Szeptemberben folytatjuk novellapályázatunk díjazott írásainak közlését. Ezúttal Nyíri Katalin prózáját olvashatják.

 

Nyíri Katalin

Akik nem emlékeznek

  

Nyolcadik hét

Az iskola mosdójában csinálta meg a terhességi tesztet. A tájékoztató azt írta, három percet kell várni az eredményre, de a két csík azonnal megjelent, erősen, vörösen.

Timi cigarettára gyújtott, a gyomra üres volt, háborgott a füsttől és a klórszagtól. Öklendezni kezdett, de végigszívta a szálat.

Kellett neki ez a gyerek, mert Sanyié volt. Biztosan fiú lesz, gondolta, az apjára hasonlít majd, és Sándorka lesz a neve. Emlékezett, ha már nagy a baba, nem veszik el. Úgy döntött, még nem szól senkinek, három hónap múlva betölti a tizennyolcat, azon a napon mondja meg Sanyinak. Ez lesz az ajándéka magának és a fiúnak, azután már megtudhatja bárki, nagykorú lesz, azt csinál, amit akar.

 

Huszadik hét

A születésnapja éjszakáján apró szemű, láthatatlan eső esett, a haja összetapadt, a lába átfázott, mire elsétált Sanyi albérletéhez. Kopogtatott, az ajtó először csak résnyire nyílt ki, cigarettafüst és alkoholszag kúszott ki a folyosóra. A fiú behívta, megcsókolta az arcát.

A nappali rendezettebb lett, mióta utoljára itt járt, nem hevertek ruhák szétdobálva a földön, az asztalon egy vázában színes művirág állt. Itt élhetnénk hárman, gondolta, itt boldogok lehetnénk.

Sanyi rámosolygott, Timi elpirult. Érezte rajta, hogy részeg, abból, ahogy hozzáért, a fiú keze magabiztosan siklott a hátán, túlságosan szorosan ölelte, de nem bánta, jólesett a közelsége. Sanyi megfogta a kezét, és magával húzta a szobájába. Ott mindent elfelejtett, arra a kis időre fontos lett és szép, olyan lány, aki kell valakinek. Amikor levette a ruháját, szembe fordult Sanyival, visszatartotta a lélegzetét, de a hasa alig domborodott, a titok észrevétlen maradt a sötétben.

Hajnalodott, Timi a fiút nézte, ahogy a zokniját kereste a földön, az öve még becsatolatlanul lógott. Amint kimondta, hogy terhes, Sanyi teste megfagyott mozdulat közben, úgy látszott, a levegő beszorult a tüdejébe, aztán mintha a szavakkal szakadt volna ki.

– Nem az enyém.

– De nekem csak te… – suttogta, égett a mellkasa.

– Azt hittem, gyógyszert szedsz!

Hallgatott, tudta, hogy Sanyi összekeveri valakivel. A fiú a hajába túrt, Timi érezte, hogy ideges, hátrébb húzódott.

– El lehet még? Tudod.

– Nem!

– Mit mondott az orvos?

– Még nem voltam.

Sanyi felpattant, széttárta a karját.

– Akkor lehet, hogy nem is vagy terhes! El kell menned. Beszélek anyámmal, majd ő elkísér. Valamit ki kell találni, mert én ezt nem akarom.

A hazaúton Timi azzal biztatta magát, hogy Sanyit váratlanul érte a dolog, de majd megbékél. Csak este, az ágyban pityeredett el, amikor rájött, hogy senki sem köszöntötte fel a születésnapján.

Másnap elmondta az anyjának is. Ebédeltek, Timinek nem esett jól az étel, húsra vágyott, de arra nem volt pénze. Amikor az anyja meghallotta, hogy terhes, röhögni kezdett, nyitott szájjal, látszott benne a félig megrágott tészta. Undorodott tőle. A gyerek születése után elmegyek, gondolta, Sanyinak akarnia kell, mert én nem bírom itt tovább. 

Piroska, Sanyi anyja két nap múlva jött el. Hosszan nyomta a csengőt, nem tudhatta, hogy évek óta nem működik.

Sanyi mondta, hogy csak az anyja jön, Timi mégis várta a fiút. Először nem akart ajtót nyitni, végül mégis kiment. Talán jól sül el, gondolta, megnézik a babát ultrahangon, lehet, hogy fotót is kap, azt majd kiteszi Sanyinál a hűtőszekrényre, mint a filmekben, attól meghatódik.

