Már jócskán az est végén jártunk, amikor Bálint megjelent kezében a pénzgyűjtő dobozzal, és sugárzó arccal közölte, hogy ő bizony most megszámolja, mennyi pénze gyűlt össze Nagypapának. Elakadt a hangom, de többre nem maradt időm. Bálint levette a doboz tetejét, tartalmát pedig a padlóra borította. Mármint borította volna, ha lett volna benne csak egy megveszekedett peták is. De nem volt.

Egy lányunk és két fiunk van. Nem szerettem, ha ajándékot vettek nekünk, se karácsonykor, se a születésnapjainkon, se semmikor. Tudtam, hogy keményen megdolgoznak a pénzért, és hogy sosincs nekik belőle elég. És tudtam, hogy ők meg utálnak nekem ajándékot választani. Általában jól kerestem, amire szükségünk volt, amire vágytunk, előbb-utóbb meg tudtuk venni magunknak. Leszámítva néhány, az észszerűség határán kívüli dolgot. (Ilyesmikre én vágytam, nem a feleségem. Például egy Harley Davidsonra.) Az évek aztán kiölték belőlem a sóvárgást, hogy valóban fontos és értékes és jóval nagyobb örömöket szerző ügyek felé fordítsák a figyelmemet. Mint például az unokáim. Vagy a gyermekeim. Vagy a feleségem. A kutyám is, igen. Az ember az idővel érzelmesebbé válik, de nem feltétlenül kevésbé gyakorlatiassá. Szóval meg van mindenem, ami kell. Mi a fenét lehet venni egy ilyen embernek? Egyik gyermekünk sem az a letudós fajta, valóban örömet akarnak szerezni, így kifejezetten macerás volt számukra a megajándékozásom, amiről viszont nem tudtam őket lebeszélni. Ahogy rávenni sem tudtam őket arra, hogy olyasmivel „lepjenek” meg, amire amúgy is kiadnám a pénzt. Borotvahabbal, pengével, olívabogyóval, borral, benzinnel, szalámival és villannyal. Ehelyett hetekig kínlódtak, hogy kitaláljanak valami frappánsságot, aminek többnyire persze melléfogás lett az eredménye. Hogy csak egyet említsek, nyugdíjba vonulásom alkalmából megleptek egy barkács-munkapaddal, a hozzá tartozó szerszámkészlettel együtt. Elképedve, értetlenül álltam a ház végében lévő kis hobbiszobámban, ahova mindezt benyomorították, és ahova addig csak hegedülni jártam ki, hogy borzasztó nyekergésemmel ne idegesítsem halálra a feleségemet. Violának hívják amúgy, ezért kezdtem el hegedülni, amikor udvaroltam neki. Csúnya kiabálásba torkollt az ügy, mármint a gyermekeim hárman és feleségeik és férjük egymás fejéhez vagdostak különböző vádakat, kezdetben csak az ajándékommal kapcsolatban, később persze már mindenféle tárgyban is. Ez már csak így van. Tudtam, az én hibám, vagyis az arcomé, nem vagyok éppen az a palástolós fajta. De ha nem tudtam volna, hát figyelmeztetett rá Viola megrovó pillantása.

Ugyanannak az évnek karácsonyán történt, hogy a fenyő alatti kotorászás után legnagyobb unokámmal sokéves szokásunknak megfelelően a díványra telepedtünk, hogy együtt bontsuk ki az ajándékainkat, legvégül pedig azt, amit tőlem kapott. Legalábbis én azt hittem. Ő tizenhat éves volt akkor. Istvánnak hívják amúgy. A térdemre tettem a magam egyik dobozát, és felé fordultam, hogy felszólítsam, ő nyissa ki először a magáét. Akkor láttam, hogy ajándékot nem, csak három borítékot szorongat a kezében.

– Hát ez meg mi?

Szégyenlősen mosolygott.

– Tudod, Papa, megbeszéltem Anyáékkal, és a többiekkel is, hogy inkább pénzt adjanak.

