Dávid Gyula

Az alkotás gúzsbakötöttsége és szabadsága

Páskándi Géza megélt és megírt börtönélményei

Részlet a Nap Kiadó gondozásában megjelent, 1956 Erdélyben című kötetből

Születésének 65. évfordulóján különös aktualitása van annak a könyvnek, amely Páskándi Géza utolsó – immár csak halála után napvilágot látott – könyve, s amelynek címe Begyűjtött vallomásaim.[1] Nem csak és nem is elsősorban az évforduló miatt, hanem mert manapság oly gazdagon burjánzó memoárirodalmunk­ban egy eddig alig (vagy egyáltalán nem) érintett kérdést állít a középpontba: az alkotás lehetetlenségének és lehetőségének dilemmáját a diktatúra évtizedeiben.

Címe szerint „vallomás”, alcíme szerint „emlékirat” ez a könyv, mindenképpen személyes telítettségű summája annak, amit a mérleg­készítés korába érve a Kossuth-díjas író élete utolsó éveiben, a gyilkos kórral küzdve, a maga számára a legfontosabbnak tartott. Ez a „legfontosabb” pedig az, hogy legszigorúbb mérlegen: önnön lelkiismerete mérlegén mérje meg viszonyát ahhoz a rendszerhez, ahhoz az eszmevilághoz, amelyet gyermekfővel, rövidnadrágos „költőtehetségként” az irodalmi élet figyelem-centrumába emelve, magáénak is vallott (pedig az egyéniségétől már akkor idegen volt), amelynek a Rendszerétől – ezt az összeférhetetlenséget fölfedezve – hatévi börtönbüntetésben részesült, s amelynek lényegét legfőbb írói célként a következő harminc alkotó évben soha nem szűnt meg a maga igazi valójában feltárni, leleplezni. „Igen: a lélek bő negyven esztendejéről »regélek« – olvassuk önvallomását. – Az észjárás kanyarairól… a »lelki provinciák« helyzetéről. Társadalmi pszicho-anatómia? Létstilisztika? Mindegy. Lássuk meg a cselekben élő szabadságot.”

Annak ellenére, hogy az idézett szövegrészben „negyven esztendőről” tesz említést, s hogy életrajza ismeretében olvasói talán a századvég egyik sikerműfaját, valamiféle börtönmemoárt várna tőle – a Begyűjtött vallomásaim elsődlegesen nem erről szól. Többről: arról, hogyan válik (válhat) ez a börtönélmény irodalommá, hogyan sikerül a „román Gulagot” megjárt költőnek egy kiszabadulása és alkotó évtizedei idején továbbra is változatlanul uralmon levő, sőt uralmat – látszatra – egyre jobban kiteljesítő Rendszerben mégis­csak elmondania azt, ami ővele, mivelünk mindannyiunkkal történt.

Nem kíván – mondja – „a história strébere” lenni. Idegen tőle az ujját nyújtogató „ezt is láttam”, „ott is ott voltam” szerepe, „a notórius tanúskodóé”, aki miközben bennfentesnek mutatja magát a történetem nagy eseményei között, gondosan kiszimatolva a széljárást, ilyen – vagy épp ellenkezőleg: amolyan – elvárások szellemében tanúskodja bele magát a történetembe.

Páskándi Géza számára a nyugtatanító kérdés az, hogy lehet-e (és hogyan lehet) lehetőleg minét többet elmondani arról, ami történt: az embernek az emberről, a végletes helyzetekről, amelyekben tulajdonképpen nem is maguk a helyzetek fontosak, hanem az, hogy az ember diadalmaskodni tud fölöttük.

A „negyven esztendő” számszerűségében is kevesebb ebben a könyvben, mert az író memoárját azon a ponton kezdi, ahol másoké általában befejeződik: a börtönből való kiszabadulással, 1963-mal, vallván ezt az eseményt „újjászületése pillanatának”. Természetesen jócskán van visszautalás a megelőzőleg történtekre: a börtönre és arra, ami azelőtt volt (hiszen nem akarja a gyermekfővel vállalt eszmékhez való viszonyát kegyes hazugsággal meg nem történtté tenni), de azoknak az éveknek-évtizedeknek a felidézése csak arra szolgál, hogy hitelesítse, tárgyiasítsa azt, amit az elmúlt évtizedek magyar irodalmának összképébe művei által maga adott.

