„Játszani akarok mostan”
A Rózsavölgyi Szalon zenés kamaradarabjai már több író-költősorsot elevenítettek fel, most Szép Ernő szerelmes történetei révén ismerhetjük meg a költő hatalmas szívét és az emberiségbe vetett kifogyhatatlan hitét. A Kérem, én még nem játszottam című előadásban a költőt Trill Zsolt, szerelmeit Bíró Eszter kelti életre.
„Hiába jöttek, elmarad az előadás” – szól ki a nézőtér széléről Trill Zsolt, aki egy pillanat múlva már Szép Ernővé alakul, és bemutatkozik: „Szép Ernő voltam”. Igen, ez az a híres mondat, amit kalapja megemelésekor élete utolsó éveiben használt az író, és semmi sem mond el többet és pontosabban róla és írásművészetéről, mint ez a keserédes, sőt, fájdalommal teli bon mot. A háború után megtört, kifosztott, múlt időbe tett én. S hogy miért is marad el az előadás (ami végül persze lezajlik a szemünk előtt)? A szerző úr nem készült el az ígért darabbal a színháznak – kellemetlen helyzet –, de majd azt mondja, hogy az első felvonást már megírta, s akkor talán számíthat egy kis előlegre.
Jellegzetes epizód ez Szép Ernő és kortárs kollégái életéből – bennük lakozott a nagy drámaíró, de kereslet inkább könnyed egyfelvonásosra, kabaréjelenetre, vígjátékra volt. (Ez utóbbi királya, Molnár Ferenc egyik legjobb barátja volt Szép Ernőnek, és nemrég épp őt keltették életre a Rózsavölgyi Szalonban. De frappáns utalást hallhatunk a másik barátra, Ady Endrére is, akivel olykor együtt szörnyülködtek egy-egy csapnivaló színházi előadáson.) És persze keresni kellett a színésznők kegyeit és igényeit, ahogy Trill Zsolt–Szép Ernőt mindjárt le is támadja a színházigazgatóné harsány és tehetséggel kevésbé megáldott színésznő felesége, Bíró Eszter, azaz Irina, hogy írna neki az író úr valami jó kis szerepet. Innen bomlik ki a kamaradarab cselekménye a Rózsavölgyi Szalon kicsiny pódiumán, amely ezen az előadáson kiterjeszkedik egészen az előtérig, és Seres Tamás rendezésében játéktérré avanzsál a nézőtér, a magas, tágas ablakmélyedések, a párkány, a széksorok közötti szűk járatok. De még a tárgyak is átalakulnak, a szalon asztalaira helyezett só- vagy cukortartóból például régimódi telefon lesz. Az előadás alcímének megfelelően – Szép Ernő válogatott szerelmei – az író hódításai, csalódásai az egyes életepizód-darabkák, apró töredékek, melyek mégis az egészbe engednek betekintést.
