Káli István: Szerelemszerdák (regényrészlet)

Káli István 

Szerelemszerdák

(regényrészlet)

A 20. század derekán, majd második felében túl sok minden esett meg a közép-kelet-európai emberekkel, és mindez olyan ütemben, hogy csak az tudott lépést tartani az eseményekkel, aki nem akart mindenáron önmagával is lépést tartani. Volt egy jókora tömeg, amelynek egyedei a kezdeti igyekezetük ellenére valamiért meghasonultak, s a villódzó fény, mely eleinte a tekintetükből áradt, mindössze arra volt jó, hogy később még szembetűnőbb legyen, amint fokozatosan, vagy nagyon gyorsan kimúlik szemük ragyogása. Közéjük tartozott Kormos Albert is, akihez a kor történetei véletlenül vagy kevésbé véletlenül kötődnek, s aki köré, de inkább akire e történetek hordalékai, piszkai lerakódtak. 

          Imi szilveszteri megállapítása, hogy a pénz újfent szart sem ér, a párt és a kormány hivatalos álláspontjává lépett elő. Január végén bejelentették a pénzreformot, majd rá két napra forgalomba is került az új lej. A régi húszért adtak egyet, egy fizetésnyit váltottak mindenkinek. Berci megszámolta, amit a kekszes dobozba eltett a karácsony előtti nagy roham után, és nem tudott visszafojtani egy egészséges, harsány kurvaanyjázást, dühösen vágta vissza a bankjegyeket a dobozba, s mikor Magdus megkérdezte, ha már szart sem ér, miért tette vissza, azt mondta neki, azért, mert hazaviszi anyukának, hadd legyen kenyérsütéskor elég alágyújtósa a tűzcsináláshoz.

          Február elején kapta meg az új bankjegyeket és érméket, mindegyikből egyet, hazavitte, letette az asztalra, szétterítette, aztán odaültette Magdust, hogy együtt nézzék és szokják. Semmi különös nem volt rajtuk, de mégis majdnem az egész estét elüldögélték és eltöltötték azzal, hogy számolgatták, mi a nagy olcsulás eredménye. Berci elővette egyik régi szabásztanfolyamos füzetét, kitépett belőle egy lapot, és arra írva kiszámolta, milyen gazdagok lettek, mert az új negyven banis kenyérből a közel százötven lejre, amit a beváltásból kapott, több mint háromszázötven kilós kenyeret vehetnének, de arra, amit Magdus kérdezett, hogy egyebet mit, nem tudott válaszolni. Mint ahogyan arra sem igen tudott, amit Imi kérdezett tőle egyik nap, hogy milyen iskolát kellett volna járnia, ahol megtanítják a gyors aprópénzszámításra, mert minden nap nagyja azzal telik el, hogy a lejekből visszajáró banikat kiszámolja egy-egy fél kiló kenyér után.

          De igazán nagy sokk azon a tavaszon senkit nem ért, kivéve szegény Trif Lőrincet, aki áprilisban egy egész hétig a műhely felé sem nézett, járta a landarist, kereste az ismerősöket, a befolyásolhatókat, hogy az apját, aki hithű görög katolikus papként nem volt hajlandó átvenni az állam által a románoknak egyetlen elismert rítust, a görögkeletit, felmentesse és kiszabadítsa. Pedig, ahogy Imi is mondta, tudhatta volna, hogy arra semmi esélye, ahhoz nem az ítéletet hozó katonai törvényszék bíráit, az apját kellett volna meggyőznie.

          A másik sokk a szászrégeni Avântul és a marosvásárhelyi Locomotiva A diviziós bajnoki futballmérkőzésének bíróját érte volna, ha beválik a Lokodi Zsófi óhaja, aki laikusként azt hallván, hogy az elégedetlen, Szászrégenbe átruccant marosvásárhelyi drukkerek „Pápaszemet a bírónak” kiáltásokkal fejezik ki nemtetszésüket, az egyik, még az ő hozzá nem értő szemének is nyilvánvaló tévedésénél „Marószódát a bírónak” bekiáltással igyekezett tudtára adni a világnak a felháborodását, ami miatt a társaságot a helyiek majdnem ledobták a lelátóról. Az eset a továbbiakban jó tanulságul szolgált nekik, attól kezdve csak a csapat otthoni mérkőzéseire jártak ki, hogy kiadják magukból a hét közben felgyűlt feszültséget, és Lokodi Zsófi a következőkben mindenkor, bár otthon érezhette magát, csak a száját hangtalanul mozgatva, inkább befelé, magának kiabált, de úgy tűnt, ez is elég volt ahhoz, hogy a Locomotiva abban a bajnoki idényben az igen tisztes negyedik helyen végezzen az országos bajnokságban.

