„Élő betűk rágják egymást” – Nagy Zopán prózája

„Sötét vászonnal fedett, ében vattával bélelt csontfaragvány trónon, parfümös legyezők és plüss nemi szervek között, nyitott kalitkában: aranyszínű küklopsz-mopsz liheg…” – Nagy Zopán Látens című regényfolyamának újabb részét olvashatják.

Nagy Zopán

Látens, No. II. – XIV. rész.

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Hikikomori. – Szobába (magába) zárkózott gyermek-remete-gyermek.

A Fiú ismét lázas. Éber lázálmok gyötrik, viharos hullámok rázzák, szétszedett hajóroncsként dobálják… Már egy parton fekszik, változatos szigeten. A lakásban dús botanika, dombok, kőkertek, beomlott járatok… Egy óriási szarvasbogár triciklin közeledik, félelmes-szépséges bodobácsok betű-alakzatokban nyüzsögnek, szavakat képeznek, szétesnek… ezer-szín bogárfesztivál, éjjeli lepkék felvonulása, botsáskák, puha sünpókok, pöttyös lepény-kavicsok és sáska-molyok násza… fémes fénypáncélok, kitines maskarák… Mozgás-színház. Rovar-álarcos, múmia-ráncos, nepáli-maszkos lények rázkódása… nem-ember félék, démon-ember részletek…

A szekrényből piros fagylalt-láva fortyog: fekete magokkal, fej- és széndarabokkal árad ki… Dió- és mandula-koponyák a falon, fosszíliák, kérges faragványok… A hintaszékre, a könyvespolcokra tövises bokrok nőttek, fogdosni akaró, tapogatni készülő mohabőrű, nyúlfül-ujjú faágak kúsznak az ágy felé… Áttetsző hártyák… Élő betűk rágják egymást. Szavak a faleveleken. Miniatűr erezet-kalligráfiák…

Meztelen férfi: a Városháza toronyórájáról letöri a nagymutatót, simogatja, nyalogatja, majd szájába véve, vasfogai közé szorítva mászik lefelé… Mindezt csak egy autista fiú veszi észre, rácsos ablak mögül szemlélődve, de kis idő múltán a jelenés: egy menzára tartó leány-osztály közé landol… A futótűz-sikolyok orgonasíp-ritmusát a déli harang-hangzat oldja fel, miközben a meztelen férfi a nagymutatót felmutatva (az ég felé emelve sűrített perceket), a holtág irányába futva: a Liget fái között eltűnik…

Kábulat, más tájakban való élés, fanyar folyadékok és forró, sötét szervek érintései között, mámor és feszültség között fetrengve…

A Fiú okádik. Elől-hátul levedzik, lé-ömlik. A feje hatalmas. Benne foszlányok és tömör-szivacs formák lüktetnek: piros-vörös foltok, növekvő gomolyagok… A duzzadó gomolyag, a (belső) fej alakváltozó: vérrel teli felhő…

A Lány is öntudatlan. A Fiú fejében ismeretlen szereplők jelenéseit követi: Madame Pinaise kékbársony kerevet és vörös-selyem baldachinos ágy között vonaglik… Sok-száz apró bizánci tükörben Peep, a púpos festő-törpe látható, és modelljei: ó, ő csak dromedárokat fest… A hálószoba-kertben egy öltönyös szatír-kecske nőszirmokat legel… Agóniák robbannak fel… Rézmozsárban ékszerteknőc kaparász, szalamandrákból varrt estélyi ruha repedezik, borostyánnal, csiszolt lila-topázzal, ékkövekkel berakott dísz-koponya levedzik… A tágas könyvtárterem obszidián-padlóján hatalmas konty ücsörög: ezüst hajtűkkel átszúrt, hollófekete fészek. Benne „kakukktojás”: parázslóan megkövült tűzmadár. Narancs-vörös lüktetése bármikor lángokba boríthatja az egész kúria-kócerájt… Sötét vászonnal fedett, ében vattával bélelt csontfaragvány trónon, parfümös legyezők és plüss nemi szervek között, nyitott kalitkában: aranyszínű küklopsz-mopsz liheg… Emberbőr-bőröndben pici harangok mocorognak… Az üveg függőfolyosón, az üvegszemek kiállításán a tejüveg arcú, fehér lepelbe, gézbe csavart nő (teremőr vagy apáca, ápoló vagy menyasszony?): ásványok énekét hallgatja… Az üvegburában, a mini laboratóriumban pedig egy csuklyás alak (orvos vagy pap?): pucéran pucsító gyerekek fenekébe köp…

