Nagy Zopán: Pustina lente I. – Egy moldvai és gyimesi utazás nyomán
„A leíró egyik alteregója, akit a közelmúltban bizonyos népszokások és események fotózásával, videózásával bíztak meg, Pusztinán, Csíksomlyón és környékén eltöltött napjairól elmélkedik…” – Nagy Zopán prózája
A leíró egyik alteregója, akit a közelmúltban bizonyos népszokások és események fotózásával, videózásával bíztak meg, Pusztinán, Csíksomlyón és környékén eltöltött napjairól elmélkedik, avagy: egyféle félálom-montázs formájában, epizód-töredékekkel fűszerezve közvetíti emlék-részleteit.
Festina lente – szólított a hang, már az utazás előtti álomban, ahol egy teknőcre szerelt vitorla is megjelent. Mintha a különleges építésű szarajevói híd hasonmásán mentem volna át, majd ismeretlen, feldúlt, sárral felvert faluba értem. A kihalt falu határában egy romos, vályog sarokházat láttam. Kétfelé néző, omladozó arca felismerhetetlenné vált, tetőszerkezete, gerince megroppant, szinte kettétört. E ház sóhajtott, nyöszörgött, sőt: milliónyi szú-percegés alig hallható zizegésével sírt – és teljesen letérdelt…
Reggel, a májtea mellé fészkelődő Antologia Humana itt nyílt ki: „Ismerd meg Krisztust, éspedig a megfeszítettet…” – Luther. – A tojáshéjban tarka, mocsárfoltos lét-nyomok. A tekintetben (ma) záptojás… A salaktalanító és májvédő gyógyszerekhez Tóth Menyhért festményei: a Lóápolás című képet Supka Manna szelleme idézi, elemzi éppen, elfogultan, zavarosan, szépen… Egy albumból kifakadva, akár törött tojások felhígult sárgái és csomósan sűrű fehérjei folytak az asztallapra, egy hétköznapi tájba: szétázott filter, kapszulák, fél szelet kenyér, teavaj és fél paradicsom közé…
Másfél nap múltán Pusztinán láttam egy megrogyott építményt, amire ott így mondják: „leesett” ház. A falu szélénél térdelt, a hatalmas olajfúró szerkezetekkel teleültetett legelő közelében. A kimagasló vas-szondák egy-egy példánya (a párás pusztaságban, a lovak és kecskék között) abszurd feszületnek tűnt, amely működés közben lassan a földig hajolt, majd a föld mélyébe hatolva, kissé teátrális mozdulattal, fölső testrészével és robotsáska-fejével módszeresen munkálkodott, azaz: „szípta a degenyeget”…
Néhány nap múlva a stációkat éjjeli fél háromkor közelítjük, Krisztus hágóját a sötét hegyoldalon kézi-kamerákkal másszuk meg, és mobiltelefon fényénél „forgatunk” – villant meg fejemben, miközben egy villanypóznán vérszín-maszatos koszorút figyeltem éppen, egy üres gólyafészket…
Az első éjszaka (nemileg) kissé nyugtalanul telt. A zavaros lerakódásokat a mentalikőr és a köményes pálinka sem oldotta fel…
Kománfalva vonzásában, a Szeret folyón túl, Jylán és Besenyőkön és a dús fenyveseken innen, ahol a Molyok már más „Kunokat” rágnak, nos: arra vetül árnyam – s arra vetünk ágyat: a nagy hegyek kaptatói között…
Három kulipintyó, három ló… Csíkszent, Gyiloktó és Ó-Gyergyó!
Helyközi járatra várunk. A busz egy ütött-kopott, miniatűr járgány. A fiatal, sötét-képű sofőr egy ápolatlan, tántorgó férfit lökdös le a felszállók közül, de az ismét visszatámolyog, így már hátracsavart karjánál fogva kíséri néhány méternyire, és a halomban heverő kerékpárok közé támasztja, fekteti. Mondhatni, hogy óvatosan, rutinosan, arccal a küllők közé. A megállóban 8-10 kóbor kutya portyázik, némelyik mindenre elszánt, de többségük közömbös állat. A tántorgó, nagyon büdös férfi helyett egy termetes cigányasszony és három gyereke nyomul fel a megtelt buszra, majd még két részeg is: a sofőr ismerősei. Mindenki nyomorogva, egyesek hörögve, támolyogva, szagokat és hangokat préselve egymáson át…
Mojnest. Bádogból, plexifélékből, deszkákból összetákolt „restiben” várjuk az átszállást, a harmadikat. A helyközi járat mintegy 15-20 személyes. A buszsofőrt félúton leállítják, parkolnak ott más járművek is, több vezető áll sorban egy nyitott oldalú rendőr-kisbusz előtt, és szondákat fújnak. Mindezt három szakértő véleményezi, majd vitatkoznak, egymás között is, de főleg a sofőrökkel. A járó motor mögül szurkolunk emberünknek, a hőség miatt – és mert kisvártatva bevizelek. – „Ittas vezetés”, de nem lehet komoly, szóbeli dorgálások után tovább is mehetünk. Úgy tűnik, ez mindennapos… Balra tekintek. Egy óvodaudvarból kisfiú mászik ki a felül szögecses kerítésen, egy padon ülő pocakos várakozó sapkáját veri le éppen, kapálódzik, de mielőtt észrevennék: inkább visszaesik az udvarba. Szökési kísérleteit napról-napra így fejlesztgeti? Az óvónők mobilokat nyomogatnak egy üvegezett, művirág-giccses oltár alatt dohányozva… – A buszon bűz és (általános, de nem túl zavaró) káromkodás… Pusztina. Nekünk a temető fölötti megálló lesz megfelelő…
A kályha: (a) szóba, a szoba: (a) ház, az udvar: (az) Élet!
