Robert Coover – Éjszaka a városban
A férfiaknak nincs fejük, vagy ha van, fekete puhakalapot viselnek, a karimáját égő cigarettájuk fölé húzzák; azok, amelyek papírfiguráknak tűnnek, nedvesek és gyűröttek, a többiek pedig felfúvódottak, és mostanra mindegyikük ezüstös fegyvert tart fekete kesztyűs kezében. A távolban lövések hallatszanak, meg a lepattanó golyók sikolya. Néha egy-egy férfi a mellkasához kapva a földre zuhan, de egy pillanat múlva felkel, hogy tovább üldözhesse a nőt a zűrzavarban.
Robert Coover
Éjszaka a városban
Átsuhan a sivár éjszakai városon, mint valami jelenés, alig ébren egy alvó fejben, megzavarva az éjjel nyugalmát, kiszolgáltatva magát az álmok kegyetlen szürrealitásának. A nő fekete ballonkabátot visel övvel, a nyaka körül fekete selyemsállal, és fekete filckalapot rugalmas, az arcát beárnyékoló, széles karimával. Magányos útja utcai lámpák alatt vezet, melyek hol kihúzzák a bársonyos sötétségből, hol visszalökik, mígnem az egyik alatt, ahol fel kellene bukkannia, már nem bukkan fel. A cipője kopogása sem hallatszik a nedves aszfalton. Kiéhezett férfiak hangja és füttyögése visszhangzik, de egyikük sem látszik, ahogyan ő sem. Egyszer csak, mint egy varázslat, fekete, keskeny karimájú puhakalapot viselő férfi jelenik meg a lámpa alatt, aki az ő érkezésére várt; fekete, öves ballonkabátja akárcsak az övé, nyakában fekete selyem nyakkendő és fehér gallér. Vészjósló robaj hallatszik valahonnan, mintha vonat dübörögne végig a föld alatt vagy a fejük felett. Amint a zaj elhal, a férfi előhúz egy doboz cigarettát, kivesz egy szálat, ajkai közé dugja, a csomagot visszateszi a zsebébe, majd fekete kesztyűbe bújtatott kezeivel eltakarva meggyújtja. A fény egy pillanatra megvilágítja éles, durva vonásait. Majd zsebre dugott kézzel – cigarettájának árnyéka kalapjának karimája alatt fityeg – belevész a sötétségbe épp azon a helyen, ahol előbb a nő is. A távolban egy sziréna hangja hallatszik, először erősebben, majd halkabban. A nő újra előtűnik, belép a tompa fénybe, majd vissza a sötétségbe, aztán a következő utcai lámpa fényébe, majd a sötétségbe, aztán a fénybe, majd ismét eltűnik. Egy másik férfi jelenik meg a lámpa alatt, amely felé a nő legutóbb tartott; öltözéke akár csak az előbbié. A halk, tompa, vészjósló dübörgés ismét előtűnik, majd elhal. Tenyerével eltakarva meggyújtja cigarettáját, majd eltűnik az árnyékban, ahol legutóbb a nő is. Egy távoli sziréna tompa vijjogása hallatszik. Amikor a szirénázás elhal, a nő ismét feltűnik, és lámpától lámpáig sétál, mint azelőtt. A két férfi, akik korábban ugyancsak eltűntek, ismét megjelennek – már ha tényleg ők azok – kalapjuk karimája alatt cigarettájuk égő parazsával, és egy lámpányival mögötte járva követik; hol megjelennek, hol eltűnnek, akárcsak a nő, aki hol eltűnik, hol megjelenik. Majd az egyik lámpa alatt megáll. Megállnak a férfiak is. A következő lámpa alatt egy harmadik férfi jelenik meg, arcára árnyék vetül. Kesztyűs keze között meggyújtja cigarettáját. Fehér gallérja csak úgy világít fekete selyem nyakkendője körül, mint valami névtábla. A nő visszafordul: a két másik férfi csendben figyeli. Belép a sötétségbe. Azok kalapjuk karimáját lejjebb húzva követni kezdik. Mintha a szél sóhajtozna, néha hangosabban, néha halkabban, az utcai lámpák pedig hol fényesebben, hol tompábban világítanak. Mögöttük, a sötétben semmit sem lehet látni vagy hallani, csupán egyetlen hangot, amely mintha patkányok nyüzsgése vagy épp előugró késpengék hűvös kattanása lenne. Aztán egy palack csapódik a falhoz, és ripityára törik, majd hirtelen vakító fényesség támad, és egy sikátor tűnik fel, tele fekete ruhás, fej nélküli holttestekkel. Nem messze innen autógumik csikorognak, kocsik rohannak egymásnak, és valami sikolyféle hallatszik, ami nem is sikoly; felharsan, majd elhal. A nő egykedvűen kiemelkedik a holttestek halma mögül, majd, amint a fej nélküli férfiak is lassan felkelnek, felemeli a kezét, mintha csak egy redőnyt készülne lehúzni. Ahogyan leengedi a karját, a sötétség is leereszkedik. Csend.