Amíg gyalogoltak a rendelőbe, Piroska azt mondogatta, hogy nem normálisak, mindenkinek az volna a legjobb, ha még tehetnének valamit. Minden mondat végén koppantott a cipője sarkával.

A nőgyógyászat folyosóján a radiátorok ontották a meleget, pedig már tavaszodott. Levegőtlennek érezte a helyiséget, fojtogatónak a vizeletszagot, de sehol sem volt ablak, amit kinyithatott volna, a fény neoncsövekből jött, az is bántotta a szemét.

Leültek a narancssárga műanyag székekre, és némán bámultak maguk elé.

Amikor az asszisztens Timit szólította, Piroska sóhajtott.

– Ha nem akarod, nem megyek be. Elhiszem, amit mondasz.

– Ha Sanyi ezt akarja, akkor gyere be.

Timi félt a vizsgálattól, de felfeküdt az ágyra, csak legyen vége minél hamarabb, kapja meg azt a fotót. A doktor megvizsgálta, utána bekapcsolta az ultrahangkészüléket, azt mondta, a mellette álló képernyőt figyelje, azon lesz a baba. Timi nézte a képet, de neki nem rajzolódott ki rajta a gyerek.

Papírtörlőt adtak a kezébe, habozott, mielőtt megtörölte a hasát, még mindig furcsa volt hozzáérni a kis pocakhoz, közepén a sötét csíkkal, mintha nem is a sajátja lett volna. A doktor szólt, hogy öltözzön fel, üljön az anyja mellé, Piroska pedig nem szólt, hogy nem az anyja.

Az orvos valami problémáról beszélt, további vizsgálatokról, és beutalókat írt, Timi ezt sem értette, ugyanúgy felfoghatatlan volt számára, mint az ultrahang képe. Piroskára nézett, ő bólogatott, akkor ő biztosan érti, mégiscsak jó, hogy bejött vele egy felnőtt. Arra gondolt, hogy hamarosan hazaér, befekszik az ágyába, és aludni fog, milyen jó lesz, milyen puha, elfelejtheti a kórházat egy időre. Halkan dúdolni kezdett. Az orvos Piroskához fordult, neki mondta el, mi a teendő, a beutalókat is neki adta.

A kórház előtt az asszony kínosan, röviden ölelte meg, szegény baba, de minden rendben lesz, mondta, aztán elsietett, nem várt választ. Timi hazaindult, de néhány házzal arrébb rosszul lett, egy fa tövébe hányt. Akkor érezte először biztosan, hogy megmozdult a gyerek a hasában.

A másnapi vizsgálat után bizonyossá vált a diagnózis, befektették a klinikára szülésig, de azt mondták, utána sem mehetnek haza, mert kezelni kell a babát.

Eleinte vonakodott, nem akart maradni. Utálta a hasukat simogató kismamákat, meg az aggódó apukákat. Az étel volt az egyetlen, amit szeretett a kórházban. Mindennap meleg ennivalót kapott ebédre, rendszeresen reggelizett és vacsorázott, jutott gyümölcs és citromos tea is. Habzsolva falt, neki minden jó volt, hitetlenkedve figyelte, hogy a szobatársai fel sem emelik a fedőt a tálcáról, viszik is vissza, és telefonon mondják a férjüknek, mit hozzanak.

 

Harmincharmadik hét

Örült volna, ha meglátogatják, Sanyit várta leginkább, de csak Piroska jött, ő is csak egyszer. Nem nézett Timire, az ágynemű sarkát gyűrögette, úgy kérdezte, mikor szül, aztán lélegzetvétel nélkül hadarta, hogy Timi olyan fiatal, nála nincsenek meg a körülmények, az a ház nem alkalmas egy beteg babának, ő magához venné a kicsit, mert Sanyikára nem kényszerítheti rá magát, meg a gyereket. Ez fájt Timinek, ő nem akart kényszer lenni, ő jó feleség lenne, Sanyi megszeretné. Nem lenne rá pénzed, folytatta Piroska, nem tudod megoldani.

