Senki sincs a közelében, a folyosó kihalt. Fürge mozdulatokkal csatolja le fakezét, nagyokat nyögve nyújtózik. Ép jobb keze siklóként csúszik elő a ruha ujjából, ahol eddig a vállához volt szorítva. Dörzsölgeti, hogy meginduljon a vérkeringés az elszorított erekben, rázogatja a markát, a művégtagot pedig iszákjába rejti. Ugyanakkor egy olyasfajta álarcot húz elő, amit a messzi Velencében szoktak viselni karnevál idején.

 

34.

 

Imre király szép szál, magas ember, a közönséges halandók még ültében is felnéznek rá. Igaz, dobogón áll a trónszék. Apja, a megboldogult Béla úr szintén jókora termetű volt, alig fért be az uralkodói kriptába Fehérvárott. Kedves, barna szeme van a királynak, a trubadúr már akkor is megcsodálta, amikor először került ide, az egyszerű szénégető tehetséges fiaként. Most Veres-völgybelinek hívják, jó, ha az eszébe vési, Mihályt meg Szentgyörgyből jöttnek… Jut eszébe, még mindig nem ismeri barátja igazi nevét… de nagy hóhányó lehet, ezúttal is ő beszél, s ha Ádám közbe akar szólni, megrúgja vagy rálép a lábára. A trubadúr aggódik: nem látja ezt a két hájfejű darabont a hátuk mögött? Hogy Mihály folyamatosan rugdossa? És a király sem? Mosolyog azzal a hatalmas barna szemével. Jól látja? Ádám nem akarja elhinni… Imre király rákacsint Mihályra! „Kutya legyek, ha ezek nem ismerik egymást.” Újdonsült cimborája éppen arról mesél, mily viszontagságos volt az út Erdőelvétől ideáig…

– Megették a lovainkat a farkasok – mondja panaszos hangon. A király a fejét csóválja tettetett sajnálkozással.

– Hogy maradtatok életben? – kérdi, és csillog a szeme a vidámságtól. Mintha Mihály valami tréfásat mesélne. Ám mielőtt válaszolna, közberikkant a bolond. Új szokás Esztergomban bolondot tartani, Vidal honosította. Külföldi országokban szerinte minden királynak van bolondja. Így lett Imrének setesuta Matykója, az urak néha nem értik a humorát, de ő mindig jót nevet saját tréfáin, s ezen aztán a többiek is elkacagják magukat.

– Beálltak az ordasok közé, lovat falni! – rikkantja. Tényleg nem annyira vicces. Ádám most látja másodszor, idétlen kockás ruha van rajta, különböző színű rongyokból összevarrva. Hogy ez mire jó? Mindenesetre vigyázni kell vele, nagy hatalma lehet, ha csak úgy belerikkanthat a király beszédébe.

– Bolond lukból bolond szél fúj – neveti Imre. – Hagyd őket beszélni, Matykó.

– Köszönöm, királyom – hajol meg Mihály. Érti a csíziót, gondolja Ádám, és egyre nagyobb tisztelettel figyeli barátját. – Már azt hittük, ott veszünk a lovakkal együtt, amikor hirtelen katonák jelentek meg a jégen. Mert mint mondottam, az Alföld kietlen nádasain, az Ecsedi-láp környékén támadtak ránk az ordasok. Adorján püspök úr emberei voltak, fáklyákkal és íjakkal. Ők riasztották el a férgeket.

– Nekünk nem ezt mondták, uram! – kiált közbe az egyik strázsa, aki eddig szótlanul ácsorgott a hátuk mögött.

– Várj – inti a király. – Igaz ez? – kérdezi Mihályt.

– Nem kérdezték, ó, uram.

– Ne hazudj, beste! – lök rajta az őr.

– Mit mond a társad? – érdeklődik Imre. – Ez az Ádám nevezetű.

– A ruhánk miatt kíváncsiskodtak, hogy miképpen őriztük meg épségben a hosszú, kalandos úton, és mi azt feleltük, ami így is volt, hogy rokonainkkal találkoztunk Budán, ők ruháztak fel minket ilyen rendesen – igyekszik gyorsan válaszolni a trubadúr.