Belép egy elegáns, fehér márványpadlós bárba, tele férfiakkal; néhányuknak nincs feje, másoknak van – azok, akiknek van, fekete puhakalapot viselnek, és a kalap karimájának takarásában cigarettára gyújtanak. A beszélgetés tompa zaja, a gyufák sercegése, a poharak összekoccanása, a székek tologatásának hangja mind-mind elhal, amint a nő belép – a helyiségre jeges csend borul. Átvág a fehér termen széles karimájú kalapja alá bújva; kezét ballonkabátja zsebébe dugva, fekete cipője sarkával a márványpadlón kopogva a túloldalon álló, fekete bőrrel borított ajtó felé halad. A férfiak – akár van fejük, akár nincs – ropogós, fehér inggallérja csak úgy ragyog, ahogy felemelkednek a helyükről, hogy kövessék. A nő megáll az ajtónál, a férfiak vészjóslóan összegyűlnek körülötte; majd kinyitja az ajtót, és belép a szomszédos szobába. A férfiak benyomulnak utána. De csak ő érkezik meg a másik oldalra, ugyanolyan kimérten és magányosan, mint azelőtt. Csillogó, fehér márványpadlójú bár ez is, nagyon hasonló az előbbihez; tele mozdulatlan férfiakkal, néhányuknak van feje, másoknak nincs; a bár tompa zajai elcsendesülnek, némasággá szelídülnek. A csendet megtöri cipőjének ritmikus kopogása a márványpadlón; úgy, ahogy a szívdobogás visszhangzik egy üres kőmellkasban. Az egyik fej nélküli férfi felemelkedik, és elállja az útját; majd két másik is, akinek van feje és kalapja, cigarettájuk a karima alatt világít; majd ismét egy fej nélküli férfi, aztán egy harmadik. Elhalad közöttük, mintha ott sem lennének, a túloldali fekete, bőrborítású ajtó felé tartva, ahol aztán megáll. A férfiak összezsúfolódnak körülötte, ugyanolyan fenyegetően, mint korábban. Belép a következő szobába; a férfiak is belépnek. De csak az utóbbiak érnek át. Ott toporognak zavartan, látón és vakon, feldöntve az asztalokat, a székeket, egymást. Visszafordulnak az ajtó felé. A nő ott áll, az előző szoba küszöbén túl, ahonnan a férfiak az előbb sálastul és kalapostul kiléptek. Becsukja az ajtót. A férfiak nekinyomakodnak, csendesen dörömbölnek rajta vagy egymáson, ahogy a sötétség leereszkedik.
Végigsétál egy sötét, parkoló autókkal szegélyezett utcán, útját csupán egy-egy felbukkanó lámpa világítja meg; mindegyikük egy-egy kis fénylő foltot ejt elé, hogy tovább tudjon haladni. Ahogyan végigsuhan az utcán, a parkoló autókból fekete puhakalapot viselő férfiak szállnak ki, fejjel és anélkül, és követik, be-belépve a lámpák fényudvarába. Befordul egy sötét sikátorba; cipőjének sarka üresen kong, most valamivel erősebben, mint egy mozgó árny árnyéka; a mögötte haladó férfiak lökdösik egymást a sötét téglafalak között, ingjük gallérja kísértetiesen világít. Ahol a sikátor a lámpák megvilágította utcába torkollik, a nő megáll. Mögötte a sikátor falai üldözőit elnyelve, érdesen csikorogva összecsapódnak. Átkel az üres éjszakai utcán – a távolban szirénák vijjognak, majd a hangjuk elhal – a következő sikátor felé, nyomában egy másik csapat férfival, öves fekete kabátban, fejjel és kalapban vagy fej nélkül, sokan a parkoló autókból szállnak ki, és minden irányból felé áramlanak. Ezúttal a nő megáll az utca távolabbi oldalán, megfordul, és, miközben a téglafalak egymásnak csapódnak, puhakalapja széles karimája alól közönyösen a férfiakra bámul.
A kikötői negyedbe érve a móló végéig követik; cipője sarka dobog a nedves fán, szinte kijelölve nekik az utat a sötétségben. Néhányukat már laposra nyomta a többi; papírból kivágott férfiak öves ballonkabátban, egyesek fejjel és kalapban, mások anélkül. A nő csendben félrelép. A fej nélküli férfiak, a laposak és a vastagok vakon a vízbe bukdácsolnak a móló széléről; azokat pedig, akiknek van fejük, az összezavarodott fej nélküliek lökdösik, így ők is beesnek. A víz lassacskán megtelik a belefúlt férfiak testével. A laposak a felszínen lebegnek a fejükről fityegő puhakalapjukkal, a testük ütemesen mozog, ahogyan a hullámok végiggördülnek alattuk, és a gyengéden a mólót nyaldossák.
