Ugrás a tartalomra

férfi: Névtelen – Wágner Szilárd novellája

Nem engedhette át a prédát. A merev végtagok ropogásoktól hangosan hajtották végre a kábult férfi akaratát. Pár dülöngélő mozdulatot követően sikeresen rávetődött a meleg dögre. Fogait belemélyesztette a csupasz nyakba, a vért nagy kortyokban itta, majd a felsértett bőrt tovább tépte, hogy a belsőségekhez is hozzáférjen. A rágósabb hússal nem boldogult, a kibelezett madarat odadobta az egyre közelebb araszoló keselyűknek.

  

– Jó voltam, tényleg jó. – A férfi, aki egy gödör előtt guggolt kezében egy pisztollyal, könnyeit visszanyelve nézett lefelé. Alig fél öl mélyen feküdtek a kis testek. Két lány- és egy fiúgyermek, élettelenül.

Lassan felállt, eltette fegyverét, az ásóért nyúlt. Határozott, gyakorlott mozdulatokkal temette be a gödröt. Az izzadtsággal keveredett sós könnyek patakokban folytak végig a testén. Egy pillanatra sem állt meg, amíg nem végzett. A közelben nem talált semmilyen keresztnek alkalmas tárgyat, így kisebb-nagyobb kavicsokból pótolta. A végén megállt egy pillanatra a kis halom előtt, mély levegőt vett:

– Jó voltam, tényleg jó. – Azzal lekapta a kalapját a földbe szúrt ásó nyeléről, és a fejére tette. Az sem zavarta, hogy a csatakos haja még jobban a bőréhez tapadt. Elnézett a lenyugvó nap irányába, és elindult.

Napok, talán hetek telnek el, míg lakott területre ér. Tele kulacs nélkül a vadonban kevés lehetőség adódik a szomjhalál elkerülésére. Az egyik a hajnali pára gyűjtése. A másik: valamilyen melegvérű állat vérének megivása. Mivel minden valamire való holmija a foltozott nadrág, a szakadt ing, a kalap és az övébe dugott hatlövetű volt, egyedül az utóbbiban reménykedhetett. Szégyenkezve állapította meg, hogy csekély vagyona lajstromba vételekor a nyakában lógó ezüstkeresztet elfeledte. – Adjon az ég erőt! – mormolta el magában felekezete szent üdvözlését, ettől megbocsátást remélve.

Csizmához szokott csupasz lábán egyre szaporodtak a kemény talaj okozta sebek. Még most sem értette. Nem fért a fejébe, hogyan végződhetett tragikusan minden. Kérdések százai vonták el figyelmét a kietlen tájról, cikáztak, azonnali válaszokat sürgetve. Amikor elviselhetetlenné duzzadtak a megválaszolatlan kérdések, elméje túlcsordult, kimondottan vágyott a halálra. Úgy érezte, nem is érdemelne jobbat. Ilyenkor megállt, levette kalapját, az amúgy is izzadtságtól nedves ingujjal megtörölte verejtékben fürdő homlokát. Felesleges mozdulatok voltak, tudta jól, mert ahogy visszatette a kalapot, bőre újfent patakokban ontotta magából a sós folyadékot. Mégis megtette, mert ez a pár mozdulat megszakította a gondolatáradatot, és pillanatnyi nyugalomra lelt. Amikor ismét nekiindult, esküvel fogadta, nem járatja fejét semmin sem, az útra figyel. Alig tett pár lépést, a kérdések újult erővel, a pihenőtől felfrissülten özönlötték el elméjét.

Estére minden ereje elszállt. Három napja nem evett semmit, előző este óta egy korty vizet sem ivott. Összecsuklott menet közben, és eszméletét vesztve zuhant rémálmai világába.

Hajnalban ébredt, kiverte a hideg. Takaró és tűz nélkül teste minden izma átfagyott, alig bírt mozdulni. Arccal a hideg talaj felé feküdt, kezét maga alá húzta. Várt egy kicsit. Érezte, ahogy mellkasába visszatér az élet. Miután a meleg nem tudott jobban szétáradni, felnyomta magát. Szédelegve megállt, körbenézett. A nap a háta mögött tolta maga előtt a világosságot, így megindult előre. Mindig csak nyugatnak – mondta magában. Eszébe jutott apja történetének kezdete, amit gyerekként annyit hallott:

Egyszer egy cowboy az ismeretlenbe indult, ahogy a nap lassan lealkonyult. Foltos lova nyergében a harmonikáért nyúlt, a hangszeren bús dallamot fújt. Előtte a táj idegen, a messzi pusztában minden forrón izzott a melegben.