Nem csak a memoáríró Páskándi mondja, első kötetének (1955–56-os verseinek) olvasója már akkor felfedezhette, hogy annak a rövidnadrágos költőnek, akit indulásakor az új proletár-költészet reménységeként futtattak, meghasonlása a rendszerrel jóval a börtön előtt kezdődik. A letartóztatása után azonnal zúzdába küldött Piros madárban (soha nem beszélt róla, de bizonyára a még „nyomdameleg” kötet sorsával is próbálták zsarolni a kihallgatások során) már ott vannak azok a versek is, amelyek az összeférhetetlenséget jelzik az Egyetlen Eszme vállalását maradéktalanul megkövetelő Hatalom és a „szivárványlelkű” (a lét sokszínűségét meg- és átélő) fiatal költő között. Ez a folyamat követhető nyomon aztán a szamosújvári börtöncellákban vagy kint, a Duna-deltai kényszermunkatelepeken született versekben, amelyeket az „élmény” első (azon „nyersen” született) lecsapódásainak tekinthetünk. „A vers azonnal jött” – vallja erről az időszakról maga a költő. A forma, a stílus oldaláról tekintve azonban ez mégsem olyan egyszerű. Mert ha odabent Páskándinak nem is kellett „tartania” attól, hogy valamely éber cenzor beleolvas a sorai közé, az a tudat (hit), hogy kiszabadulva is számot kell majd adnia a történtekről, a megéltekről, már itt, a börtönversek születésének helyzeteiben rávezeti őt arra a költői technikára, amit később, a vallomásokban „önfordításnak” nevez.

Az olyan versek, mint az 1958-as Nem igaz… már akkor a ritkábbak közé tartoznak. (Csak az összehasonlítás, a stílusváltás érzékeltetésre iktatom ide néhány sorát: „Nem is a rácsban van a rabság… / hanem az indulatban, / hogy, jaj, az a boldog, aki tudatlan. // Nem is a rácsban, nem a falakba / vágyunkkal vésett nőalakban, / hanem szép eszük tengelyében, / ekörül forgunk este, délben, / s ez a bolyongás el sose ül. / Rabság helyett nem a szabadság, / hanem a szebbnek tűnő rabság / csalogat minket már egyedül. / S a hitetlenség tengelyére, / mint könnyű légy a lágy fogóra / ráragadunk, s nincs olyan óra / hogy ne donognánk jövőtlenül.”) Már ekkor megszületnek – és többségben is vannak – a „rejtőzködő” versek, amelyeket a költő úgy formál, mintha már aláírta volna a szabadulásakor elébe tett kötelezvényt: „arról, ami odabent történt, amit hallott, amit látott, soha senkinek nem beszél”. Ezek közé a – jellemző – versek közé tartozik például a Mikor a hibát… c. négysoros:

A villanyszerelő mikor a hibát

meglelte – felgyúlt a villany.

A költő, midőn hibára döbbent –

villant s kiégett.

Páskándi Géza József Attilával vallja: „Az én vezérem ben­sőmből vezérel”, s ez a költői vezérelv és szemközt vele a Hatatom tiltó parancsa az, amelynek konfrontációjáról memoárjában vallani akar. Legújabb memoárirodalmunkban is ritka sokoldalúsággal rajzolja meg a Szellem fölött uralkodni kívánó Hatalom arcait, eszközeit, s az alkotó ember védekezését kiszolgáltatottsága ellen, a kényszer-alkukat az alkotás tehetőségéért, s az azok árán megnyert újabb szabadság dimenzióit. Egy időben és térben egyaránt változatos macska–egér-harc tanúi, részesei vagyunk ebben a könyvben, amelynek során a Hatalom eszközei, megnyilvánulásai, magatartásai is folyton változnak, s természetesen az Alkotóéi is, amennyiben a külső és a belső parancs közül az utóbbit vállalja fel szíve szerint: elmondhatóvá tenni az elmondhatatlant, mindenki számára érthetővé tenni azt, amit ugyanakkor a Hatatom elöl el kell titkotni. A történelmi helyzet paradoxona, hogy ebben a kettős szorításban igen sokszor kell megelégednie „részeredményekkel”, s nemegyszer kénytelen elfogadni még a Hatatom képviselőinek „cinkos összekacsintását” is.