– Így volt? – fordul a király az őr felé komoly tekintettel. Az ember nem tudja, szigorú-e, mérges, vagy csupán tűnődő. Kiismerhetetlen, meg lehet tőle ijedni. Ámbár mindenki mondja, mennyire jólelkű… Mihály meg lopva rátekint, és megszorítja a kezét. Jobb, mint amikor rugdossa…

– Tulajdonképpen… – dadog a strázsa – igen. De…

– Semmi de. Félreértetek valamit, aztán vádaskodtok. Mégis megdicsérlek titeket, mert gyanakodtok, és őriztek bennünket. Most elmehettek – int az alabárdosoknak. – Nekem még beszédem van az uraságokkal.

Ádám kíváncsian várta, mi lesz, de csalódnia kellett, mert a király gyorsan kirekesztette az érdekesnek ígérkező társalgásból. Egyszerűen azt mondta: – Kívül tágasabb! – és mutatta a kezével, hogy tűnjön el innen.

És az a Matykó nevű bolond még fenékbe is rúgta, amikor kilépett az ajtón…

Odakünn aztán régi cimborába botlik: a gazfickó Vidal áll előtte, aki miatt börtönbe került, s majdnem meghalt! Először mindjárt agyon akarja csapni, de aztán mást gondol. Hiszen nem ismeri fel félszemmel, bajszosan-szakállasan! Mélyen meghajol hát előtte, bemutatkozik: vidéki földesúr, kedvtelésből kobzot penget, s arra kéri az első trubadúrt, akiről már annyi szépet és jót hallott, hogy első pillantásra felismerte, segítsen neki, el szeretné kápráztatni a királyi udvart a játékával. Tudja, hogy ő, a távoli Veres-völgy ura soha nem fog oly mívesen, oly átéléssel játszani, mint Vidal úr, és nem is szeretne őelébe kerülni. De a hangszerét nem hozta magával…

Vidal dörmög, gyanakszik, de végül meggyőzi Ádám szép ruhája és behízelgő modora. Int, kövesse, s kisvártatva egy ütött-kopott hangszert nyom a kezébe. Majd hirtelen elköszön, dolga van.

Ádám alig várja a találkozást Katalinnal. Érdekes, véli, úgy tűnt, a nő felismerte őt az imént, a kapu előtt, Vidal pedig nem… De nem sokat töpreng, inkább a folyosókon kóborló léhűtőket, szolgákat firtatja, merre lehet a nádor lakosztálya?

Az első nyavalyás, akit megkérdez, mérgesen elfordul, a másik a szemét forgatja. Végül egy udvarhölgy igazítja útba. A trubadúr nem érti, mire ez a nagy titokzatoskodás. A nádori szobák előtt két őr áll. Mutatja nekik a keszkenőt, amit az utolsó pillanatban sikerült kikaparnia a hó alól, benne a hímzett „K” betűvel. Simán megy minden… odabent gyors mozdulattal letépi a szalagot a szeméről, ne legyen már oly csúf az ábrázatja, s meglátja a kedvest. Katalin révetegen tekint ki a Dunára néző ablakon. Ádám előrántja a hangszert és belevág. Pedig Mog nádor is itt lehet, ezekben a szobákban, de a trubadúr most nem fél semmitől. Hiszen végre elénekelheti a dalt annak is, akit illet.

 

35.

 

Mátyás az asztalnál ült, este lehetett. Janus vele szemben. A király árnyéka szokatlanul magasra nőtt, a falra akasztott fáklyák fénye egészen a háta mögötti ablak felső pereméig húzta az árnyat, s az ablakon a dísz úgy tűnt, mintha a korona lenne a fején.

A szolgák gyorsan cserélgették a tálakat, a püspök néha szeretett volna kiemelni egy-két jobb falatot, de már kapták is föl, vitték, s hoztak helyette újat. Zúgott-morajlott mögötte a terem, úgy látszik, sokan voltak itt, zenészek is jöttek, meg bohócok, aztán mikor ezek mind eltűntek, s a hangoskodás alábbhagyott, hatalmas sült csukákat hoztak a kukták, s ezeket már nem kapták fel annyira hamar. Végre jóllakott a püspök. Észre sem vette: a király nem nyúl a tányérjához. Nagy darab máj volt rajta, a csuka mája. Igazi ínyencfalat!