Akárhogy erőltette magát, nem emlékezett a folytatásra, mivel apja mindig gitározott, miközben a történetet mesélte, és őt jobban elbűvölte a zene, mint hogy a szövegre figyeljen. Pedig hányszor megfogadta, hogy a következő alkalommal már a történetre fog figyelni, de sosem sikerült.

Megnyalta kicserepesedett ajkát, amely fájdalmas mosolyra húzódott, ahogy eszébe jutott foltos lova. Arra gondolt, talán a történet miatt vonzódott annyira a foltos lovakhoz és tartott mindig magánál szájharmonikát, amin sosem tanult meg játszani. Egyszerűen csak nála volt, a kabátja zsebében. Amíg volt kabátja – jutott eszébe. Meg élete. A fájdalmas gondolatok elfújták a kellemes emlékeket, és mire a nap melege is utolérte, ismét érezhető fájdalomként martak bele a megválaszolatlan kérdések.

Egyre többször szédült meg, vesztette el lába alól a talajt. Minden egyes földet érést követően egyre elszántabban indult el újra, hogy elérjen a településig. Időnként sikerült gondolatai sűrűjéből kikecmeregnie, hallgatni a pusztát, merre járhat állat. Nem tudott sokáig koncentrálni, elhomályosuló tudata egyre kevesebb időt hagyott önmaga irányítására. Este ismét öntudatlanul rogyott össze.

Az éjszaka közepén vonyításra riadt. Kinyitotta szemét, a hold sápadt fényében próbálta észrevenni a farkast. A pisztolyt remegő kézzel húzta elő. Izmai alig engedelmeskedtek, a hideg dermesztő szorítása nehezen engedett. Szédülés igyekezett visszafektetni őt a földre, ám erejét összeszedve, hányingerrel küszködve ülve maradt. A farkasüvöltés megismétlődött, ráadásul nem maradt válasz nélkül. A hangokból ítélve egy láthatatlan kör közepén ült. A hangok gazdái közelednek – vonta le a következtetést az újabb vonyításból, ami bejárta az éjszakát és csillagtól csillagig osont. Egyedül az állatok hangjának dallama zavarta, ami eszébe juttatott egy dalt. Egy dalt, amit az apjától tanult.

 

Létezésem nem örök, elmegyek, mielőtt itt ragadok.

Ne hidd, hogy az útnak vége, megyek, mikor akarok.

Mint madár az égen, átszelem a nyugvó alkonyatot.

Víz felett szél sem rebben, látom lent a partot.

Várok rád, toporgok, közben rohannak a napok,

Ülök a székben, könnyekkel szememben elalszok.

 

Körbenézett, meresztette a szemét. Kereste a közeledő ragadozókat. A hangok alapján hatan, talán heten lehetnek. A Coltban hat lövedék, éppen elég lesz. Vagy nem. De kit érdekelt. Röpke pillanatra megfordult a fejében, talán hagynia kellene magát. Az minden fájdalomtól megmentené. Megszűnnének a kérdések, amelyekre nem talált válaszokat, és a tudat, hogy ha meg is leli a válaszokat, tehetetlen maradna, mert kevés ahhoz, hogy bármit is tegyen. A kérdések, megérezve tudata gyengülését, azonnal kitöltötték elméjét. Igyekezett kizárni őket, mondogatván, hogy a farkasokra kell figyelnie.

– Ha nem figyelek rájuk, megesznek.

– Megesznek és meghalok.

– Ha meghalok, nem fogtok tudni többé kínozni.

– Hagyjatok most! HAGYJATOK!

Homlokán felrepedt a bőr, amint a pisztoly markolatával erőteljesen megütötte magát.

Mi az a kör? – jött a kérdés. – Mi van a körben? Talán nem is kör, hanem kavics? Írás van benne? Gondolatok? Válaszok? Miért nem látom?

– HAGYJATOK!

Felnézett. Öt foltos kutya vette körül. A nappali világosságban jól látta a barna-fekete mintákat a fehér szőrükön. Szagolták és nézték. Nem mozdult. Az állatok, elunva mozdulatlanságát, elügettek mellőle. Egyre távolodtak, a holdfényben összeolvadtak foltjaik, ritmusos lépteik átváltottak földet döngető dobogásba, ami egyre közeledett. Óriási kutya bontakozott ki az éjszakából, közeledett rohanvást felé. Hosszúkás feje a régi vadászebekhez hasonlatossá tette. A foltjai zavarba ejtették. Ilyen mintájú kutyát még nem látott.