A Begyűjtött vallomásokban egész sor versről, novelláról, színpadi játékról esik szó, de a hazai olvasó a hatvanas-hetvenes években idehaza megjelent köteteiből (Holdbumeráng, 1966; Tű foka, 1972; Üvegek, 1968; A vegytisztító becsülete, 1973; Az eb olykor emeli lábát, 1970) bőven kiegészítheti a példatárat azokkal a versekkel, novellákkal, „abszurdoidokkal”, amelyeknek a legváltoza­tosabb eszközökkel sikerült a külső és a belső parancs közötti ellentmondást íróilag feloldania. Emlékezhetünk még rájuk: ezek a művek annak idején revelációként hatottak a közönségre és a kritikára egyaránt.

Most, a memoárt olvasva, betekinthetünk e művek születésének alkotói kínjaiba: a kényszerhelyzetekbe, amelyekben formát, keretet, stílust, eszközöket kellett keresnie elmondandói számára. Mert vállalnia kellett az „önfordítást” (egy „közvetlenebb” változatban felfakadt mű „cenzúraaltatóvá” alakítását), a tűrhetetlen igazság tűrhetővé „finomítását” (a már önmaga számára is kényelmetlenné váló Hatalommal való kompromisszumot), a kínos kiegyensú­lyozását az elmondásra érdemes és a Hatalom által elvárt írásoknak, a nemegyszer tudatosan túl is játszott „fenegyerek”-szerepet, amelynek leple alatt egyet-mást eltűrtek neki, olykor egyenesen annak a látszatnak a vállalását, hogy „az uralmon lévőkhöz” tartozik, hogy „ő is a mi kutyánk legitim kölyke”.

És mindezt azért, mert tudatában volt annak: meg kell maradni, túl kell élni, hogy a tanúskodásra módja és lehetősége legyen.

Az önvizsgálatot végző Páskándi Géza szembenéz önmagával: „Szögezzük le – írja egy helyütt –: stiláris transzformációim végül is saját fizikai és lelki-szellemi túlélésem érdekében történtek.” S azt is hozzáteszi: „Mondanom sem kell: ez volt szellemi életem legnagyobb és legfőbb lelkifurdalást okozó kompromisszuma.” Ame­lyet – immár lezárult életműve egészének ismeretében mondhatjuk – joga volt vállalni.

Hogy közben nemegyszer összesűrűsödtek feje fölött a felhők? Emlékszünk erre is. Ő maga is idézi Féja Géza egy kijelentését: „Ha egyszer valaki jól megérti, miket ír ez a P…, úgy seggbe rúgják őkelmét, hogy a lába se éri a földet.” S az effajta „megértésben” igen hamar, már a hetvenes évek elején része volt itt nálunk. „Igen, el kellett jönnöm [Romániából] – írja. – Hiszen már kezdték felfedni, megfejteni paraboláim kódrendszerét. S e műformákat általában is üldözni kezdték valamiféle neozsdanovisták…”

Az írói pályáját új (de csak látszólag új) körülmények között folytató író közben felfedez valamit, ami ismét csak hatalmat ad neki a Hatalom fölött. Azt, hogy a Rendszer emberei számára egy adott pillanatban legalább annyira veszélyes lehet az ő műveinek megfejtése, mint az ő számára azok megírása. Hogy a Hatalomban ülőknek is van bizonyosfajta „bűntudatuk”, s annak „védelmében” újabb kiskapukat hagynak nyitva: valóságosakat is (amelyeken át egy kényelmetlenné váló személy „névházassággal” „törvényesen” eltűnhet a színről), de szellemieket is, amelyek újabb és újabb elmondandókra kínainak tehetőséget. „Zárt ajtók mögött nyitott kapukat döngettem” – írja erről a paradox helyzetről. Kapukat, amelyeket maga a Rendszer hagyott nyitva számára, s ő pályája harmadik (magyarországi) szakaszában (amely szinte egyáltalán nem ismert romániai olvasói előtt) teljességgel ki is használta ezeket a lehetőségeket.

Aki majd az utolsó fél évszázad magyar irodalmának igaz történetét megírja, ennek a korszaknak az irodalmi lélekrajzához fontos adalékokat kap Páskándi Géza Begyűjtött vallomásaiból. Fontos és hiteles tanúvallomást egy olyan korról, amelyben az igazság kimondásának igen sok és sokféleképpen megszenvedett útja-módja volt.[2]