– Pénzt? Karácsonyra?

– Igen. Tudod, egy iPhone-ra gyűjtök. Az egy telefon.

– Tényleg? Az egy telefon?

– Igen – felelte teljesen komolyan.

– Értem. És te mondtad meg, mennyit adjanak?

– Dehogyis. Mindenki annyit ad, amennyit amúgy is az ajándékomra költene.

– Logikus. Na és nekem mért nem szóltatok erről?

– Hát… Anya azt mondta, te elleneznéd, mert te olyan… hagyománytisztelő vagy.

– Én? Évek óta hajtogatom, hogy nekem ne is vegyetek ajándékot.

Kissé rosszul esett, hogy maradinak tartanak. A hátam mögé nyúltam, előhúztam az ajándékot, amit Istvánnak szántam.

– Tessék, kölyök, boldog karácsonyt!

– Neked is, Papa!

A szemem sarkából figyeltem Istvánt. Elvörösödött, úgy pillantott rám.

– Egy iPhone! Jaj, ne haragudj!

– Nem haragszom. Anyád említette, hogy szeretnél egy ilyet. Csak azt nem mondta, hogy megúszhatnám a negyedéből is, ha beszállok a borítékos gyűjtésbe.

Kinyitottam a magam csomagját. Egy szivartartó díszdoboz volt benne, légmentesen csukódó tetővel, valami drága fából, antik vörösre pácolva. Tamás barátomtól kaptam néhány éve Kubából három szál szivart, az volt az egyetlen szivarkalandom életemben.

– A mindenit!

– Én mondtam nekik – mondta István, és együtt érzően szemlélte a szivardobozt.

Akkor már öt hónapja nyugdíjas voltam, és már érteni véltem, mit is jelent, amikor az ember kénytelen leadni a megszokott életszínvonalából. Nagyon hiányzott biztosan és jól fizetett tudományos főmunkatársi bérem, aminek a nyugdíjam a töredéke. Nem mondom, hogy bajban voltunk, mert nem, más nyugdíjasokhoz képest meg pláne, hisz nem éheztünk, nem jártunk rongyokban, be tudtunk fűteni rendesen, és ha gyógyszer kellett – hála istennek, egyelőre ritkán –, azt is megvettük. De azért már nem olyan könnyen csúsztattam oda kisebb-nagyobb összegeket a gyermekeim markába, hogy fizessék ki ezt meg azt, vegyék meg az unokáinknak ezt meg azt. Violával megegyeztünk, hogy a félretett vésztartalékunkhoz semmiképpen nem nyúlunk, csak ha baj van.

Tehát ez az iPhone-vásárlás is megterhelt kissé. Akkor találtam ki… illetve vettem át, hogy nekem is pénzt adjanak a megfelelő ünnepek alkalmával. Gondoltam, azon túl, hogy őket megkímélem az ajándékválasztás kínjaitól, magamat is megóvom a semmire se jó ajándékoktól, amiket pakolászunk ide-oda, majd pár év múlva eldugunk a padláson. És az se mindegy, hogy az így befolyt összegből továbbra is támogatni tudom gyermekeimet és unokáimat. Remek konstrukciónak tűnt.

– De Apa, ez olyan személytelen – mondta a kisebbik fiam és a lányom.

Zoltánnak és Evelinnek hívják őket amúgy.

– Most hülyéskedtek? A tizenhat éves unokámnál ez nem okoz gondot számotokra, nálam meg igen? Nyugdíjas lettem, jobban kell a pénz, mint valaha. Magamra költöm majd, megígérem.

Mit mondhattak volna? Igazam volt.