Reggel égető fájdalomra kelt. Szúrt a mellkasa, elzsibbadt keze nem engedelmeskedett akaratának. Szárnyak csattogását hallotta. Résnyire nyitott szemével megpillantotta a méretes, kopasz nyakú madarat.

– Hogy rohadnál meg!

Az emberi hangra hátrébb ugrált a madár. Tisztes távolból figyelte tovább a haláltusáját vívó férfit.

Összeszedte minden erejét, a fegyvert célra emelte. A hangos dörrenést követően tucatnyi dögevő rebbent szét, akik addig távolabbról nézték bátor társukat. Az élettelenül elterülő tetem ebben a pillanatban csábítóbbnak hatott, mint a halálos dörrenést keltő ember.

Nem engedhette át a prédát. A merev végtagok ropogásoktól hangosan hajtották végre a kábult férfi akaratát. Pár dülöngélő mozdulatot követően sikeresen rávetődött a meleg dögre. Fogait belemélyesztette a csupasz nyakba, a vért nagy kortyokban itta, majd a felsértett bőrt tovább tépte, hogy a belsőségekhez is hozzáférjen. A rágósabb hússal nem boldogult, a kibelezett madarat odadobta az egyre közelebb araszoló keselyűknek.

Az arcát és kezét beborító vér a nap hevétől gyorsan megszáradt. Érezte, ahogy húzódik a bőre. Megpróbálta letörölni, de csak jobban szétkente. Pár pillanattal később már legyek keringtek körülötte. A kihunyó életet követő elmúlás hívta ide őket abból a láthatatlan világból, ahol az elmúlt napokban rejtőztek.

Kissé kábán indult el. Pusztán remélni tudta, hogy a helyes irányban halad. A nap már magasan járt, mégsem akart várni. Minden eltékozolt pillanatot később ezerszeresen megbánt, így még ifjúként megfogadta, sosem áll meg a célig, vagy ameddig cselekedni képes.

Az alkonyat egy kis tanyával várta. Léptei egyre jobban akadoztak, ahogy közelebb került a civilizációhoz. A kérdések újult erővel rajzottak elő: Miért? Miért tetted? Mit értél el vele? Hová tartasz egyáltalán? Mit fogsz most tenni? Meddig tudod titokban tartani?

Az épület melletti karámhoz ért, megtámaszkodott. Mély levegőt vett. Nem látott még egy kutyát sem. Kezdett megijedni, hogy senkit sem talál ott, de akkor meglátta a bent felgyúló lámpás fényét.

Ereje elhagyta testét. Az ajtón inkább beesett, mint lépett. A benti férfi feléje fordult.

– Atyaúristen! Veled meg mi történt?!

– Megtaláltam őket.

Leroskadt a székre, az asztalon lévő agyagkorsóból hosszan, nagy kortyokban ivott. A ház gazdája türelmesen várt. Amint vendégében a lélek ismét tartósan megragadt, az megszólalt, szemét egy pillanatra sem véve le a korsóról:

– Lovamat kilőtték, azonban mindet lelőttem.

– A gyerekek?

– Ők is. Őket eltemettem.

– Hogyan tovább? Egyedül vagy, senki sem fog melletted állni. Amit tettél, nem csinálhatod vissza. Várni fognak rád.

– Még nem. Most még nem tudják, mi történt, nálam az előny. Hacsak… – és itt felnézett a másikra.

– Hacsak valakinek el nem fog járni a szája.

A házigazda szótlan maradt.

– Arról, hogy utánuk mentem, csakis te tudtál. Ahogyan arról is, merre indultam.

Még mindig néma maradt, a jövevény szemébe nézett, kényelmetlenül fészkelődött a széken.

– Ezért tudtak meglepni.

– Nem! – nyögött fel végre.

– Közéjük tartozol.

– Én sosem tennék veled… – Felugrott az asztaltól, tétován megállt, a falon lévő Winchesterre pillantott.

– Kár tagadni. – Megelőzte a másikat, látva annak arcán a szaporodó izzadtságcseppeket. A tárban lévő utolsó golyó szemközt találta el. A kar még előrenyúlt, támaszt keresve az asztalban, a mozdulat azonban sosem ért véget, és a test nagy zajjal terült el a padlón.

 

Jóllakottan, kipihenten ébredt. Még az este tisztára mosdott a kútból húzott hideg vízzel, és boldogan fogadta a házigazda által felajánlott ruhát. Méretben egyeztek, ugyanolyan szikár, izmokkal kirajzolt testük volt. Mindkettőjükön meglátszódtak a kemény fizikai munkával töltött hosszú évek – meg a sosem elegendő táplálék, ami nem engedte megnőni az egyre keményedő izmokat.

Kényelmesen kortyolgatta a kávét. Lábát feltette a terasz korlátjára, onnan meredt a messzeség felé, ahonnan sikeresen megmenekült. Ahogy ivás közben egyre közelebb jutott a pléhbögre aljára ülepedett zacchoz, azon járt a feje, melyik lóval induljon útnak. A karámban nem talált mást, csak két hatalmas igavonót.

Elért a zacchoz. Belenézett a bögrébe. Kiöntötte a maradékot a földre, hangosan nyögve felállt a székről. Bent az asztal melletti állványon lévő lavórhoz lépett. Kiöblítette a bögrét, és az asztalra tette. A falhoz lépett. Levette a felakasztott kulacsot és a táskát. Elsétált a kis kamrához, átlépve az élettelen testen. Leakasztotta a kolbászokat, a táskába tette, s melléjük rakott egy keveset a szikkadt kenyérből is. Talált némi penészes sajtot meg pár tojást. Utóbbiakat, visszatérve az asztalhoz, egy tányérban felütötte, és megitta.

Mielőtt kilépett volna, még visszafordult. Magához vette a gyufát, a kávés edényt, a kávét meg egy kést.

A karámhoz érve a pejt választotta végül. Nyereg nem lévén, szőrén ülte meg. A ló, mely kizárólag az ekéhez és kocsihúzáshoz szokott, eleinte nem értette, mit akar. De végül engedett, és elindult nyugatnak.

Frissnek érezte magát. Ebben az állapotban a burjánzó, sehová nem vivő kérdések sem zavarták annyira. Hagyta, hadd jöjjenek, emésszék fel maradék lényét is. Vidáman, fütyörészve lovagolt tovább. Már érezte a közelgő város illatát, a hígított whisky ízét, a kuplerájok buja asszonyainak érintését. Nem is kívánhatott jelenleg ennél többet. Ha képes lett volna rábírni, vágtába ugratta volna a lovat, hogy mihamarabb elérhesse. Ehelyett komótos ügetésben közelített céljához.

Hajnalra érte el a város közelében elszórtan épült viskókat. Senki nem üdvözölte, csak a kutyák csaholtak, amerre haladt. Mielőtt elérte volna a házak tömör sorát, megállt és körbenézett. A pépesre rágott fűszálat egy erős sercintés kíséretében küldte útjára. Továbbra is minden csendes maradt és mozdulatlan. Sarkát a ló oldalába vágta – az prüszkölt tiltakozásul, neki ennyi pihenő kevésnek bizonyult, végül cammogva nekiindult. Az első keresztutcához érve végre megpillantotta az első városlakót. Éppen zsákokat pakolt egy szekérre. Amint mellé ért, kalapját megemelte, a másik biccentéssel köszöntötte és folytatta munkáját. A szekér elé az övéhez hasonló jószágot kötöttek. A sarokhoz érve eltekintett mindkét irányba, torpanás nélkül fordította a hátast jobbra. Elhaladt a borbély üzlete, a bank és a postakocsi szállója előtt, végül elért a szalonhoz.

Leszállt, a lovat kikötötte. A kétszárnyú ajtó nyikordulva adta hírül érkeztét. Bent senkit nem talált. Elsétált a pultig, csizmája hangos koppanásai tompán verődtek vissza a falakról. Megnézte magát a falra rögzített tükörben. Az elmúlt napok viszontagságai minden húst kiszikkasztottak arcából. A sötétre barnult bőr ráncosan feszült csontjaira, a látványon minimálisan enyhített a többnapos, szürkés borosta. Egyedül élénkkék szembogara és körülötte a vakító fehérség bizonyította, hogy még él. Elvigyorodott. Az elsárgult fogak tompán fénylettek. Végignézett magán. Elégedettséget érzett. A feszes farmer, az új vászoning és a rojtokkal díszített bőrkabát igazán impozánssá változtatta.

– Azt a büdös kurva istenit! – csapott a pultra. – Egy tetves rohadék sincs itt!?

Kiabálására kivágódott a pult végében lévő ajtó. A berohanó nyurga alak figyelmesen megnézte magának az idegent, majd kimérten odament hozzá.

– Még zárva vagyunk – közölte vele.

– Kurvára nem érdekel. Piát és nőt!

– Még zárva…

– A kurva anyádat vagy zárva! Itt a kibaszott pénzed – a pultra vágta egyetlen húszasát –, és most piát és nőt!

A nyurga alaknak arcizma sem rezdült. Kimért mozdulattal a pult alá nyúlt. Mielőtt azonban elővehette volna a fegyvert, az idegen Coltjának csövével nézett farkasszemet.

– Piát és nőt – suttogta –, értetted?

Felemelt kezekkel a polcig hátrált, ahonnan levette a címkézetlen, barnás italt tartalmazó üvegek egyikét. Az egyik poharat felfordította, megtöltötte az alkohollal, és a férfi elé tette. Az gyorsan lehajtotta. Az üres pohár még a pulthoz sem ért, már biccentett, hogy a nyurga ismételje meg a töltést. A gyötrő kérdések egyre távolodtak az elfogyasztott ital hatására. Összesen négyszer ismételte meg, végül reszelős hangon ismét megszólalt.

– Most pedig a nőt!

– A 4-es ajtó, Lucy meg fog felelni önnek.

A férfi magához intette az alakot.

– Senki ne zavarjon! Oké?

– Rendben.

– Cssss! – a pisztoly csövét a szája elé tette. Felment az emeletre, amilyen halkan csak lehetett.

Benyitott. A nő a pipereasztal előtt ült, és a haját rendezte. Mivel nem várt korai vendéget, nem foglalkozott a felöltözéssel. Mégse mozdult, amint a férfit megpillantotta a tükörben. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját. Elmosolyodott.

– Nem sikerült nekik – szólalt meg a férfi. – Hiába futottak, nem sikerült nekik elérni a határt. Csak a gyerekekért kár.

Utolsó mondata fájdalmas grimaszba húzta a nő arcát. Dermedt tekintettel fordult meg, és nézett a másikra.

– Ők is, igen. De őket eltemettem, a többi a keselyűk martaléka lett.

Végre szóhoz jutott:

– Miért nem hoztad haza a testüket, hogy…

– Kilőtték a lovam. A Nyurga-szikláknál.

– Tehát ennyi volt, és mindez hiába.

– Nem volt hiába. Senki nem tudja, hogy te meg én… – nem fejezte be, hiszen a vékony deszkákra nagyon is igaz volt, hogy a falnak füle van.

– Valaki tudja. Tudod, kiről beszélek.

– Ővele tegnap végeztem. Túl sok volt az egyezés. Rajta kívül senki nem tudott a kilétemről. Téged kivéve.

– De ily távol mindentől, esélyünk sincs. Hiába minden, a seriff távol.

– Ennek mindent meg kell oldania. – Övéből elővett egy jelvényt. A nőtől pusztán elfojtott fintorra futotta, egyáltalán nem derítette jobb kedvre az alig tenyérnyi fémplecsni.

– És ki fogja elhinni, hogy te nem…

Az ajtó kivágódott, a nyurga alak állt ott csőre töltött puskával.

– Hallottam mindent! Nem engedem, hogy lebuktass minket! – Felemelte a duplacsövűt, és egyetlen lövéssel lyukat ütött az ismeretlen hasába. Az megtántorodott, a Coltjáért nyúlt. A második lövés leszakította az arcát. Még eltántorgott egy székig, rádőlt és átesett rajta. Hangos robajjal érkezett a földre. A még mindig ülő nő elszörnyedve nézett az elterülő férfira, szóra nyitotta száját, amit egy újabb dörrenés némított el végleg.

 

A földet lapátoló munkások gyorsan akartak végezni, mihamarabb folytatni akarták napi rutinjukat a kocsmában. A sír mellett álló pap gátolta meg őket abban, hogy hátrahagyják az elhunytat, és később jöjjenek vissza a munkát befejezni. Dolguk végeztével meghajoltak a még mindig ott strázsáló pap előtt. Gyorsan leléptek, mielőtt annak bármi más az eszébe juthatna.

A pap a halomra tekintett. Nem ismerte a férfit. A nyakában lógó ezüstkereszt ettől függetlenül elárulta, kiféle lehetett. Ennek ellenére nem ítélkezett felette. Az nem az ő dolga. Az ő feladata a végtisztesség megadása, legyen az itt élők többsége bármilyen elvetemült törvényszegő. A többiről majd az Úr dönt.

Magához vette az odakészített keresztet, és erősen a földbe döfte. Ráakasztotta a fegyverövet. Elmormolta imáját, majd az ezüstkereszt láncát rátekerte a fejfára, amire ennyit írtak tintával: férfi: Névtelen.

A csillogó öv által odacsábított madár csipkedni kezdte a csatot. Az ismétlődő rángatás következtében egy majd’ tenyérnyi fényes fémdarab hullott a földre. Méretében és csillogásában is jobban megfelelt a tollas vendégnek. Mielőtt a csőrébe vette, hosszasan nézte a rajta lévő ábrákat. Középen csillag, benne kitárt szárnyú ragadozó, és fura krikszkrakszok körbe: Rendőrbíró.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.