          A marószóda különben nem véletlenül ragadt meg jelképként a Lokodi Zsófi tudatában. Hiszen nem csak az ő mindennapi létének volt igen fontos kelléke, a tisztaság és a tisztálkodás valamennyi változatában a családok nagy részénél alapanyagul szolgált, lévén nélkülözhetetlen egyfelől a házi szappangyártásban, amelyre feltétlenül szükség volt, hiszen az egyetlen, boltban kapható, enyhén illatosított kulcsszappant a méretéhez képest igen drágán vesztegették, másfelől, lévén oldott állapotában a legmegfelelőbb anyag az edények és egyéb használati tárgyak zsírtalanítására. Mint csak alkalmanként kapható, ritka áruhoz, tisztes sorban állással jutottak hozzá, és éppen a szászrégeni meccs előtti pénteken főzték ki Magdussal a mangalicától maradt, meg a máshonnan összegyűjtött zsiradékokból a két családnak egész évre szükséges mosószappant. Zsófi ezt már harmadik éve Magdusra bízza, aki ennek mestere lett, ő annak idején anyukától tanulta, ő tudta, mennyi zsírhoz mennyi marószóda kell, hogy a keverékből a lehető legtöbb szappan legyen, de a maradék lúg se marjon túlságosan, elég volt csak asszisztálni neki, majd a bádog mosóteknőbe öntött, megkeményedett szappant felvágni lehetőleg egyforma, eléggé nagy, de még kézbe vehető darabokra, amit, egy ide, egy oda alapon, testvériesen elosztottak.

          A frissen főzött szappanhoz hasonlóan darabolták fel újra akkoriban az országot is, amire Imi epésen megjegyezte, ezek meg vannak húzatva, egy kis ideje még szét akarták rúgni a rútul vakkantgató ázsiai seggünket, s most a nagy Székelyföld tartománnyal vissza akarják csinálni a magyar világot, s ráadásul még házalnak is mindenféle agitátorok az ötlettel, törik magukat, hogy meggyőzzenek, hogy elfogadtassák, mintha bizony bennünk ezzel a szándékukkal olyan nagy ellenérzést szültek volna. Aztán, mikor nyilvánosságra került, hogy kit néztek ki ezt az egészet mozgató fejként maguknak, azt mondta Bercinek, hogy na, Bercikém, ettől kezdve nem akárki leszel, hanem a Csuporné nagyságos tartományi főasszony kedvence, majd amikor az is eldőlni látszott, hogy a Tartomány fontosságban második embere, a Néptanács elnöke a Bugyi Pál névre hallgat, figyelmeztette Bercit, hogy ezentúl csak módjával az ócsárolgató közvetlenséggel, nehogy a nagyságos asszonnyal egyetértésben még a Bugyit is letoljátok.

          Magdus nem csak a szappanfőzésben volt mester, hanem az irrigátor korrekt használatában is. Így Bercinek semmilyen mellékjelenségre nem kellett figyelnie, amikor arra került sor, elég volt, ha saját magára meg Magdusra koncentrál. Egy kicsit zavarta ugyan, hogy utána nem ölelheti át békésen, az elernyedésbe belealélva azt a kedves, puha, meleg, adakozó testet, de, valamit valamiért, be kellett látnia, hogy Magdusnak nincs más választása, mint az ő göffögése után azonnal felpattanni, s az előre odakészített oldattal irrigálni. Sajnálta, hogy Magdusnak nem lehet olyan jó, mint neki, nagyon szerette volna, hogy ugyanolyan jó legyen, de Magdus azt mondta, nem a világ, ha most egy ideig nem olyan jó, mert volt már jó és biztos benne, hogy még lesz.

          Érdekes, hogy Mózes Zoli is ugyanezt a kifejezést használta, hogy nem a világ az a heti kétszer két óra, amit arra kellene szánni, ha már az elvtársak nagyon odafigyelnek, hogy a vezető káderek mindenben fejlődjenek, ezért is nem érti miért az a nagy ellenkezés, minekutána a szovjet–román baráti társaság keretében tartott orosz nyelvleckék ingyenesek. Berci fülében igen frappánsan csengett vissza a „dávájcsász” meg a „jéptvojmaty”, az egyiket a gesztusból értette meg, a másikat az indulatból, amellyel mondták, de azt gondolta egyszer az olyan szép hosszú kifejezéseket sem ártana kapásból érteni, mint amilyen a „mü blágádárim szovjetszkom szájuzám násá szvábodá”, és miután tizennegyedmagával együtt úgy határozott, miért is ne, minden idegszálával arra összpontosított, hogy ellesse az orosz fogságot megjárt Rákosi Zoltán tanár úrtól a titkos kulcsot, amellyel a különös nyelv rejtélyei megnyílnak előtte, még otthon is nagy, nyelvöltő odafigyeléssel rajzolta meg az írás házi feladatként kapott, fonáknak tűnő já-t, kanyarintotta cifrára a scsi farkincáját meg a jé kalapját, és örömmel látta, hogy őt utánozva miként ügyeskedik mellette Peti is, aki már a tavasz óta mindennap újra meg újra teleirkálja a saját nevével a hokedli fiókjának alját.

