Szárnyas csótány vagyok – Biró Zsombor Aurél novellája

Répa fest, nekem kéne figyelni, de be vagyok tépve, a város felett lebegő kondenzcsíkokat fotózom, nem veszem észre a rendőrautót. Neki mindegy, a háromszázezres bírságot ledolgozza a keresztanyjánál, de én megszívom. Apám a kihallgatóban vár, pedig nem a kilencedik kerületben kaptak el. Háttal áll nekem, ingatja a fejét. Nem akarom, hogy megszólaljon, jobb lenne, ha leesnék a lépcsőn vagy elcsúsznék a folyosón. Azt mondja, fel se fogom, milyen ciki ez neki, hogy az ő fia, meg a graffiti, meg a marihuána.

Az épület tele van pöcsökkel, tagekkel,[1] horogkeresztekkel. Jó lesz festeni rá. Hotelnek készült, de sose fejezték be, a tetejéről látszik egész Budapest. Répa fúj, én figyelek, hallom a kanna sziszegését, festékszagú a levegő. Autó lassít a kerítés túloldalán, nincs sziréna, de tutira zsaruk. Apámtól tudom, hogy így kapják el a sok csicska firkászt: nem lőhetnek ránk, utolérni se tudnak, marad, hogy sunyiban. Ha viszont elkapnak, jönnek a pofonok – csúszósak a lépcsők az őrsön, gyakran mossák fel a folyosót, mindig úgy alakul, hogy a graffitis csótányok beverik a fejüket. Csinálok egy fotót a falról, és sprintelünk. Engem még sose kaptak el, nem tudom, hány kerületben szokás verni a grefósokat. A kilencedikben biztos, de oda nem járok, apámat elég vasárnaponként látnom.

Kopaszodom, pedig csak huszonhárom vagyok. Barna csomók a párnán, fésűbe szorult szálak, eldugult kádlefolyó. Mint amikor Mirának hullott, mert diétázott és hánytatta magát. Csak rajta nem látszott. Répa nem szívat, pedig tudja. Apám szívatna, hát nem mondom el neki. A ruhásszekrénye dugig van sapkákkal, de azokat anya hordta a kemó alatt, inkább veszek újakat. Még utoljára megnövesztem, copfba kötöm, a cél Travolta a Pulp Fiction-ben – az eredmény szarabb, de nem érdekel, úgyis elfogy mindjárt. Mira egyből lenyírná. Mindig nulla-kettőre állította a hajvágót, hiába fázott a fejem télen. Azt mondta, ő nézi egész nap, ő dönt róla. Én meg az övét néztem, mégse kérdezte soha, tetszik-e, ha kiszőkíti.

Apám szerint semmit se csinálok. Mivel a haverokkal lakom. Csak dolgozni, grefózni járok el otthonról. Hétből hat napon olyan felkelni, mintha villamos zötyögne át a fejemen, egyedül vasárnap nincs buli, aznap jön apám. Elvisz ebédelni, előtte körbenéz nálunk, házkutatás házilag. Nemrég talált egy feles poharat. Kezdtem volna magyarázkodni, de kiröhögött, és ivott velünk egyet, azóta nem dugdossuk a vodkát. A füvet, a spurit igen. A festékszórókat úgy elrejtjük, hogy néha hetekkel később találjuk meg őket.

A Margit hídnál nem működik a BKV-automata, ráfirkantom a nevem. A Batthyányn nem vesz be készpénzt. A Clark Ádám téren javítják. Az ellenőrnek hiába mondom, vonogatja a vállát, hogy ha nincs se bérlet, se jegy, az helyszíni bírság. Leugrunk a megállóban, Répát majdnem odacsukja az ajtó, beintek a csávónak, rátagelek a mozgó villamosra, lövök pár képet, az utolsón látszik az ellenőr megkeseredett pofája. Biztos ugyanazt csinálja tizenöt éve. Már a termálban ázunk, de még mindig ezen agyalok, hogy apám is ilyen, három évtizede zsaru. Ha a vegán kávézóban megkérdezik tőle, kér-e mandulatejet az eszpresszóhoz, lebuzizza a pincért. Ha meghallaná, hogy füvezek, személyesen kísérne elvonóra. Répának áll a pöcse a meleg víztől, azt mondja, az ilyen embereket a gyűlölet fűti. Az enyém összemegy, sose élveztem a zuhanyszexet, bárhogy erőltette Mira. Engem mi fűt? Lebukom a medence aljára, a felszínen marad néhány hajszál. Jó kép lenne, ahogy lebegnek a vízen.

