Ugrás a tartalomra

 

Akinek nem térkép e táj

„Mintha a mesélővel együtt – mert Szálinger Balázs egy lehetséges olvasatban egyetlen történetet ad elő negyvenegy versben – megállnánk Magyarország közepén. Ott előbb körbefordulunk saját tengelyünk körül, rövid pillanatképeket exponálunk, itt-ott elidőzünk, aztán élesebb szögben fordulunk tovább.” – A 360°-ról Simon Adri írt.

Szálinger Balázs kötete, a 360° egyhetes szellemi kemping a költészet hegy-völgyein, mezőin és fennsíkjain, földrajzilag a magyar nyelvet beszélők élőhelyein, a Kárpát-medence széltében-hosszában és azon is túl. A kötetnyitó (és -címadó) 360° című vers elkülönül a könyv négy ciklusától, s azt sugallja, hogy a körbeérő látkép, melyet a költő az első versben elénk tár, bomlik ki részleteiben az összes többi során:

 

egy óránál az Esthajnalcsillag,

remek napja van, mindent bevilágít

 

 két óránál az ellenséges zóna,

szerencsére itt sötét van

 

fél ötnél még tél van a nyírfaövben;

 

[…]

negyed hatnál a csapadék 700-900,

a Principális-csatornától nyugatra

gyarapodik a luc, az aprófalvak

szerei közt kacérkodik a gesztenyés

 

fél hatnál kezd nagyon világos lenni,

hogy az ország fele erdők helyébe épült,

bű, báj, öröm, árulás fele is

 

hat óra után, a tiszta sötétben

a 48-as honvédkopjafák közt

felmerül a bizalmi kérdés.

 

A teljes vers itt olvasható. 

 

Mintha a mesélővel együtt – mert Szálinger Balázs egy lehetséges olvasatban egyetlen történetet ad elő negyvenegy versben – megállnánk Magyarország közepén. Ott előbb körbefordulunk saját tengelyünk körül, rövid pillanatképeket exponálunk, itt-ott elidőzünk, aztán élesebb szögben fordulunk tovább. Majd hosszabb túrát teszünk azokon a külsőből belsővé váló, lelki tájakon, melyek a történelmi Magyarország tájegységei voltak valaha. „Önmagába érő, eltájolt kéktúra” nyomvonalán haladunk. Egy kanyarban zalai tájak bukkannak elénk: „A Szévíz völgyéből a Foglár völgyébe / Telepítik a négytagú családot. / Szakszerűen fölsegítik őket / A kisebbik utánfutóra. … Lent, a lapon Orbányosfa és Gyűrűs / Pedig mint a száj elé tartott mutatóujj” (A Szévíz völgyéből a Foglár völgyébe). A közeli Principális-völgybe jutunk nemsokára: „A völgy elnevezése időszakonként és szakaszonként változó. / Az észak-déli irányú, párhuzamos, ún. meridionális bevágódások egyike.” Itt egyébként, a Szakvélemény című versben Szálinger olyat tesz, amit csak az erős költészetet művelőknek bocsáthatunk meg, mert bátorság kell ahhoz, hogy a szerző beindítson és verssorként működtessen nem szépirodalmi fogantatású sorokat. Így folytatja később:

„Északabbra, a 8.778 és 8.774/1 jelzetű települések közötti völgyszakaszon már csak szintezéssel lehet kimutatni, annyira belesimul az alluviumba.

A 8.774/1 jelzetű megtelepedés nyugati határában, a valamikori őrháznál újra éles lépcsővel különül el a terasz.

A 8.774 jelzetű főmegtelepedés magassága 2,80-3,00 méter.

Innen északra az erózió jelentősen rombolta az óholocén szintet.

A 8.774/2 jelzetű megtelepedésnél az alluvium kiszélesedik, és futóhomok borítja el.”