A következő adandó alkalomra – a születésnapomra – be akartam szerezni egy szavazóurnát. Vagyis egy kartondobozt, csíknyílással. Nem viccelek, így hívják azt a lukat a tetején. Ha nem így nevezték volna el, szerintem vettem volna egyet. De így inkább kértem a közeli vendéglőben egy mélyhűtött szalmakrumplis kartondobozt a szakácstól. Cseke Andrásnak hívják amúgy. Ragasztószalaggal megerősítettem az éleit, aztán ráhúzható tetőt szabtam rá, annak a tetejébe pedig sniccerrel vágtam egy csinos csíknyílást. Bedobó rést, na. Szóltam a gyerekeknek, hogy a pénzt kis címletekben szórják a dobozomba, amit a kamrába tettem egy hokedlire, a befőttek közé. Mindezt azért találtam ki, hogy az ajándékozást névtelenné és láthatatlanná tegyem, és egyik gyermekem se feszélyezze magát az összeg miatt.

Leültünk a szépen megterített és étkekkel-italokkal roskadásig pakolt nagyasztalhoz, és ettünk, ittunk. Az unokák közül az apróbbja amúgy is állandó vágtában volt a házban, róluk nem tudhattuk, merre járnak, mit csinálnak éppen, a nagyobbak és a felnőttek pedig időnként felálltak, eltűntek, és róluk sem tudhattuk, a vécére, a mosdóba mentek-e ki, vagy épp a spájzba. Remekül működött a rendszer. Az összedobott pénz is szép summa lett, komoly ajándék telt volna ki belőle, elégedetten gyűrtem a nadrágom zsebébe.

Alig néhány héttel az első ilyen születésnapomat követően megint összeült a család. A nagyobbik fiam legkisebb lányának, vagyis a második unokámnak születésnapját ünnepeltük. Flórának hívják amúgy. Az apját meg Imrének. Még csak a levesnél tartottunk (Flóra, ünnepeltségére való tekintettel ezúttal kihagyhatta a levest, a többi kölyök leplezetlen utálattal irigyelte, ő meg a nyelvét öltögette rájuk), amikor a lányom feltette a kérdést:

– Na és mit vettél magadnak a szülinapi pénzeden, Apa?

Mindenki felém fordult, Zoltán és Imre arcán látszott, hogy eddig nem gondoltak erre, de hogy Evelin az eszükbe juttatta, már őket is érdekli. És a jelenlévő hitveseket és hites urakat és unokákat is. Komótosan lenyeltem egy kanál levest.

– Hogyhogy mit vettem?

Evelin azonnal gyanút fogott.

– Azt kérdem, hogy mit.

Violára néztem, ő meg várakozóan rám. Mint aki kíváncsi, miképpen vágom ki magam, ugyanakkor drukkol is nekem.

– Hát egy izét…

A számba tettem még egy kanál levest, és nagyon szerettem volna, ha eszembe jut valami, amit vettem az elmúlt hetekben. Nyilván vettem egy csomó dolgot, na de miket is? Új komposztálót, a kazánhoz tágulási tartályt, a kutyának kullancsnyakörvet…

– Milyen izét?

És akkor beugrott.

– Egy dudát.

– Hogy mit?

– Egy Harley Davidson dudát.

Evelin megpróbált a vesémbe látni, a többiek is gyanakodva figyeltek. Hátradőltem, megtöröltem a szalvétámmal a számat. Megpróbáltam enyhén sértett arcot vágni, mint aki kissé nehezményezi, hogy nem hisznek neki.

– Megmutassam?

A többiek visszafordultak a tányérjukhoz, mint akiknek ennyi elég, de Evelin nem tágított.

– Igen, mutasd meg!

Feltápászkodtam, kimentem a hobbiszobámba, s levettem a szekrény tetejéről a dudát. Ugyan nem adtam érte pénzt, Cseke Andris, a szomszédos vendéglő szakácsa adta nekem más alkatrészekkel együtt, amikor megemlítettem neki, hogy fiatalkoromban mennyire vágytam egy Harleyra. Evelin kezébe nyomtam. Tényleg szép darab volt, nagy, kerek, nikkelezett rács, rajta a Harley címer két szárnya, mögötte a membrán.