Kevéssé ismert arcait is megcsillantja ez a darab annak a Szép Ernőnek, akit ismerünk: a szolid tekintetű, tépelődő, örök gyermeknek, aki még nem játszott, és a mennyországban reméli bepótolni az elmaradt örömöket. A szomorú bohócnak, akinek frappáns tréfái mögött könnyek csillognak. Az érzelmes, de a szentimentalizmust is művészien űző költőnek, a mindenki felé megértéssel forduló humanistának, aki katonakorában az „Élni és élni hagyni” jelmondatot vésette kardjára. (Vegyük észre ebben a gyönyörű a paradoxont!) A Rózsavölgyi színpadán emellett megismerjük a bohém ifjút is, aki az ablakban magát kellető perditának csapja a szelet; aki ügyesen húzza csőbe a színházigazgatónét; aki nagyon is tudja, hogyan kell eladni a darabjait, és pompásan ért a közönség megszólításához. De valahogy mindig „beüt a krach”, pofoncsapja az élet – a szépséges kurtizán, Natália meghal, a lányszöktetésre kiszemelt ligeti hölgyemény mással szökik el, és csalódnia kell a meghitt öregségről szőtt jövőképben is…
A jelenetek keretjátékát a színházigazgató feleségével zajló „próba” adja, melynek során az író végigjátszatja a női szerepeket a kezdetben dacos-dühös hisztérikaként viselkedő, ám a történet végére megenyhülő, igazi színésznővé érő igazgatónéval. Bíró Eszter bámulatos energikussággal alakul át öntudatos asszonyból félénk színiiskolássá, vagy épp öngyilkosságra készülő, kiábrándult nővé – noha ehhez a kávéházi térhez néha kicsit túl „sok” is a hangerő, a széles gesztus, a kirohanás (no és a berohanás). Vitathatatlanul gyönyörű viszont Bíró Eszter énekhangja, amit többféle hangszeren is kísér, hiszen a zene legalább olyan fontos szerepet kap az előadásban, mint a próza és a versek. Valójában minden vers dalban szólal itt meg: a zeneszerző
– aki a zongoránál Sanyit, „a depressziós komponistát” alakítja – egyszerre modern és múlt századi dalokat írt, a kuplék és sanzonok dallamvilága mai hangszerelésben kel életre. Szép Ernő versei eleve dalra termettek, számos közülük a címében is viseli ezt, ahogy az előadáson is elhangzó Lányoknak való nóta, vagy a Kuplé a gyermekek nemi felvilágosításáról.
Németh Nikolett dramaturg különösen jó érzékkel válogatott be a versek mellé prózarészleteket és önéletrajzi írások részleteit is, például A hídból: „Egy vak jön felém, a bot lépeget előtte. Fekete pápaszem van az orrán. Te szegény vak, miért takarod el két világtalan szemedet embertársaid elől? Hiúságból teszed, vagy kíméletből? Nekem is fekete pápaszemet kellene hordanom, hogy ne lássák a szememet, mert az én szememben benne van a világ, és az borzasztóbb, mint a világtalanság.” Vagy a Beszélgetések a Jóistennel című, olykor hamvasi magasságba emelkedő filozófiai önvallomásból: „Hogy szeretnék minden emberrel jóban lenni, bizalmasnak lenni a világon, mint a rabok, akik átkopognak egymáshoz, bár nem ismerik egymást. Mégis, mily borzasztó egy emberrel öt percig együtt lenni, hogy fáraszt, hogy kiábrándít, hogy elcsüggeszt.”
Szép Ernő Dajka Margit társaságában
A darab egyik legfontosabb pillére a Natália című regény, amely igazi meglepetésként jelent meg 2008-ban, korábban ugyanis nem volt sejtése róla az irodalomtörténetnek. A kis perdita története az előadás legszebb és legmaradandóbb epizódja – a húszéves Szép Ernőt megindítja a lány álmodozása jövőjéről, amely kimerül abban, hogy egy pincér felesége legyen. Kiváló rendezői-dramaturgi fogás az eredetitől eltérő kontextusba helyezni a mondatokat, például a színészi játék kacagtató kritikájává alakítani A hídból származó, az énről szóló szakaszt: „Úgy érzem magam, mint a ló, mikor összekötve húzzák fel a hajóra.” De az író nagy szívét és kifogyhatatlan emberségét példázza az az epizód is, amikor a szerelmével őt üldöző és felkínálkozó színésznőtanoncnak makacsul ellenáll, hiszen annak vőlegénye van, és Szép egy kis rafinériával „fejti le” magáról a kislányt, még ha a lelkének fájdalmat okoz is ezzel.
A darab vége felé természetesen felcsendül a címadó vers, ami talán elsőként jut eszébe mindenkinek Szép Ernő nevéről: a Gyermekjáték. A mindvégig brillírozó Trill Zsolt és Födő Sándor „Fodó” szólaltatják meg, nem is akárhogy: a történet szerint a zongorista Sanyi elmulasztotta, hogy megzenésítse a verset, ezért a költő diktálja neki az ütemet, amit egy ütőgardonból* csal elő Födő Sándor:
Laik Eszter
*Köszönöm Csanda Mária szíves segítségét.
Éder Vera fotói az előadásról a galériában:
