A hangyák birodalma – Galántai Zoltán novellája

„A nemzetközi összefogással, kapkodva felszerelt Holroyd-expedíció valósággal holdbéli tájakon haladt keresztül. Sehol egy fa, egy bokor, egy fűszál: csak a puszta föld meg a föld alá vezető rovarjáratok fekete nyílásai, és a mindenütt rovartetemek.” – Galántai Zoltán prózája

„Rovarok – dörmögte Cavor –, rovarok! És ezek hiszik, hogy én majd hason fogok csúszkálni előttük – én, a gerinces állat, hason!” (H. G. Wells: Emberek a Holdban)

Az első példányt Ogilvy fedezte fel az ideiglenesen felállított kutatósátor sarkában, nem messze a brazíliai Sao Felixtől. Késő délután volt, és a feljegyzéseiből még azt is tudjuk, hogy fullasztó volt a hőség. Őt pedig napok óta leginkább az foglalkoztatta, hogy az expedíció különben is szűkös eszközkészletéből egyre-másra tünedeztek el dolgok: egy csipesz, néhány gombostű, egy kis darab lepkehálóhoz való szövet: valójában csupa apróság.  Az egyik mesztic málhahordozóra gyanakodott, de ez sosem igazolódott be. Ha akkor nem számlálja újra az ölőüvegeket, akkor talán csak később bukkan rá erre a különös hangyára – nem mintha az sok mindent megváltoztatott volna.

Ma már senki sem gondolná azt, hogy a rovartan unalmas vagy éppen érdektelen, de ne feledjük, hogy az még más világ volt. Akkoriban az embereket még az amerikai Goddard professzor rakétakísérletei meg az orosz Ciolkovszkij álmodozásai tartották lázban, és még Wells is arról írt a Daily Chronicle vasárnapi mellékletében, hogy az ember egyszer majd „eljut a csillagokba”, bármennyire nincs értelme egy ilyen megfogalmazásnak. Egy regényében pedig arról, hogy miként döbben rá egy tudós, hogy a Holdon rovarszerű, értelmes lényekből álló társadalom él. Ogilvyt viszont nem érdekelte az ilyesmi. Nem, őt az ízeltlábúak, és azon belül is a hangyák érdekelték: a myrmecologia. Mindent ennek rendelt alá.

Miután visszatette a kloroformos üvegeket, alkalma volt alaposabban is szemügyre venni az újonnan talált példányt. Az Amazonas környéke a rovartan paradicsoma, tehát mindig számíthatunk meglepetésre, de ez így is nagyon különösnek tűnt. Úgyhogy szólt a társának, Greennek, aki addig a sátor előtt néhány rikító színű lepke preparálásával bíbelődött a gyorsan fogyatkozó fényben, és együtt gyorsan megállapították, hogy bár a rovar minden bizonnyal a formicidae családba tartozik, és a hevenyészve elvégzett vizsgálat szerint a belső szervei is normálisak, egyfelől majdnem tízszer akkora, mint a szokványos példányok. Másfelől pedig – és ez volt benne a legkülönösebb – a hátát a kitin felett mintha szürke fémpáncél borította volna, ami a boncolókésnek is ellenállt: még megkarcolniuk sem sikerült.

Nem, ez túlságosan valószínűtlen, mondta Green.

Ismerünk persze olyan állatokat, amelyek a természetben előforduló ásványi anyagokból készítenek maguknak védőpajzsot: gondoljunk csak a kagylók mészhéjára, de a fémmegmunkáláshoz meglehetősen speciális eszközökre: tűzre, kohóra meg hasonlókra van szükség. Eddig legalábbis így tudtuk, jegyezte meg Ogilvy, és mivel mindketten egyetértettek abban, hogy ez a felfedezés akár az egész hangyatant forradalmasítja, ezért még aznap: 1910. április 20-án, szerdán háromszáz szavas táviratot fogalmaztak meg a Királyi Rovartani Társulatnak, ami magába foglalta a felfedezés részleteit és néhány hevenyészett hipotézist arra nézve, hogy ez miként lehetséges. Közben abban is megállapodtak, hogy az első tanulmányt Ogilvy fogja jegyezni, míg Green lesz a társszerző. Elvégre Ogilvy vette észre azt a bizonyos példányt, amely élettelenül ugyan, de még mindig ott feküdt az összecsukható tábori asztalon; a második tanulmánynál pedig fordított lesz a sorrend.

Aztán kibontottak egy üveg meglehetősen rossz helyi bort, melynek címkéjén az Amazonas „fantasztikus termőtalajáról” lehetett olvasni, amely „minden élet forrása”, és az este hátralévő részét lelkes tervezgetéssel töltötték. Négy nap volt hátra teleholdig. Elismert tudósként, tanszékvezető professzorként, ünnepelt monográfiák szerzőjeként meg a Rovartani Társaság elnökségi tagjai között látták magukat, nem pedig annak, akik voltak: két szegény és sikertelen kutatónak egy közepes angol egyetemről, akik még erre az expedícióra is alig tudták összekalapozni a pénzt. Mindenesetre Green, mivel ő volt a fiatalabb, másnap hajnalban begyalogolt a közeli Sao Felixbe, és rávett egy indiánt, hogy az haladéktalanul vigye el Oroximinába, a legközelebbi nagyvárosba a táviratukat. Mindezt a naplójából tudjuk, amely valahogyan túlélte az ezt követő kataklizmát.  Aztán visszatért a társához, a világ akkor hallott róluk utoljára.