Evelin kissé viszolyogva nézte a tenyerénél jóval nagyobb dudát. Nem volt éppen patyolat tiszta, és a szaga is autószerelő-műhelyre emlékeztetett. Csak úgy áradt belőle a történelem, Cseke azt állította, hogy megvan neki valahol a motor forgalmija, 1946-ban még rendőrmotorként működött New Yorkban.

– És minek ez neked? – kérdezte Evelin.

– Megtetszett. Azt beszéltük meg, magamra költöm a pénzt, és hogy csak olyasmire, amire tényleg vágyom, de amit amúgy nem vennék meg, hogy valóban ajándék legyen. Igaz?

Tényleg nem vettem volna meg. Nem is vettem, ajándékba kaptam. Igaz, nem vágytam rá, de nem is keltette bennem a fölöslegesség érzetét, mint például a szivardoboz. Eredetileg a szobámban a falra akartam kitenni a kormánnyal, a kilométerórával, a gáz-, illetve kuplungkarral meg a berúgó vassal együtt.

A következő ilyen alkalommal megmutattam nekik a Harley kormányát. Mint új szerzeményemet. Aztán a kilométerórát. Ezek elég látványos darabok, eloszlatták a gyanút, de aztán elő kellett vennem a berúgó vasat és a gáz- és kuplungkart valami nikkelezett csődarab társaságában, amik nem tűntek másnak, csak vasnak, sőt ócskavasnak.

– Ezek nem voltak olyan drágák – fűztem hozzá, és kanalaztam a levesemet.

– De Apa, tulajdonképpen mit akarsz ezekkel?

Mit mondhattam volna?

– Össze akarom rakni az egész Harleyt. Na? Jó, mi?

– De minek? Motorozni fogsz?

– Még az is lehet – feleltem, és biztos voltam benne, hogy nem.

Én is, Viola is nagyszerű egészségnek örvendtünk, minden felmenőnk kimagaslóan magas kort ért meg, így számíthattunk arra, hogy még évtizedekig el kell számolnunk az ajándékpénzzel. Így hát átballagtunk egy ebédre Csekéhez a szomszéd vendéglőbe (amúgy Burkoló a neve), és amíg ettünk, előadtam neki, mi a helyzet. Másnap el is hozta a motor nyergét, vagyis egy rozsdás biciklinyereg formájú vasat, meg egy ráillő, hihetetlenül mocskos és szakadt szivacsdarabot, a kettőt egykor összefogó bőrborítás nélkül. És a forgalmit. Azt is elmondta, hogy ezeket a Pék Laci nevű, állandó jelleggel részeg alkoholistától a Dörgicse borozóban szerezte, és hogy az az alak akkor sokáig azzal hitegette, hogy lassan az egész gépet behordja neki némi fröccsök fejében. Csodák csodájára megtaláltam Pék Lacit a leírt állapotban, a borozóban, de a motort, darabokban, egy lomtalanítás alkalmával kitette a pincéből az utcára, egy ismerős cigánygyerek meg elvitte. Csodák csodájára a cigánygyereket is megtaláltam, az meg elirányított a vastelepre, ahova annak idején az erősen hiányos motort vitte. És csodák csodájára még ott volt, ahova akkor letették, mert a telep tulajdonosa felismerte a kincset, de beszerezni nem tudta a hiányzó alkatrészeket. És akkor jöttem én. Erősen mellbevágott az összeg, amit az ócskás kért a holmiért. Azonnal felajánlottam neki – súlyarányosan – hasonló árban a nálam lévő darabokat. Kiröhögött, az ötödét se akarta megadni. Hát faképnél hagytam. De jöttek sorban a karácsony, a születésnapom, a házassági évfordulónk és a névnapom. Sándornak hívnak amúgy. És visszajártam ahhoz a gazemberhez, és immár aranyárban vásárolgattam az alkatrészeket, amiket bemutathatok szerető utódaimnak. Egyébként már jó ideje nem számoltattak el, sőt, nem kérdezte egyik sem, hogy mit vettem az ajándékpénzen.