A gyereket akarják, de engem nem, gondolta Timi. Nem érdekli őket, mi lesz velem, elvennék tőlem. Piroska színészkedik, a szemét törölgeti, a megmentőt játssza. Játsszad csak, de én átlátok rajtad, a gyereket nem adom, mert nekem akkor nem marad semmi.

 

Harminckilencedik hét

A császármetszést megelőző estén szóltak, hogy reggel már ne egyen és ne igyon semmit. Nem tudott aludni, folyton azt látta maga előtt, ahogy felvágják a hasát, és be lehet látni a méhébe, aztán úgy varrják össze, mint egy szétfoszlott szövetdarabot.

Reggel jött egy orvos, hogy beadja az érzéstelenítőt Timi gerincébe. Lehetetlennek tűnt, iszonyodott a tűtől. Begörbített háttal várt, lélegezni sem mert, nehogy rossz helyre szúrjanak. Jó lett volna megszorítani valaki kezét. Hiszen tudják, hogy ma szülök, Piroska tudja, akkor Sanyi is, talán az anyám is. Mégsem jött senki.

 

A műtőben eszméleténél volt, valóban nem fájt semmi, mégis ijesztő volt a mozgás a hasánál, a lámpák erős fénye, a fertőtlenítő szaga, a tehetetlenség.

Hallotta a sírást, de nem fordult a hang felé.

– Kislány! Mi lesz a neve?

Nem gondolkodott, rávágta, hogy Sándorka. Az orvosok, a szülésznő nevettek.

–  Ugyan! Hát nem készült lánynévvel? Mit szólna, ha Alexandra lenne? Nézze meg, milyen szép.

Timi nem nézte meg, azt sem értette, hogyan lett Sándorkából Alexandra, nem is érdekelte, csak ki akart jutni a műtőből. Folytak a könnyei, nem tudta megtörölni az arcát. A szülésznő rámosolygott. Azt hiszi, boldog vagyok, milyen hülye ez is.

A műtét utáni órákban mozdulatlanul feküdt a hátán, ráparancsoltak, így kellett maradnia, nem forgathatta a fejét sem, csak fülelt, hátha megnyikordul az ajtó. Tudják, hogy megszületett. Jönniük kell, valakinek jönnie kell.

Délután lett, mire felmehetett a babához.

Az emeleten Piroska és Sanyi esetlenül topogott a folyosón, Sanyi egy csokor virágot szorongatott. Itt vannak, és hozzám be sem jöttek, csak a gyereket akarják látni.

Piroska vette észre először, könyökével oldalba bökte a fiát, Sanyi megpuszilta Timit, a kezébe nyomta a virágot, de még annak az illatán át is érezte a női parfümöt a fiú nyakán. Van valakije, villant be az egyszerű magyarázat, ezért volt olyan rendben a lakás, ezért nem akar engem. Aztán eszébe jutott, hogy Sanyi azt sem tudja, mi lett a gyereke neve. Nem szólt hozzájuk, egyedül ment be, behajtotta maga mögött az ajtót. Nem jött utána senki. Nem mernek bejönni velem, gondolta.

A kislány inkubátorban feküdt, nem mozdult, csak a mellkasa emelkedett szabályos időközönként. Vékony cső lógott ki az orrából, egy másik zsinór a kezénél futott egy géphez, ami szívdobogás ritmusára csipogott.

Nézte a gyereket, és felkavarodott a gyomra. Eszébe jutott, hogy aznap még nem is evett.

– Nem sírt értem? – kérdezte a nővért.

– Sok gyógyszert kapott, hogy ne fájjon semmije, mélyen alszik.

Ez sem fog szeretni engem, gondolta. Mindegy neki, hogy itt vagyok-e, vagy nem, őt már most szeretik, csak mert kicsi és beteg. Ha elmegyek, olyan, mintha nem is létezett volna, neki meg olyan, mintha én nem lettem volna. Még ki lehet javítani.

Az a furcsa gondolata támadt, milyen szerencse, hogy alszik a baba, mert így nem látja őt, nem fog rá emlékezni. Ostobaság, mondta magának, hiszen a csecsemők nem emlékeznek semmire. Mégis, jó, hogy alszik.

Fájt a hasán a seb, mintha még mindig nyitva lett volna, de a lábát könnyűnek érezte, lassan kicsoszogott a kórházból. Nem állította meg senki.