Hamarosan annál többet lehetett viszont hallani az új hangyafajról. Először csak a helyi brazil lapok számoltak be arról, hogy a „páncélos bogár hadserege”, megrohanja az emberi településeket, és mindenkit megöl, aki nem menekül el idejében – de hát ilyesmit nem egy amazóniai hangyafaj csinál. Így pusztult el Ogilvy és Green táborával és Oroximinával együtt a többi környező település is. Ekkoriban a hangyák még nem boldogultak a nagyobb folyókkal, és ez látszólag bizakodásra adott okot. Később viszont annak is híre ment, hogy „alagutat ástak a Parahyba medre alatt, amely azon a ponton szélesebb, mint a Temze a London Bridgenél”, ahogy az angol nyelvű Macapá News fogalmazott; és annak is, hogy noha a szokványos hangyák napnyugta után köztudomásúan mozdulatlanná szoktak dermedni, ezek néha éjszaka támadnak, és olyan kifinomult stratégiákat követnek, akár egy hadvezér.

Emellett műveltek megmagyarázhatatlannak látszó dolgokat is. Ogilvy Stent nevű kollégájának köszönhetően, akinek valamivel keletebbre volt a tábora, és aki utóbb szintén odaveszett, kiderült például, hogy a holdfázisok nagyon is befolyásolják a mozgásukat. Stent arról számolt be, hogy a hangyák teleholdkor mindig nagyon aktívak voltak, de másnap éjszaka ismét normálisabban viselkedtek – már amennyire normálisnak lehet egyáltalán nevezni bármiféle viszonyítási pont nélkül az ilyen különös teremtmények magatartását.

Arra viszont sohasem sikerült fényt deríteni, hogy miként képesek feldolgozni a fémet. Amikor Nilo Peçanha elnök végre utasítást adott a katonaság bevetésére, az tehetetlennek bizonyult – de hát mit is lehetett volna tenni a modern lőfegyverekkel egy ilyen ellenséggel szemben? Mint ahogy az égő olajjal sem mentek sokra. Egyrészt azért, mert addigra a hangyák túlságosan nagy területeket szálltak meg, másfelől azért, mert az első lángcsóvák hatására befúrták magukat a talajba, és csak akkor jöttek elő, amikor elmúlt a veszély. Szóval egyáltalán nem tűnt alaptalannak Holroyd brit biológus felvetése, aki a darwinizmus elkötelezett híveként azt hangoztatta, hogy a hangyák néhány éven belül „ki fogják szorítani az embert a dél-amerikai kontinensről.” Majd pedig azzal folytatta, hogy „de vajon miért állnának meg Dél-Amerikánál?” Ugyanis ha változatlan ütemben terjeszkednek, akkor a capauranai vasútvonalat 1931-re, a tengerpartot pedig 1940 körül érik el, és „legkésőbb 1950-ben Európa felfedezésére indulnak”.

Ez végül nem történt meg, de nem azért, mert eredményre vezettek volna a hangyanyelv megfejtésére tett kísérletek. Freudenthal elért ugyan néhány érdekes részeredményt a holland gyarmatokon, ám máig sincs áttörés. Azt a hibát követtük el ugyanis, hogy emberi logikával próbáltunk megérteni valamit, ami egyáltalán nem emberi, és abból indultunk ki, hogy ugyanúgy fognak viselkedni, mint egy hozzánk hasonló hódító.

Ehelyett a Formigák, ahogy ekkoriban már nevezték őket, a vasbányáiról ismert Carajas elfoglalása után megtorpantak, és „különös cikcakkokban” futó földsáncok rendszerét építették ki védelemül. Aztán látszólag évekig nyugalom honolt: néhányan kíváncsiságból, kalandvágyból, vakmerőségüket bizonyítandó és a legkülönbözőbb új technikai megoldásokat kihasználva óriási kerekű automobilokkal vagy éppen mélytengeri nehézbúvár-öltözékre emlékeztető páncélokban próbáltak behatolni a hangyák sáncai mögé. Egyikük sem tért vissza. A tartomány felett nagy magasságban járőröző R-137-es katonai léghajó olykor mintha itt is, ott is fényeket látott volna felvillanni, de a szakértők nem tudtak megegyezni abban, hogy azok lumineszcens eredetűek voltak-e, vagy sem. Úgyhogy a hangyák problémája egy időre a perifériára szorult. Mivel nem tehettünk mást, tudomásul vettük, hogy az egykori Brazília nagyrészt ugyanúgy lakhatatlan az ember számára, mint a Sarkkörök. Arra is megpróbáltunk felkészülni, hogy akármikor megindulhatnak ellenünk. Voltak evakuációs terveink, továbbra is kísérleteztünk rovar-idegmérgekkel, noha a Formigákon nem mertük kipróbálni, nehogy felborítsuk a kényes „fegyverszünetet”.