A pályaudvarra érve csendesen átvág a síneken, kalapos és fej nélküli férfiakkal a nyomában; a laposak ráncosan és vizesen követik, a vastagok felfúvódtak; a sötétségből hirtelen előbukkanó vonat átgázol rajtuk.
A nő áll a tompa fényben egy téglafal előtt, mintha odaszögezték volna, kezét fekete ballonkabátjának zsebébe dugva; arcára árnyékot vet fekete kalapjának széles, puha karimája. Valahol kiéhezett férfiak morognak és motyognak. A nő árnyéka a hirtelen fénybe boruló fal előtt még sötétebbé válik. Kilép a ragyogó fénybe, majd az őt követő férfiak is; egy hatalmas furgon harsogó dudával, csikorgó kerekekkel a falnak csapódva összetörik, lámpái a becsapódástól kialszanak, és a láthatatlan esőcseppekként hulló téglák és filckalapok zuhatagában a táj sötétségbe borul.
Férfiak állnak mindenhol az utcai lámpák alatt, kiszállnak a parkoló autókból; azok, akiknek van fejük, cigarettára gyújtanak, majd mindegyikük a kikötő felé veszi az irányt. Ki- és besétálnak a bárokba, a pályaudvaron cirkálnak, és – látók és nem látók egyaránt – átsuhannak az éjszakai város utcáinak kietlen labirintusán. Időnként vészjósló robaj dübörög a lábuk alatt vagy a fejük felett, a távolból pedig szirénák jajgatása, összeütköző autók csattanása és elfojtott robbanások tompa bummja hallatszik. Illetve, időről időre, sosem túl messze, a cipősarkak visszhangzó kopogása a járdán, amelyet meghallva a férfiak hirtelen megállnak, a fülüket hegyezik, ha van nekik, a kopogó sarkak irányába fordulnak, majd az új irányba haladnak tovább, míg egyszer csak meg nem állnak. A férfiaknak nincs fejük, vagy ha van, fekete puhakalapot viselnek, a karimáját égő cigarettájuk fölé húzzák; azok, amelyek papírfiguráknak tűnnek, nedvesek és gyűröttek, a többiek pedig felfúvódottak, és mostanra mindegyikük ezüstös fegyvert tart fekete kesztyűs kezében. A távolban lövések hallatszanak, meg a lepattanó golyók sikolya. Néha egy-egy férfi a mellkasához kapva a földre zuhan, de egy pillanat múlva felkel, hogy tovább üldözhesse a nőt a zűrzavarban. Az ütemes léptek zajától megbabonázva a férfiak egy kis kietlen parkolóban gyűlnek össze, ahonnan lámpák szegélyezte, elhagyott utcák futnak szerteszét minden irányba. A nő előlép a számtalan árnyék egyikéből az egyik nedves utcán, majd egy másikon, a férfiak pedig lövöldöznek rá, akárhol és amikor csak meglátják. Egyszerre két utcán is megjelenik, megkettőződve közeledik a férfiak felé az üres parkolóban, majd három, öt, nyolc, számtalan példányban. Minden irányból lövések ratatája, a csillogó szilánkokká robbanó üveg robaja és a testeket érő golyók tompa puffanása hallatszik; a nő alakja darabokra hullik, és feltűnik mindegyik utcában, míg a férfiak – laposak, vastagok, kalaposak, fej nélküliek – a földre rogynak, a város sötét utcáin hagyva aprócska büszkeségüket. A nő továbbsétál, ismét egészben, a lehangoló, gyűrött testek között; lába alatt üvegszilánkok ropognak. Aztán, amint az utcai lámpák fénye egy pillanatra felerősödik, hogy aztán megint elenyésszen, a nő eltűnik az egyre sötétebb éjszakában. Mindegyik férfi halott. Nem, mégsem. Még egyszer felemelkednek, belépnek az utcai lámpák fényébe, kesztyűs kezük között meggyújtják a cigarettájukat, kalapjuk karimáját, ha van nekik, a szemükbe húzzák, megigazítják rikítóan fehér inggallérjukból kikandikáló fekete selyem nyakkendőjüket, és a fülüket hegyezik. A csendben ismét felhangzik a cipősarkak kopogása.
Fordította: Mohai Szilvia
Az eredeti, angol nyelvű novella 2014. március 28-án jelent meg a Vice.com weboldalon.
A szerzőről
Robert Lowell Coover amerikai író 1932-ben született az Iowa állambeli Charles Cityben. Szlavisztikát hallgatott az Indianai Egyetemen, majd az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgált. A Brown Egyetem nyugalmazott irodalomprofesszora.