– Miért nem lát hozzá felséged? – kérdezte Thúz János, a püspök baljáról.

– Tanúja voltam egyszer két ember halálának – feleli Mátyás. – A csuka máján vesztek össze, amit a vendéglős tálalt fel nekik. Az egyikük mindjárt lenyelte, s a másik, hogy neki nem maradt a pompás falatból, rögtön kardot rántott. Leszúrták egymást, mindketten meghaltak. Azóta nem bírom megenni a csuka máját…

A nap rásütött az arcára. „Püspök létemre így elaludni! Még jó, hogy ma szerda van. Mert ha vasárnap lenne… Igen, emlékszem erre az esetre, amiről álmodtam. Jó lelkű ember a király.”

Janus összerázkódott. Most értette meg igazán az álom értelmét.

 

36.

 

Néhány héttel korábban lovas ember érkezik az esztergomi vár elé. Az őrök sok fura fajzatot láttak már életükben, de most ők is meglepődnek. A jövevény ugyanis derekasan van felöltözve, ellenben se bajsza, sem szakálla. Na, ez még hagyján, gondolják az őrök, de, hogy a jobb keze fából van! Ilyet meg ki látott? S az ujjak kifaragva szépen, a kantárszárat a hüvelyk és a mutató közt tartja.

Biztos szíjakkal van neki felerősítve, töpreng az idősebbik őr.

– A király úrnak hoztam üzenetet – szólal meg szép bariton hangon az ember, s meglengeti a pecsétes levelet.

– Azt mindenki mondhatja – lép elő a fiatalabbik strázsa.

– Itt van Endre herceg címere – mutatja a futár, és fakezével rábök a pecsétre.

– Jó korán elveszítetted a kezed, pedig ifjú ember vagy, öcsém – mondja a másik darabont.

– Csatában.

– Endre mellett? – néz szúrósabban az őr, s keményebben markolja az alabárdot.

– Dehogyis – mosolyog a bariton. – A király embere vagyok. Ő küldött az öccséhez, s most tőle hozom a levelet viszont.

– S hogyhogy nem láttunk idáig? – gyanakszik a fiatalabbik is.

Az ember leszáll a lóról. Odahajol a darabontokhoz, s valamit sugdos a fülükbe. Azok nagy komolyan hallgatják, majd bólogatni kezdenek, vigyorogni, s nyitják a kaput. Az ember visszaül a nyeregbe, és beporoszkál az udvarba.

– Hé, te! Vigyázz a lovamra, míg a királlyal beszélek! – kiált rá egy arra járóra. Szűk vállú emberke a megszólított, pipaszár lábait földig érő köntösben szedi, szemmel láthatóan roppantul igyekezne a dolga után. Nem szívesen áll meg a vitéznek, de a lovas ember kardjára való tekintettel megtorpan.

– Fontos ügyben járok, uram – dadogja.

– Az enyémnél nem lehet fontosabb – mondja a bariton. – Magának a királynak hoztam üzenetet, neked, szolgafajzat, megtiszteltetés, hogy foghatod a lovam kantárát, amíg másképp nem döntök felőle.

– Szabad ember vagyok, uram, az első és főtrubadúr az udvarban – visítja Vidal, mert persze ő volt az, akinek oly fontos intrikálnivalója lett volna éppen. Ebben a szándékában akasztotta meg a bariton hangú küldönc.

– Mondom, hogy szolga! Engedelmeskedj, vagy a gyíklesőmmel gyűlik meg a bajod. – S nyomatékul megbillenti kardját fakezével. A fegyver a jobbjára volt akasztva, nyilvánvalóan át kellett térnie a balkezes vívásra, ám a régi beidegződés – úgy látszik – megmaradt nála.

– De hát… – kezdené Vidal, de az idegen szigorú pillantást vet rá, ajkára fagyasztva a szót.