E sorokra már a férfi emlékezett, aki (szinte) folytatta a Fiú éber lázálmát is:

Kerti összejövetelen a speciális operákról, poétikus thrillerekről, főként a Makropulosz-ügyről (Čapek – Janáček) való diskurzusok közben: egyik festőművész barátunk összeesik, szívrohamot kap. A telefonok nem működnek, kiáltozunk, a szomszédtól próbálunk segítséget kérni, aki éppen füvet nyír, de azt mondják, amúgy is süket. Átmászom, szinte lendülök hozzá a nyakig érő, üvegtörmelékkel teleszórt kőkerítésen. Az égett arcú, kissé állatias, máskülönben rejtőzködő alak most a nagy zöld felületen citromsárga ingben, piros hózentrágerben, vérfolt-pöttyös fehér alsógatyában – kaméleonként – toporog a nyírógéppel, és döbbenten látom, hogy a hátul kivágott inge alól tartalmas (20-25 cm-es) szőrzet ágaskodik. Tarajos sül hátszőr! Felálló kefe-sáv, drótszerűen merev, lángvörös szőrzet… Amint észrevesz: révül, dadogva hátrál, és egy rozoga fészerben eltűnik, miközben úgy rémlik, hogy ő egy régi főbérlőm, vagy annak az apja… Barátunkat egy arra tévedt oldalkocsis motor szállítja kórházba, egy veterán BMW az Elsüllyedt Gyomai Múzeumból, vezetője láthatatlan…

A kerti „mulatság” folytatódik. – Arány, mérték, azték érték… „Minta.” A jel, a szám, a zene, a líra, a gondolat, a rítus, az indulat… a rezgés, a szó… nem csupán absztrakció! Alkotás és élet összhangzata kell(ene), hogy legyen… – keringenek a körben forgó okosságok, melyekben szó esik még az Értékrend és a Szépség egyéni értelmezéseiről, az individuum szerepeiről, majd a Fölöslegesről, a Hiábavalóságról és az Értelmetlenről szóló definíció-kísérletek veszik át a főbb szerepet… Persze, mint minden efféle esetben: a vélemények, kifejezések mégis „csupán absztrakciók” lesznek, és a műveltség-kertek mocsaras peremein csak akadozó nyelv-fröccsenésekké, nyögések egyvelegévé, gesztus-töredékekké vagy képlékeny-ködös masszává válnak. Mindez a kulturált „társalgás” jegyében.

Nőgyógyász festő-filozófus barátunk az asztalon próbál fejen állni, sokadik kudarcát éli már át… Majd, a tányérok, poharak közé csapódások után, immár lemondóan, vörösboros-szaftos fehér ingben, megvágott arccal, kissé véresen, egy kerti törpe felé fordulva (ismeretlen költőt idézve) szaval: 

A kerti „mulatság” még mindig folytatódik. A Makropulosz-ügyhöz most Joszeliani, a grúz rendező is hozzászól. Egy kivetítőről beszél hozzánk, miközben egymásba folyó (izgatóan réteges) vetítés-sorozat veszi kezdetét. – Jarman Kékje, Kék Kertje elevenedik meg, majd Sontag remek Canetti-esszéjéből előkúszó fogalmak testesülnek meg, remegő-csúszó biomorf lények (elfolyó ujjak, rajzó méhek, kattogó fogak kíséretében), a tömegfóbia mozgását közvetítve: delírium-kígyókkal, jaguárfoltos óriáscsiga-aktokkal, gyermektestű, démonfejű, meztelen hullahopp-karikázókkal, ráncosan vigyorgó múmiákkal… Arrébb rongyossá tépázott Kimérák és lenyúzott kamasz táncosok ragacsos kék-homokban és lila-foszforos iszapmedencékben… U-u-u, u-ga-tááás! A vakondok-buckák alól fókakutyák bukkannak fel, sikamlósan áramolva felénk…

Syldav(iai) nyelven szólva pedig valahogy így oldhatnánk fel a kerti „örömöket”, és talán így fejeződhetne be a társalgás: