A kamasz, az atombomba és a fesztiválprédikátor

Purosz Leonidasz A városnak meg kell épülnie című debütkötete „a fájdalmas szakítások és az önmítoszteremtés felől közelít a magyar irodalmi élethez”. Toroczkay András értékelését olvashatják.

A városnak meg kell épülnie debütkötet. Purosz Leonidaszé, akit egy fél ország onnan ismert meg, hogy nem mondhatott el egy slamszöveget. Aztán pedig a 2015-ös Ki Mit Tube második helyezettje lett. Akkor még gimnazista volt, most egyetemista.

Múlik az idő, s valami nagyon megváltozott. A rendszerváltás körül vagy előtte a fiatal költő nagyjából negyven éveset jelentett, a kétezres években a harmincas lírikus még szemtelenül fiatalnak számított. Purosz Leonidasz is várhatott volna még fél évtizedet. Az egyes szövegek és az egész koncepció átgondolatlan, kidolgozatlan, kusza. Így legrosszabb pillanataiban csak a kamaszos nagyot- vagy éppen semmitmondás marad, amit néha penetránsan megírt kötött versekkel tetéz: „Mi vagyok én mi / mi vagyok ember / ki hülye élni / isten lett ezért // mi vagyok erő / ötven kilóból / világteremtő / magányos vezér // mi vagyok csaló / eleve hazug / birtoktagadó /  birtoklási vágy // mi vagyok Anna / nélküled semmi / meg nem maradna – / te vagy a világ.” Szóval az ember (aki hülye élni) isten lesz, sőt világteremtő isten, és az ötvenkilós Anna lesz a világa, aki nélkül semmi értelme sem lenne az egésznek. Világos, hogy ez egy önostorozó szerelmes vers. De mi az, hogy birtoktagadó birtoklási vágy?

„Addig retusálom / a hibáidat, míg végül / én maradok a helyeden” – mondja egy háromsoros versben (Addig), és ez a jobban sikerült darabok közül való. Azt leszámítva, hogy írhatta volna Dékány Dávid vagy Simon Márton is, esetleg Horváth László Imre. Vagy Petri György. De annyi biztos, hogy valamiért Purosznak hiszem el a legkevésbé, Petrinek a legjobban. Esélyes, hogy az életkor miatt.

Ahogy az egy bekezdéssel fentebb említett szerzők, Purosz Leonidasz is a fájdalmas szakítások és az önmítoszteremtés felől közelít a magyar irodalmi élethez, amit egy félig-meddig működő (mert csak ilyen mértékben érthető) koncept-kötet gondolatával egészített ki. Ez utóbbi viszont Sirokai Mátyás két újabb könyvét idézi.

Mintha egy fejlődés-, pontosabban „felnövésregényt” is olvasnánk, a szerkesztő vagy maga a szerző fejezetekre osztotta a ciklusokat. Bár az csak az egyik szál, ahogyan a kamaszkort elhagyja a költő („A kamaszkor – fürge háziállat – / veled együtt kezdte meg haláltusáját” – Nyitány). A másik irány, hogy a költő saját egykori párkapcsolatából „egy világot készít”. Meg egy várost is megálmodik, „gőgös-hideg bolygókból” (?), ami végül megsemmisül (az egyik versben egy kisvárosra dobnak egy álatombombát). Ez úgy történik, hogy a detonáció a költőt kilöki az űrbe. Mellesleg szép metaforája a kamaszkori kisváros elhagyásának, és A városnak el kell pusztulnia biztató szöveg.

