Sötét végzet – Nikolényi Gergely novellája

Az ég megnyílt, hatalmas kéz ereszkedett alá a magasból. Gigantikus méretű volt, szinte az egész csatatérre árnyékot vetett, tenyerén mély folyómedreknek tűntek a redők. Csápszerűen hullámzó, vaskos ujjai könnyedén csippentették fel a párbaj vesztesét, a hófehér paripát, amely mereven rángatózott lábaival a levegőben – majd az egész visszaemelkedett a magasba, és a látomás tovatűnt.

– Bishop! – kiáltott rá egy öblös hang a sötétből, ami egyúttal azt jelentette, hogy vége a dalnak, tetten érték, a terv kompromittálódott.

Fenébe, gondolta keserűen, ez gyorsan ment!

– Kezeket fel! Csak semmi ostobaság!

Nem érzett félelmet, talán csak egy kis csalódottságot. Ez a meló már csak ilyen: a veszély a játék része, és bármelyik küldetés könnyen az utolsó lehet. Persze arra nem számított, hogy ilyen hamar lebukik. Hozzá volt szokva, hogy mindig a legjobb formáját kell hoznia, különben lőttek a hírnevének. Kezét a tarkójára téve, lassan megfordult.

Háta mögött fehér egyenruhás tisztet pillantott meg, mellkasán tömött sorokban díszelegtek a különféle háborús kitüntetések, valamivel odébb gumibottal és gázsprayjel felfegyverkezett alakok közelítettek. A testőrség tagjai, konstatálta grimaszolva: ezek szerint a legfelsőbb körök már tudnak az uralkodó elleni merénylet tervéről. Hát ez remek!

– Túl messzire ment, Bishop! Az illetéktelen behatolás már önmagában is súlyos vétségnek minősül. Mégis mit képzelt? Azt hitte, csak úgy besétál, és elteszi láb alól a királyt?

Fémes színű marokfegyver szegeződött a mellkasára.

– Tudja, hogy megy ez – felelte Bishop unottan. – Katona vagyok, teszem, amit tennem kell. Nincs ebben semmi személyes. – Miközben jobb kezével a bal ingujja alá bújtatott tőr helyzetét kutatta, tekintete ösztönösen a pisztoly csövére siklott. Egyszerű, mezei hatlövetű, állapította meg. Megbízható fegyver, de nem feltétlenül halálos. Ha ügyesen mozog, simán kikerülheti a lövedékeket. Persze a testőrség is ott van, ennyi ellenfelet egyetlen manőverrel kiiktatni még neki is túl nagy falat.

– Maga nem hülye, Bishop. Láthatja: négyen vagyunk egy ellen. Adja fel, semmi esélye! – A gumibotos testőrök, akár három alattomosan lopakodó skorpió, támadó alakzatba helyezkedtek. Egy elöl, kettő egy lépéssel lemaradva.

Ez a baj az efféle rátarti talpnyalókkal, gondolta Bishop, miközben ujjai szüntelenül azon fáradoztak, hogy kitapogassák a tőr markolatát: túl sokat képzelnek magukról. Merénylőt fogtak a királyi udvarban? Fordított helyzetben ő már rég meghúzta volna a ravaszt. Persze Bishop tisztában volt az előírásokkal: a behatolót őrizetbe kell venni, aztán kihallgatni, végül hagyni, hogy a kicsikart információk birtokában a stratégák döntsenek a sorsáról…  Blabla. Ha őt kérdezik, időpocsékolás az egész! Minek a biztonságot kockáztatni olyan információkat remélve, amik talán nem is léteznek? Profi nem tesz ilyesmit. Hogy is szól az ősi mondás? Legjobb ellenség a halott ellenség! Minek bonyolítani.

Néhány másodpercig feszülten farkasszemeztek egymással, egyikük sem mert kezdeményezni. Aztán Bishop ujjai nagy nehezen fogást találtak. Akkor villámgyorsan előrelendült, és karját kinyújtva széles kört írt le maga előtt a levegőben.

A hideg penge vészjósló surrogása olyan volt, akár a halál lehelete.

A tiszt ijedten összerezzent. Ahogy felsőtestével reflexszerűen elhajolt a fegyver elől, megtántorodott. Pisztolyt markoló kezével apró, verdeső mozdulatokat kellett tennie, csak hogy hanyatt ne vágódjon. Úgy festett, mint egy törött szárnyú madár, amely kétségbeesetten próbál a levegőbe emelkedni.

Bishop transzba esett. Ilyenkor csak fizikai formájában volt jelen, az utasításokat fentről érkező, isteni sugallat formájában kapta, és gondolkodás nélkül teljesítette. Jóformán ideje sem volt arra, hogy tetteinek következményeit mérlegelje. Ha akár egyetlen pillanatra is megállt volna, hogy a lehetséges forgatókönyveken elmerengjen, az alighanem az életébe kerül. Fürgén megpördült a tengelye körül, majd helyzeti előnyét kihasználva menekülőre fogta.