          És ugyanezt a kifejezést használta M. alezredesné is, amikor egy csodaszép kovásznai szövetet hozott, hogy átmeneti kabátot varrasson magának belőle, mondván, nem a világ, ugye, Kormos úr, ha az ember elsőre nem kapja meg azt, amit megkíván, lehet, hogy akkor még nem érdemelte meg, vagy nem volt hozzáérve a kívánalomhoz, és Bercit ettől olyan lázas remegés fogta el, hogy alig tudott mértéket venni, mert valahányszor egy-egy méret feljegyzése után leemelte a szabócentit a nyakából, hogy az M. alezredesné testére illesztve újabb adatokat mérjen, majd rögzítsen a tökély érdekében, a remegés miatt a máskor rendezett gyöngybetűi és gyöngyszámai zavaró, kusza összevisszaságba széledtek szét, és mint egy megilletődött kamasz, beszéd közben alig merte ráemelni a tekintetét, aminek akár az is lehetett volna a következménye, hogy M. alezredesné fölényesen lekezeli, mintegy bosszút állva azért a megalázó, első visszautasításért, de ő nem ezt választotta, hanem egy igen egyszerű és gyöngéd mozdulattal a Berci arcára tette a kezét, ismét kijelentve, a lehető legtermészetesebb hangon, hogy milyen őszinte elragadtatással fogadta és fogadja a Berci mindenkori kedvességét meg udvariasságát, és hogy mindezt a rokonszenvet most megtetőzi benne a Berci kamaszos izgalma, amit bizonyára az eddig jól titkolt, lappangó szenvedélyesség váltott ki belőle, amely, a keze érintésétől, most benne is ilyen izgalmat gerjesztett.

          Berci úgy vélte, egy élethelyzet ismétlődése nem a véletlen műve, és hagyta magát megkísérteni az érett, kívánatos női testtől, a kinyilatkoztatott szándéktól. Attól kezdve a szerda esti kimenő csak alibi lett, nem hangversenyre járt. Nem kellett messzire mennie a műhelytől, csak át a Főtér túlsó oldalára, be a Baross Gábor utcába, jobb felől az ötödik ház kapuján, balra a második ajtón, hogy lássa, milyen az a hely, amit egy úrinő a maga ízlése szerint rendezett be, s ahova éppen csak belépve, már első benyomása az volt, hogy otthon tudná érezni magát benne. Finom volt a kristálypohárból kínált tojáslikőr, amellyel megédesítették az ajkát, finom volt az ajak is, amely csak éppen érintette az övét, a kezét vezető kéz bőrének tapintása is, annak a dagadó idomnak a felülete is, amelyre rávitte, a forró tenyér is, amely betapasztotta a száját, mielőtt bármit is mondott volna, mert nincs szükség fölös szavakra ahhoz, hogy az érzékiségtől felgyúlt, feldúlt test a legtermészetesebb egyszerűséggel, minden fenntartás nélkül magába ölelje, aztán követelőzőn, de nem megalázón, ritmust szabjon a másik test táncának. Berci az önkívületnek arra a fokára jutott, hogy nem tudta, hol van, mi történt vele. Nem érzékelte az időt, fogalma sem volt, mennyi telt el addig, amíg annyira lehiggadt, hogy a hangját visszanyerte. Köszönni akarta a csodát, de úgy gondolta nincs értelme. És nem is lett volna, mert M. alezredesné csak addig maradt néma szemlélője az ernyedt kielégültségének, amíg elszívta a cigarettáját, aztán újra töltött, de ezúttal nem az ajakédesítés, hanem a bátorságnyerés szándékával, és Berci olyan vallomás akaratlan befogadójává lett, amitől feje tetejére állt benne a világ. Hogy ki mit vesztett az elmúlt évek során, azt csak sejtette, de hogy ki mit veszíthet ezután, arról még nem voltak sejtelmei, és arról sem, hogy a lehetséges vesztesek mit érezhetnek, de abból, ahogy M. alezredesné megrendült a saját lehetséges sorsától, úgy számolta, hogy sokat, ha ez a csodálatos és kívánatos úriasszony oda jutott, hogy őt akarja, egy jelentéktelen, kopaszodó iparost, az előzékenységét, a kedvességét, az udvariasságát, bizonyítékaként annak, hogy még nem veszett el minden, még azzal sem, hogy a papát, aki az élet értékeit arról az oldalról ítélve meg, amelyről a történelem világít rá, s ezért vállalta, hogy érett gondolkodóként, tisztes polgárként a szabadelvűség pártját erősítse, és ezt soha nem is tagadta meg, Nagyboldogasszony napjának éjszakáján úgy vitték el, hogy szinte biztosra vehető, soha nem láthatja már élve, és tudja, nincs kivétel, nincs remény, mindenkire sor kerül, aki útban van, mert még mer más lenni, minden csak idő kérdése, Săbădeanu szemészprofesszort is csak azért nem hurcolták el akkor éjjel megsemmisítésre, mert a tudása miatt nélkülözhetetlen, az időt, ami még megadatik, élettel kell kitölteni, és neki ezt az életet a következőkben Berci jelenti, úgy mindenestől, ahogy van, tudja, hogy családos, tudja, hogy mit és mennyit várhat, azt fogadja el, amit kap, és annyit belőle, amennyi csak neki jut.