És igen, folytak rakétakísérletek is, és Ciolkovszkij nem sokkal a halála előtt még azt a meglehetősen fantasztikus ötletet is felvetette, hogy a csillagok közé kellene költöznünk legyőzhetetlen ellenségünk elől. Egy angol konferencia a lehető legnagyobb komolysággal megvizsgálta ennek lehetőséget, Wells pedig arról írt, hogy a Föld elhagyása ugyanolyan előrelépés lesz, mint amikor a vízi élet elkezdte a szárazföldet meghódítani. Végső soron még a hasznunkra is válhat a hangyák támadása, hangoztatta, és jó néhányan egyetértettek vele.

Az viszont mindenkit váratlanul ért, amikor 1918. november 18-án arról érkezett jelentés, hogy Carajas körzetében valamiféle vulkán- vagy gázkitörésre került sor teleholdkor, éjszaka. A fény több száz mérföldről is látható volt, bár mindössze néhány másodpercig tartott.

Utána sokáig semmi, és csak később tűnt fel egy újságírónak, aki a szokásosnál bátrabb vagy meggondolatlanabb volt, és elmerészkedett egészen a hangyák által uralt terület határáig, hogy az összes Formiga mozdulatlanul fekszik a földön, noha nappal van. Sőt, nem csak mozdulatlanul, hanem élet sincs bennük. Különben teljesen épnek és sértetlennek tűntek: úgy borították a talajt, mint valamiféle gigászi élőlény fémpikkelyei.

A nemzetközi összefogással, kapkodva felszerelt Holroyd-expedíció valósággal holdbéli tájakon haladt keresztül. Sehol egy fa, egy bokor, egy fűszál: csak a puszta föld meg a föld alá vezető rovarjáratok fekete nyílásai, és mindenütt rovartetemek. Mintha nem is létezett volna más életforma a Földön, írja Holroyd, aki arról is beszámol, hogy a hetekig tartó, gyötrelmes utazás során az expedíció résztvevői olykor a legvadabb találgatásokba bocsátkoztak. Hogy a Formigák valamiféle számunkra érthetetlen vallás hatására tömeges öngyilkosságot követtek el; hogy egy ismeretlen kórokozó végzett velük, vagy éppenséggel egy mérgező fémvegyület – és így tovább. Amikor megérkeztek, akkor viszont minden várakozásukra rácáfolva Carajas gigantikus mesterséges kráterében egy legalább húsz yard átmérőjű fémcsövet találtak a földbe ásva. Ez is ugyanabból a szürke fémből készült, mint amiből az első, Ogilvy által megtalált példány fémpáncélja, és mindmáig ugyanúgy elképzelni sem tudjuk, hogy milyen technológiával.

Az viszont nem sokáig maradt kérdés, hogy mire szolgált. Ugyanis az expedíció nemcsak azt állapította meg, hogy majdnem fél mérföld mélyre nyúlik a felszín alá, hanem azt is, hogy a megfigyelt fényjelenség innét származott. Kilőttek belőle valamit, és a már a helyszínen elvégzett, hevenyészett számításokból is kiderült, hogy pontosan a Hold felé.

Lavelle francia csillagász a Jávai Obszervatóriumban utólag átnézte az akkoriban készült megfigyeléseket. Rá is bukkant egy olyan jelenségre, amit minden bizonnyal a Formidák lövedékének becsapódása okozott mellékbolygónk felszínén. Csupán némi por szállt fel az Eratoszthenész kráter mellett, semmi több.

Mi pedig itt maradtunk lent, a Földön, és éjszakánként a Holdra tekintve azon tűnődünk, hogy most mi következik. Talán majd egy nap a Hold felszínén fogunk felvillanásokat megfigyelni? Talán a következő lépésben a Marsot vagy a Jupitert veszik célba? Vagy sosem indulnak tovább? Természetesen nem is sejtjük a választ, és mindössze két dolog látszik biztosnak. Az egyik, hogy ha valaha visszatérnek, akkor végünk van. A másik pedig az, hogy nekünk odakint, a csillagok között immár semmi keresnivalónk.

Megjegyzések:

A szövegben szereplő dőlt betűs idézetek Wells A hangyák birodalma című novellájából származnak, amely értelemszerűen kiindulási pontomul is szolgált. Holroyd neve is ott fordul elő, Ogilvy és Stent viszont a Világok harcában szerepel csillagászként. Mindketten meghalnak, amikor az első marsi henger utasai halálsugárral támadnak az emberekre. Ugyanitt olvashatunk a szintén csillagász Lavelle-ről, aki a Jávai Obszervatóriumban dolgozott – nem mellékesen ő számolt be a marsi hengerek útnak indulását kísérő fényjelenségről. És azért Eratoszthenész kráter, mert az 1920-as években a csillagász Henry Pickering „vándorló rovarcsordákat” vélt megfigyelni mellette.