Beszélgetések. Egy-lejes csángó menyecskék a szegény székely fiúknak…
Tatros, Hidegség-patak, Bálványos, Forrófalva, Tarhavas, Hallámfalva, csíkvacsárcsi vacsi… Gyógyfürdő: barátok „feredeje”, babjóslás, profán vízivás, Duma András (költő): szakrális mesék, Mária-jelenés sztorik, tudatos-ízes „hülyítések”…
Lázárka a szép-szoba melletti kuckóban, öt-hat órája a „román karton net”-et nézi,
Imola és Otília a nyári konyhában sürög-forog… „Szurd bé a prizába¹!” – hallatszik valahonnan…
Létezik-e, tevékenykedik-e kenőember, javasasszony vagy Deák a környéken? – Nem, nem tudnak róla, de szó esik egy énekmondó kántorról, aki a halottaknál virrasztott, Frumószán élt, de „belehalt a bánatba”… – Őt idézve, valószínűleg pontatlanul: nyelvemet, a parfémes nyelvemet a romány papok elveszik… Majd a pusztinai Deák János Margit is szóba kerül, aki az utolsó Deák 77 év körüli lánya, és akinek személyét a helyiek nem igazán javasolják, ahogyan a helyi vezető-egyéniség, a sokat látott, nyugatot-keletet és a Vatikán belső bugyrait is többször megjárt Tinka sem tartja jó ötletnek, hogy az iszákos-bogaras öregasszonyhoz ellátogassunk, aki ráadásul mostanság járókerethez is van kötve… Mi mégis megkeressük, és végül ő lesz a legérdekesebb, leginformatívabb, leg-emberközelibb riport-alanyunk…
Kócsolók, kilincsek: kenetlenül nyekegnek, nyikorognak, nyüszögnek. Lihegő-szűkölő kulcsok: „zárban mozgó kutyafiak” – erre ébredek…
Reggeltől a töltike (csángó galuska) készítéséről forgatunk filmet: ó, csiperus-paszternák-csombor-kapor-lestyán-káposztalevél-céklalevél-szőlőlevél-bablevél tormalevél… ó, laboda, laboda… Minden fázist ízes elbeszélések kísérnek… Délidőben még elérjük a falu szélén a vásár utolsó rúgásait, de a maradék-hangulat,
a lim-lomok hézagos ritmusa, a sivárság igen lehangoló… Hargita sörök a közeli kiskocsma-boltban. A miniatűr teraszról fapadosan kortyol-szemlélődünk.
A buszmegálló-bodegában férfi fekszik, déli delíriumosan, arcra borulva, mereven. Romosan álló, csimbókokban vedlő lova a hőségben várakozik, a megrogyott férfinép csendesen italozik, a fekete lóhoz egy fekete tyúk árnyéka közeledik, beszélgetnek… Visszafelé pajkos, vidámítóan szemtelen gidával és kecske-családjával barátkozunk, miközben 10 kiló cipót cipelünk, jó lesz a délutáni savanyú leveshez, a faszulykához² is…
Később „savanyú veres bor” vásárlás egy szomszédtól, aki nem fogadja el a pénzt, inkább hozzunk majd neki vásárfiát a búcsúból (úgy is lesz, mézeskalács-huszár, kakasos nyalóka)… Estefelé szószedetekkel játszadozunk… Egy besika a grányícon csitil. Csudája van az üszegnek… Furtuna³ közeleg… Sok parába4 került az a nunta5! Annak a ragyogó menyecskének szívesen megnéztem volna a nuntáját5… Szétnyitott soldjai6 a rokoly alatt nagy szekrétet7 rejtenek… A szeringa8 beszúr az oválba… Pidirost9 vindekál10… Mi a tyánk? – Rakás. Timp, tyim (idő az idejében)… Magácskájára maradt, pedig valórája ez a cefre… Eddig elkerülte a fericsirea11…
(…)
A szöveget a szerző saját fotóival illusztráltuk