          Berci egyetlen órányi lélekernyesztő kéjtől végzetesen bódultan, a szépetbirtoklás elégtételétől feldobottan, a folytatás, az újabb találkozások szükségszerűség-érzetétől elbizonytalanodva nem tudja, merre induljon. Haza, Magdushoz, nem lehet, céltalanul kószálni nem akar, mással találkozni nincs kedve. A befogadottság és a kitaszítottság viaskodik benne, miközben lépked, maga elé meredve, mikor, maga sem tudja, hogyan jutott el odáig, a Gusáth előtt találja magát. Ott már nincs választása azon kívül, amit a tudatalattija választott, bemegy, leül az asztalhoz Lokodi Laci és a Kirner Öcsi mellé. Nem tudja még, mit mond majd nekik, ha rákérdeznek, miért nem volt az első tapsfélidőn, de nincs szüksége köntörfalazni, mellébeszélni, nem kérdezik, talán azért, mert tudják, mindennél fontosabb számára az időben és jól elvégzett munka. Rántott velőt rendel Seregitől krumplipürével és kovászos uborkával, és úgy falja, rágja az ételt, mintha egy hete semmit nem evett volna, olyan mohón iszik meg utána két teli pohár bort, mintha ezzel akarná feltölteni a saját púpját egy sivatagi utazás előtt.

          A hét második fele és a következő hét eleje a szerdát várásban telik el. És mert Berci másodszor is ugyanazt a katartikus élményt kapja, ilyen hétről hétre telnek el az év következő hónapjai is. M. alezredesné mindig ugyanazzal kezdi, egy kis édes likőr ajakízesítőnek, az édes ajkak érzéki egymást duzzasztása, állva, a finoman simuló kezek a tarkón az eltávolodás fékjeiként, az ujjak a hajban, a bőrön sétálnak, a test minden idoma a mellhez, a hashoz tapadva gerjeszt, de innen aztán minden alkalommal más lesz, nem csak egyszerűen odaadja magát, a változatosságért megküzd, kér, követel, kiharcol, s valahányszor úgy gondolja, hogy ezzel segíti az öndorgálásban lankadni látszó férfi lelkiismeretet, szókimondóan méltányol és külön érdemgyönyöröket oszt, és Berci csak azt bánja, hogy megfelelő szókincs híján nem tudja mindezt, illendőségből, azon a másik nyelven, a legválasztékosabb szavakkal megköszönni.

          Elképzelni sem tudta volna, hogy ez ilyen is lehet. Nem akarja, hogy Magdus bármit is megsejtsen, ezért a hétvégeken átadja magát a kisebb örömöknek is, a szokott egyszerű játék, semmi különleges, az édesgetés után a szeretetteli egybeforrás, minden alkalommal őszintén örül, ha Magdust elpilledni látja, a tudat, hogy ez egyszerűen jó, mindkettőjüknek jó, megnyugtatja, lehántja róla a kétségek kérgét, semmilyen kedvességet nem tagad meg az ő kis töltött galambjától, a simogatásai talán még melegebbek, finomabbak, hosszantartóbbak, még ha olykor önműködővé válnak is a mozdulatai, mert a gondolatai elkalandoznak.