– Ha akarsz egy dénárt, kutyafajzat, akkor bekötöd az istállóba, friss szénát teszel elé, s itt vársz rám, amíg én Imre őfenségével tárgyalok – mondja, és sarkon fordul. Vidal látja, amint belép a főbejáraton, s elindul a királyi lakosztályok felé. El van keseredve alaposan. Katalinhoz indult volna, hogy pletykáljon neki a királynéról, de csupán azért, mert gyanús neki Ádám… meg mert volna esküdni rá, hogy Ádám és Katalin… De bizonyosságot akart. Biztosat, hogy aztán örökre eláztathassa ezt a póri származékot, ezt a felfuvalkodott békát, aki odáig vetemedett, hogy őt, az első trubadúrt a lábával illette! Méghozzá oly érzékeny helyen… jó, hogy a férfiassága megmaradt! És pont, amikor ennyire fontos ügyben jár, akkor vetődik az útjába egy ilyen gazfickó. Még hogy üzenetet hoz a királynak!

Vidal remeg a méregtől, de nincs mit tenni, el kell indulnia az istálló felé. Nem kételkedik abban, hogy tényleg Imréhez érkezett a hírvivő, csak dühében gondol arra, amit magában ki is mondott. Még hogy üzenetet… de ő csodálkozna a legjobban, ha látná, mit tesz az idegen, amikor eltűnik a kapu mögött.

Az ember ugyanis belép egy kihalt oldalfolyosóra, villámgyorsan körülnéz. Senki sincs a közelében, a folyosó kihalt. Fürge mozdulatokkal csatolja le fakezét, nagyokat nyögve nyújtózik. Ép jobb keze siklóként csúszik elő a ruha ujjából, ahol eddig a vállához volt szorítva. Dörzsölgeti, hogy meginduljon a vérkeringés az elszorított erekben, rázogatja a markát, a művégtagot pedig iszákjába rejti. Ugyanakkor egy olyasfajta álarcot húz elő, amit a messzi Velencében szoktak viselni karnevál idején. Felköti az ördögi maszkot, újból körbepillant, megint előkapja fakezét, és csatolja vissza, a helyére. Úgy látszik, ez utóbbi megy egy kézzel is, míg az álarchoz mindkettőre szüksége volt… Sietve indul, de nem a királyi, hanem a nádori lakosztályok irányába.

Mog éppen a reggelijét fogyasztja feleségével. Az ördögfejes figurát a szolgák először nem akarják beengedni, de végül Endre pecsétje meggyőzi őket. Vonakodva, de a nádor elé vezetik a sátáni küldöncöt.

– Nem fogok koronás királyom ellen fordulni – mondja a nádor, miután kettesben marad a futárral, s az előadhatja, mi járatban érkezett.

– Endre nem lenne hálátlan…

– Így is én vagyok a nádor. Mi többet adhatna nekem Endre ennél? – Mognak erős a hangja. Beleremegnek a tölgyfaajtók.

Nem könnyű így titkot tartani – gondolja a küldönc, és elhatározza, hogy gyorsan lezárja ezt a beszélgetést.

– Birtokokat – húzza elő az utolsó ütőkártyáját, de a nádor megrázza a fejét.

– Nincs az a birtok a Délvidéken, amiért elköltöznék. Eridj, fiam, míg jó dolgod van, s nem jelentelek Imrének, mi célból tértél be hozzám.

A futár meghajol. Jó jelnek vette, hogy a nádor nem akarta feljelenteni őt mindjárt, igaz, közrejátszhatott ebben az a bizánci aranypénzekből összefűzött karkötő, melyet ajándékba hozott. Azt azért elfogadta Mog. Persze, megvolna a módszere arra az esetre is, ha a nádor mégis be akarná őt árulni Imrénél. Igaz, akkor lóhalálában kellene menekülnie innen, hiszen egy meggyilkolt nádorért szörnyű kínhalál várna rá… De egy ilyen kitűnő ember legyen felkészülve minden eshetőségre.

S ahogy kilép a nádori lakosztályból, már el is rejti az álarcot, amit a nádor természetesen azonnal le akart tépni róla, amint belépett. Ha nem adom oda mindjárt a karkötőt, meg is teszi, minden bizonnyal… egy ilyen medve… vadállat!

Lecsatolja a fából készült művégtagot, s ruganyos léptekkel indul a trónterem irányába.