Több száz fotóm van Miráról. Répa szerint ez obszesszív. Nincs mit tagadni. Miatta kezdtem fotózni, miatta próbáltam meg az egyetemet is, gondoltam, gimiben nem sikerült, majd közgázon összejövünk. Mindenki röhögött rajtam, amíg meg nem hívott nyaralni a szüleivel Athénba. Eredetileg az öccsét vitték volna, külön szobát kaptunk franciaággyal. Éjszaka hallgattam a szuszogását, és azon agyaltam, hány óra folyamatos erekció után rohad le az ember farka. Utolsó este rám mászott. Lenyomta a fejem a lába közé, negyedóra kellett, hogy végezzen. Én másfél perc alatt elmentem volna, de azt mondta, csak akkor szop le, ha leborotválom. Nem érdekelte, hogy csupaszon viszket, ő döntött erről is. Pedig a farkam nem olyan, mint a fejem, nem kellett egész nap néznie.

Nem akarok anya sírjához menni. Apám nem érti, hogy halottak napján anélkül is gondolok rá. Láttam e-bayen ötvenes Nikon objektívet negyvenezerért, valami hülye rakta fel, fingja sincs, mennyit ér. Együtt fagyoskodik a rokonság a temetőben, apám a célokról beszél, hogy milyen fontosak voltak anyának. Mira szerint túl sokat mondom, hogy fingom sincs. Folyton piszkált, mondjam helyette: nem tudom. Fingom sincs, miért zavarta. Vagyis nem tudom, miért. Egy perc néma csend, a temető mellett zúgnak az autók. Egyszer egy ürömi házibuliból sétáltunk haza, pont errefelé találtuk ki, hogy játsszunk bizalomjátékot. Mira becsukta a szemét, belém kapaszkodott, mondta, vezessem. Figyeltem, hogy kikerülje a gödröket, ha összeszűkült a járda, leléptem az úttestre, nehogy megbotoljon a lábamban. A temető felénél cseréltünk. Pár másodpercig csendben vezetett, aztán kilökött az útra. Persze nem jött autó, de szar volt, hogy röhög. Nézem anya sírját. Nem érzek semmit, pedig kéne. Megszólal a telefonom, apám úgy néz rám, hogy eszembe jut, van nála szolgálati fegyver. A kocsiban ordítva magyarázza nagymamának, hogy valamilyen szinten irigyli anyát, mert amikor jobblétre szenderült, a gyereke még bent volt az egyetemen. Ha ő most feldobná a talpát, azzal a tudattal halna meg, hogy az egy szem fia eladó az Intersparban. Igazából nem a mamához beszél, de én a csajt nézegetem, aki visszajelölt társkeresőn. Hasonlít Mirára. Csak sárgábban szőke. Ha az ő haja is hullna, úgy nézne ki a kádlefolyó, mintha fürdés közben csibéket fojtanánk vízbe. Apám engem visz haza utoljára, nagyokat hallgatunk végig a rakparton. Leparkol, de nem enged ki, belefog, hogy aggódik, mert nem tartom kézben a dolgokat, muszáj csinálnom valamit, legalább a rendőrsulit kezdjem el, intéz mindent, csak próbáljam meg, különben egész életemben lebegni fogok. Így mondta: ellebegem az életem. A nyelvem hegyén volt, hogy ilyen ez a csótánylét, szárnya nő az embernek, ha túl sok falat összefirkál.

