabályosan fekszik a kasmírsál, látom a negyvenkettes vagy a negyvenhármas tavaszt a szemükben.

Nagyanyám is ott állt a lépcső alatt negyvenhárom februárjának közepén, és  huzigálta ki sorra a kottákat a kék mappából, hogy amikor a villamosra felszáll, a Goldberg-variációk legyen legfelül, azt akarta elzongorázni fejben, míg a hegy alá ér, de akkor, ahogy kihúzta az egyik öreg papírfedeles kottát, kiejtette a kezéből, és ahogy utánakapott, kirepültek a Goldberg-variációk a térre, a lépcső alatt szálldostak a papírhangok, váll-, csípő- és térdmagasságban a könnyű február közepi szélben. Nagyapa ott állt a megállóban, és nézte a vörösesbarna, vékony nagyanyát, ahogy kapkod a lapok után, aztán a kibomló haja után, amelyet, hiába volt mindenkinek Karády-frizuárja, nagyanya a nyakszirtjére csavart kontyban hordott, biztos, hogy ki tudjon bomolni a megfelelő időben, és akkor nagyapa eldöntötte, hogy ezt a nőt feleségül veszi, és amikor nagyanya összeszedte a variációkat, az összeset, hogy egyesítse végre a mappájában, mint egy sok szálon futó történetet, nagyapa odalépett hozzá az utolsó lappal, amelyet épp a lába elé fújt a Szerelem téren a szél, és átadta nagyanyának azt a lapot, aztán visszaállt a megállóba.

Hogy ne ijessze meg. Vagy hogy aludjon rá egyet. Vagy hogy nézze még, ismeretlenül, vagy hogy kínozza magát. Vagy hogy elképzelje, milyen lenne, ha nagyanya nemet mondana. Vagy apácanövendék lenne. Más, mint akit az arca, meg a ronda, barna kesztyű ígér, amelynek otromba lazakötését hosszúra nyújtották nagyanya hosszú ujjai.

Nagyapa titokban követte nagyanyát hazáig, a hegy alá a házunk kertkapujáig, és amikor nagyanya belemosolygott a semmibe, mielőtt a kapukulcsát a zárba dugta, nagyapának elállt a szívverése, hogy lehet, hogy nagyanya mégis novícia valami zongoristarendnél, vagy bolond.

Másnap már reggel hétkor ott állt a sarkon, és amikorra tízkor kijött nagyanya, hogy zongoraórára menjen, már elszívott egy csomag cigarettát, hogy beborították a csikkek a sarkon a lámpa alatt a járdaszigetet. A lámpaoszlop, amelynek akkor nagyapa támaszkodott, megvolt még sokáig, Szter sokszor megállt alatta iskolából jövet, és nekitámasztotta a hátát, onnan nézte a kertkapunkat, és kitalált mindenféle vad történetet, hogy nagyanyát el akarták rabolni a németek, de nagyapa odaugrott és megölte őket, meg hogy dédapa fegyverrel támadt rá, hogy mit lesi a lányát, de nagyapa és nagyanya sokkal egyszerűbben mesélte a dolgot. Nagyapa egyszerűen odalépett nagyanyához, és megkérdezte, hogy ő volt-e az, aki előző nap szétszórta a kottákat a téren. Nagyanyámnak meg, aki akkor még csak tizenkilenc éves volt, eszébe sem jutott, hogy nem valószínű, hogy így összefussanak újra, ebben valami gyanús, legalábbis érdekes vagy szokatlan, ő csak ment csöndesen nagyapa mellett, nagyapa meg vitte nagyanya kottáit, amelyeket nem adott vissza, amikor nagyanya leszállt a második megállónál.

Nagyanyának csak a zongoratanárnőnél jutott eszébe, hogy a kottákat a férfi magával vitte, és amikor Tante Sofiának elmesélte a dolgot, nem értette, hogy a néni, aki ugyanolyan édes bécsiül szopogatta a szavakat, mint dédanya, miért nevet.

– Meglásd – mondta magyarul, aztán hozzátette németül is, és nagyanya zongorázta azt, aminek elöl volt a kottája, Chopint.