Néhány év elteltével hozzám került minden. A váz, a kerekek, a tank, a lámpa, a motorblokk. Össze is bütyköltem, persze külön egy vagyont költöttem mindenféle csövekre, kábelekre, bowdenekre és egyebekre, amiknek eredetijét esélytelen volt beszerezni.

– Még jó, hogy ti adjátok össze a rávalót, különben már rég ráment volna a vésztartalékunk – mondta a gyerekeknek Viola egy családi ebéden. – És olyan jó, hogy apátok fiatalkori álma valóra válik.

– Bizony – bólintottam –, nagy szerencse.

És a gyerekek mind mosolyogtak. Kis rohadékok, gondoltam, de nem tudtam haragudni rájuk.

Újrakrómoztattam, illetve lefényeztettem a megfelelő részeket. Ha már belesodródtam, csak előre menekülhettem. Végül ott állt a motor a fedett kocsibeállón, csillogott-villogott, a kormánya hetykén félrecsapva, ahogy a sztenderen állva a kerékkel együtt elfordult. Akkor már tizenkét év telt el azóta, hogy kiböktem a levesem fölött: egy dudát. És már csak egy gyújtáselosztó hibádzott. Azt viszont égen-földön nem leltem, pedig már hónapok óta kiterjedt e-mailezést folytattam amerikaiakkal is az ügyben.

A legutóbbi születésnapomon épp úgy történt minden, mint az utóbbi években. A pénzgyűjtő urnámat a kamrába tettem a hokedlira, aztán leültünk a nagyasztalhoz. Az unokák időközben felcseperedtek annyira, hogy a folyamatos rohangálás megszűnjön, viszonylagos fegyelmezettség uralkodott az ilyen családi eseményeken. Csak a legkisebb fiaméknál született egy késői gyermek, ő is már a nyolcadik évét tapossa. Bálintnak hívják amúgy. Ő is tisztában volt a kamrában ücsörgő dobozom rendeltetésével.

Mint mondtam, hosszú évek óta nem kérdezte már senki, mire költöttem az összegyűlt ajándékpénzt. De a beszerezhetetlen gyújtáselosztó valamiképp szóba került. Már jócskán az est végén jártunk, amikor Bálint megjelent kezében a pénzgyűjtő dobozzal, és sugárzó arccal közölte, hogy ő bizony most megszámolja, mennyi pénze gyűlt össze Nagypapának. Elakadt a hangom, de többre nem maradt időm. Bálint levette a doboz tetejét, tartalmát pedig a padlóra borította. Mármint borította volna, ha lett volna benne csak egy megveszekedett peták is. De nem volt.

A gyerekek és Viola megrökönyödve bámulták a kis Bálintot, aztán zavartan egymást. Csak én kanalaztam meglepetés nélkül a levesemet. Csend volt, csak a kis Bálint kiáltotta csengő hangján, csalódottan és vádlón:

– Ebben nincs is semmi!

Mindhárom gyermekünk elpirult, de persze ez nem akadályozta őket abban, hogy fintorogni, vigyorogni kezdjenek, kisvártatva pedig harsányan röhögjenek is. Én sem bírtam sokáig, muszáj volt letennem a kanalat, és röhögtem velük. Csak szegény Viola nem nevetett, megrökönyödve és hitetlenül bámult ránk.

– Mióta nincs pénz a dobozban, Apa?! – kérdezte Evelin.

– Hát bizony…

– Most már mindegy, mondd meg őszintén.

– Nagyjából nyolc éve. Már a második évben fogyatkozni kezdett, aztán egyszer csak már semmi sem volt benne.

– Jaj, Apa!

– Ugyan, ne is törődjetek vele!

Violára tévedt a szemem, aki szó nélkül, kétségbeesetten pillantgatott egyikünkről másikunkra. Felálltam, kézen fogtam és kivezettem a kertbe, a motorhoz. Átöleltem a vállát.

– Viola! Minden rendben van. Ez itt a vésztartalékunk. Már csak egy gyújtáselosztó kell hozzá.