Aztán van egy olyan szál is, hogy a költő elmegy egy fesztiválra. Ezek közül is a legtipikusabbra, és többesszám első személyben, mint egy prédikátor vagy teleshopügynök számol be a rendezvényről (ami számára szintén olyan, mint egy város). Ez a rész épp annyira modoros és bugyuta, mint amilyen egy átlag fesztiválozó bárhol, és épp annyira nevetséges, amennyire komolykodó. Ám vannak jól sikerült részei: „Vonulni a poros aszfalton halkan, eltökélt, mosoly- / talan arccal. / Vonulni egy éjszakán át.” De sajnos inkább a gondolati és grammatikai kuszaság marad meg. Ne írjunk le olyan sorokat, hogy: „A kávéjuk az asztalon mindig ott hűl még”. Akkor sem, ha úgy jön ki az asszonánc.

A Szerethető csapatban megkapó, hogy a cím vonatkozhat egy focicsapatra is, meg arra a csoportra (a heherésző srácok), amelyik nézi a meccset. De amikor ezt rávetíti (vagy magától rávetül) egy párkapcsolatra, akkor már zavaró a többes szám. „Ha egyikünk beszélni kezdene, folytatná a többi.” A legzavaróbb azonban, mikor arról számol be, hogy a lírai alany úgy tartogatja Annát, mint szögletzászlónál a labdát. Majd hozzáteszi: „hiába, hogy vert állás van bőven”. Értsd: a kapcsolat (mint a meccs) már vesztésre áll, támadni kellene, de inkább húzza az időt. Mi a zavaró? Például, hogy a lírai alany egyes vagy többes számban van-e. Csapatban (ha néző, ha játékos) többes, egy párkapcsolatban általában egyes kell. Ki Anna? Hogy lehet tartogatni, mint szögletzászlónál a labdát, amikor az előző képben még a kapcsolatban lévő felek az egymással küzdő csapatok voltak? Az az érzésem, hogy ez két hasonlat, és a szögletzászlósat érdemesebb lett volna külön versként kezelni. De ha így lett volna: nem hiszem, hogy szerencsés focilabdához hasonlítani a szerelmünket, mármint egy komoly műben. Mert ha így teszünk, inkább arról beszélünk, hogy szeretjük a labdarúgást.        

„...Mert nem foggal-körömmel védelek / a fogat, a körmöt védem én – / az abszurd rémálmot, hogy megszerezlek” – kezdődik a Hatnegyven című vers, amely címében megidézi az Idétlen időkig néven futó zseniális filmet. De ennél is fontosabb, hogy nem világos benne: kinek a fogáról és körméről van most szó. Ahhoz meg túl erős a két testrész említése, hogy a védekezésre magára vonatkozzon, esetleg a birtoklás bekövetkeztére, ahogy a harmadik sor mondja. Ez így zavaros. Létezik olyan, hogy jól zavaros valami. Hogy a többértelműség, a bizonytalanság esztétikai többletet hoz létre. Például – hogy egy ismert slammerrel világítsam meg, mire gondolok – Csider István Zoltán Rendrakás című kötetében számos esetben ezzel van dolgunk. Vagy itt van a Pusztítás című Purosz-vers: „isten vagyok áruló / gyűlölöm mit alkottam / éjjel elém táruló / világ hever halmokban // megkísért hát pusztuljon / én vagyok az istene / csonthéjára víz hulljon / gyilkos eső hintse be // … viharzajba szél pisszeg / istenkarom kitárom / meggyilkolni épp viszlek / anna anna világom.” Túl a borzalmas ragrímeken és a nem túl szerencsés megoldásokon („meggyilkolni épp viszlek” helyett jobb volna talán a „meggyilkolni viszlek épp” de az nem rímel) nézzük csak, mit állítunk! Mit jelent, hogy a világ halmokban hever? A világnak van csonthéja? Annának van csonthéja? A teremtés és a termés ugyanaz?

A kötet nagy kérdése volt, hogy abból az élmény-, tudás- és életanyagból, amivel a szerző szükségszerűen rendelkezik, születik-e egy jó verseskönyv. Csoda lett volna. Bár nem arról van szó, hogy ne lenne reménytelen a vállalkozás.

Toroczkay András

Purosz Leonidasz: A városnak meg kell épülnie. Fiatal Írók Szövetsége, 2016.