Az adrenalin úgy lüktetett a vérében, hogy azt hitte, a vénái menten szétrobbannak. Minél feszültebb lett, izmai annál keményebben dolgoztak – lenyűgözően gyors volt. Fél füllel hallotta, ahogy háta mögött többször is eldörren a fegyver, ám néhány másodpercnyi előny elég volt ahhoz, hogy, a golyók útja elől kitérve, üldözőit egyszer s mindenkorra maga mögött hagyja.

Kisebb tisztáson vágott keresztül. Most, hogy eredeti útvonalán változtatnia kellett, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy egyenesen a tűzfészek közepébe csöppent. Bármerre fordult, ellenséges katonákat, alakzatokat látott. A helyzet nem sok jóval kecsegtette.

Jobb kéz felé, a távolban megpillantott egy erődítményt. A bástyafal homlokzatának vízszintes peremét cizellált lőrések tarkították, az építményt ék alakú csatárláncban felsorakozott katonák védték.

Bishopnak döntenie kellett, mitévő legyen. Ha a terv kompromittálódott, márpedig biztos volt abban, hogy így történt, az uralkodó talán már rég kimenekült az erődből. Felesleges veszélynek tenné ki az életét, ha megkísérelné a behatolást. Ez a verzió tehát már nem jöhetett szóba. A legkézenfekvőbb ötletnek még mindig az tűnt, ha a frontvonalon átverekedve magát megpróbál mihamarabb visszajutni az övéihez. Majd a vezérkar dönt a sorsáról, gondolta.

Mikor már éppen elhatározásra jutott volna, hófehér paripa ugrott ki elé, ki tudja honnét, elvágva az útját. Lélegzetelállítóan gyönyörű, izmos állat volt. Bishop tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy felágaskodva mellső lábaival szilajul rúgkapál: olyan volt, akár egy bizarr látomás.

Egy látomás, amely az életére tört, a halálát követelte.

Bishop lehajolt, és lábát megvetve kivárt, amíg a ló mind a négy patájával vissza nem ereszkedett a földre. Akkor előrelendült, és halált megvető bukfenccel az állat hasa alá vetődött. A megvadult paripa ismét a magasba szökkent. Hátsó lábain egyensúlyozva dobálni kezdte magát, eszelősen próbált kihátrálni, ám ezzel csak annyit ért el, hogy még sebezhetőbb pozícióba küzdötte magát. Miközben kétségbeesetten táncolt a levegőben, arra játszva, hogy támadóját valahogyan eltapossa, tágra nyílt orrlyukaiból nagyokat fújtatott, s szemei majd kiugrottak gödrükből. Bishop gyorsan, a legkisebb hezitálás nélkül reagált. Karját alulról lendítve keményen az állat hasába döfött, majd ugyanazzal a lendülettel hosszanti vágást ejtett felfelé. A ló felnyerített, ahogy belső szervei kifordultak testéből.

És ekkor elképesztő dolog történt.

Az ég megnyílt, hatalmas kéz ereszkedett alá a magasból. Gigantikus méretű volt, szinte az egész csatatérre árnyékot vetett, tenyerén mély folyómedreknek tűntek a redők. Csápszerűen hullámzó, vaskos ujjai könnyedén csippentették fel a párbaj vesztesét, a hófehér paripát, amely mereven rángatózott lábaival a levegőben – majd az egész visszaemelkedett a magasba, és a látomás tovatűnt.

Bishop ereiben a vér is meghűlt. Az ősi legendák szerint a világot hatalmas kezek alkották, idézte fel homályos ismereteit a Teremtésről, amelyek azóta is szüntelenül a Jó és Rossz küzdelmét vívják. Mindig is úgy vélte, ez nem több egyszerű mendemondánál, amit az uralkodók találtak ki, csak hogy unalmas perceiket elüssék. És most, lám, személyesen is találkozott az egyik ősi istenséggel.

Biztosra vette, hogy ez csakis jel lehet.

Ahogy oldalra kinézett, átlósan futó, sötét mezők végén, legnagyobb megdöbbenésére megpillantotta magát az uralkodót. A fehér király katonái nélkül, védtelenül toporgott a túlsó sarokban, ahová egy korábbi támadás kivédése céljából menekült.

Abban a pillanatban Bishop rádöbbent, hogy nincsenek véletlenek. Korábbi küldetése nem ok nélkül fulladt kudarcba, mint ahogy az sem a véletlen műve volt, hogy épp ide, a csatatér kellős közepére keveredett. Maguk az istenek vezették ide, vélte, hogy egy zseniálisan kigondolt, fondorlatos terv eszközéül szolgáljon.

Ahogy elindult az ellenfél királya felé, hogy végzetét beteljesítse, mellkasa forrón lüktetett a büszkeségtől.