És ez így megy oldalakon keresztül: egy száraz, tudományos jellegű leírást kapunk a táj geológiai jellemzőiről, amelyet a kontextus mégis egyértelműen versszöveggé emel.

Következő állomás a Duna-világ: „A folyam még csekély volt, és akkor / Minden mérőket szintezni hajtottak a Duna mellé. / Négy mérnök és négy figuráns / Két partjáról a vizet fogta közre, / Két figuráns a két part között húzott ki kötelet, / Egy mérnök csónakban ülve a mélységet mérte, / Így volt a haladás.” Lassan egy történelmi tabló foszlányai tűnnek fel előttünk: „A pogánytól megszabadult hazánk / Mocsaras, gőzös, gennyes pokolnak tűnt, / Amelyre sajnáljuk földi életünket, A térképeinken kezdett formája lenni, / Kikerekedni, pírt kapni, tartást, / Mert összeszorított szájjal, csukott szemekkel, / Meséinkből alkottuk újra őt – / De ha felnéztünk: csak alig minden tizedik / Falunévhez tartozott falu is” (A Duna rajzolói). Majd a Dráva-vidéken találjuk magunkat:

 

Ideát már csak az alkalmak vannak.

     Odaát pedig nagy füstök alatt

     Élnek, és a szemük sarkából némán

     Figyelnek a horvát óriásfalvak.

 

     A töltésre húz a nap, színarany:

Látható innen a felfoghatatlan,

     Élet után jövő, tiszta jövő,

     Mely ijesztően fájdalomtalan.

     (Dráva)

 

Aztán Hetésben járunk. Megtudjuk, bezárt az utolsó kocsma is, és egy egész néprajzi régió maradt forgalmazott alkohol nélkül, a folklórkutatók pedig busszal járnak be Lentibe. A helyiek viszont otthon maradnak, kocsma, álmok és remény nélkül:

 

Népmesei a szigor, ami itt van.

Emlék békékből, háborúkból,

     Ez meg a megtett igazság. Nyilván

     Lehet még élni, de ez a mese vége.

 

     Nagy szelek zúdulnak le a hegyről

A sík vidékre. Alig fölötte

Madár száll át, és fölkapja lábát.

Zajlik minden érinthetetlenül.

(Hetés)

 

Az Uszadékfák nyarán aztán mintha hegytetőre érkeznénk, kinyílik a szemhatár, most német földre látunk, ismét a Dunára és egy piros hídra. Tudjuk, békeidő van. „Furcsa nyár volt, erdők / Képében lefolyt előttünk egész Germánia. / Ijedt vizek kapaszkodtak a fákban, / Egymás apró csepp-kezét szorították – / Halott hajótestekbe zárva / Tették meg az utat a tengerig.” „Fekete-erdőnyi uszadékfák” vonulnak le a folyón, dolmányos varjak állnak őrt a farönkökön. „Baljóslatú nyár volt, / Korszakhatár előtti rohadt, esős idő, / A bárokba csupa rossz nevet viselő / Zenekar kapott meghívást, / S a mozikban, mint ilyenkor rendesen, / Tartás nélkül tenyészett az űrfilm.” A parton pedig fel-, majd eltűnnek az ott élő népek, a sokszínűség helyi őrzői és utolsó bástyái. A továbbiakban, az Ódry úrban, kinek „jobb kezében / Nyílik a legszebb szál monarchia,Román-bolgár- / Szerb és magyar dokkmunkások világi / Történetei közt” járunk. Ódry úr monarchiájának „Szerbiáig érzik az illata. / A Zuhatag kapujában helyismerettel / Mennyekbe lehet menni. A török hajósnak / Vizsla, a románnak küklopsz, a szerbnek / Folyami isten ő, csak magyarul annyi, / Amennyi.”

A Zuhatagra csak a legöregebb hajósok emlékeznek: a Dunának azt a szakaszát nevezték így, ahol áttörte a Déli-Kárpátok és a Balkán-hegység vonulatát, Ó-Moldovánál kezdődött, és a romániai Olténia régióban található Szörénytornyáig tartott. Mára megszelídítették itt a folyót: szabályozását 1890 és 1899 között végezték el Vásárhelyi Pál tervei alapján, Széchenyi István gróf kezdeményezésére. Nem úgy annakelőtte, amikor Ódry József hajóparancsnoki feladatainak tett eleget e vidéken, s nála jobban senki sem ismerte a Zuhatagot. A hatalmas uszályokat leúsztatni, hajóskapitánynak lenni ezen a helyen rangot jelentett annak ellenére, hogy sokszor száműzetési célpontként jelölték ki. Ám a hajósok tisztelték az itt tartósan szolgálatot teljesítőket. „Ahol ő áll, kétségtelen határ. És / Nincs már Dunasor, nincsen Zuhatag – / De Ódry úr harminc méterrel a víz alatt is / Áll, és csak a bal keze szabad.” Remek, sodró hangvételű sorok ezek is.

A következőkben Nagyjóuramat, akiről kiderül, hogy király, és nincs szükség rá többé, hosszú fogság várja, ha marad. Alattvalója kéri, hogy meneküljenek innen. „Kényelmes kis grófi cím Alsó- / Szászországban, ha megy”: most is történelmi korban járunk, ám az emlékezést szétfeszíti és jelen idejűvé, személyessé teszi egyrészt az, hogy feltűnik a modern technika, a szélerőmű. Másrészt ott van a végén feltörő indulat:

 

A szélerőmű itt új szelekbe kap,

            És nézze csak, most véresvörösre váltott

A vacsoracsillag a völgy fölött,

            Már forr a víz, a patak gőzölög.

 

            Maga volt itt az úr, nekünk

Mától a sorsunk az, hogy vegyülünk,

            Gyerekeink másik nyelven tanulnak,

            Unokáink másik nyelven lesznek egyre hülyébbek.

            (Nagyjóuram)

 

A négysoros strófákból építkező vers végén a szerző remekül sűríti a drámai feszültséget az egymagában álló, ráütő sorba: Velünk öletik meg, ha itt marad.

Idézhetnénk a többi verset is, mert mind jó, és tényleg összeáll a mozaikokból valami kerek egész, valami teljesség. A Teremtés egy jól sikerült fertályán találjuk magunkat. A Balatonnál járunk később, ahol a költő elmeséli az úszó szigetek keletkezéstörténetét, s hogy miféle természeti jelenségek zajlanak majd le. Azt az ember nem fogja megérteni, és „Figyeljünk csak: ezerkilencszázkilencvenhatból egy szép / napon kinyílik a teremtés”.

Később látogatást teszünk a kivándorlók szállodájába, ahonnan hajóval megyünk tovább, mihelyt felszabadul néhány hely a fedélzeten. Pillantsunk bele plasztikus, expresszionista hangulatú képeibe: „Meleg vízű patak párái ülnek el a völgyben, / A fák tetejét, mint egy vörös fűrész, / A felkelő nap fénye levágja” (A skandináviai kirajzás). Aztán van földrengés-vers is, az Obszervatórium, másutt Kittenberger Kálmán jelenik meg egy parlagi sas képében – reinkarnációjaként talán –, akit végül ugyanaz a miniszterelnök-helyettes lő le vadászata során, aki korábban szabadon engedte, miután a kórházban felgyógyult a mérgezésből.

Szálinger Balázs ritkán rímel, a nagy ívű, nagy amplitúdójú gondolatritmus tagolja verseit. Szövegei allegorikusak: egész szerteágazó metaforarendszer húzódik meg a kötet alatt, és emeli meg az írásokat, teszi igazi, színvonalas költészetté, amelyet érdemes mind a 360°-ból újra és újra elolvasnunk.

 

Simon Adri

Szálinger Balázs: 360°, Magvető, 2016.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.