Sodródom, ebben igaza van apámnak. Nem mozdulok, történnek velem a dolgok. Vonatot festünk Répával, bekerül a hírekbe, a polgármester fogadkozik, hogy növelni fogják a rongálásért kapható letöltendőt. Összejön egy csaj, izmos a hasa, egyszínű a feje az arcfestéktől, tök jól el tudom képzelni, hogy nem őt dugom, hanem Mirát. Apámmal Forma–1 futamra megyek, ököllel veri a dudát, és üvölt, hogy a kurvaistenért nem halad a sok balfasz. Mindenhez ez a hozzáállása, rákiabálni a problémára, vagy ütni, amíg megszűnik. A rendőrségen működik, egy csőtörést, dugulást is meg lehet vele oldani. A családhoz kevés. A kocsi ablakán kiadok némi aprót egy csövesnek. Azt mondja: sose hagyjam abba, amit szeretek. Nem fogom, a fotózás nem olyan, mint a közgáz, hogy csak úgy felhagy vele az ember, ha már nincs miért járni. Vagyis hogy nincs kiért. A fényképezőm nem fog itt hagyni, hogy Amszterdamban szerezzen diplomát.

Anya sapkáin és kalapjain próbálgatom az új objektívet. A perspektívával játszom, egy barna borsalinót lefotózok tíz-tizenöt beállításból. Mira sose akarta megérteni, nem mindegy, mit honnan lát az ember. Apám talán akarta, de neki se sikerült. Nyolcévesen adott először fegyvert a kezembe, elbőgtem magam, amint meghúztam a ravaszt. Nem értette, mi a baj, bele se gondolt, hogy megijedtem a hangtól, a visszarúgástól meg attól, hogy az ember formájú céltábla pisztolyt szegez rám. Én sem értettem őt, fogalmam nem volt, miért komorodik el, amikor elmesélem, hogy a rajztanárnő szerint tehetséges vagyok, ha sokat gyakorlok, igazi művész lehet belőlem.

Répa fest, nekem kéne figyelni, de be vagyok tépve, a város felett lebegő kondenzcsíkokat fotózom, nem veszem észre a rendőrautót. Neki mindegy, a háromszázezres bírságot ledolgozza a keresztanyjánál, de én megszívom. Apám a kihallgatóban vár, pedig nem a kilencedik kerületben kaptak el. Háttal áll nekem, ingatja a fejét. Nem akarom, hogy megszólaljon, jobb lenne, ha leesnék a lépcsőn vagy elcsúsznék a folyosón. Azt mondja, fel se fogom, milyen ciki ez neki, hogy az ő fia, meg a graffiti, meg a marihuána. Nem érti, mit rontott el, mindent megadott nekem, fizette a két elpazarolt évet a közgázon, utána is támogatott, mehettem volna kertészetire, műszakira, a rendőrsuliban meg tényleg mindenkit ismer, nulla tanulással vitorlázhattam volna kényelmes állásig. Valamiért nem teszi hozzá, hogy a művészeti egyetem prospektusát el se olvasta, úgy jelentette ki: a fotográfia büfészak. Leül velem szembe, masszírozza a halántékát, mondja, hogy ha anyád ezt látná. A folytatást nem hallom, koncentrálok, nehogy visszaszóljak, mert itt hagy, és kaparhatom össze én is a háromszázezret. Feláll, ennyi, ő végzett velem, most segít, de ezentúl ne hívjam, ne keressem. Az ajtóban még megáll, elmotyogja: nem tudom. Ez az egy közös bennünk. Talán öröklődik a nem tudás. Lehet, az én gyerekem is huszonnégy évesen fog kopaszodni, és ő se tud majd semmit.

Hajnalban kelek, mindenki alszik. Répa keze hányásba lóg, mellette két meztelen csaj fekszik egymáson. Csinálok róluk képet. Lesétálok a Duna-partra, kavicsokat dobálok a folyóba. Répa délben hív, talált egy megmászható társasházat. Hárman megyünk, egy sráccal a filmművészetiről. Fellépcsőzünk a hatodikra, onnan két rozsdásodó létrán a tetőre, és előttünk hever a város. Leveszem a sapkám, arcomba fújja hajam a szél. Már a vállamig ér, de nagyon ritkás. Ha hazamegyek, lenyírom kopaszra. Répa fúj, lövök pár fotót, a napfény megtörik a Bazilikán, azzal szórakozom. A filmműves srác elkéri a gépem. Röhög a két meztelen csajon, egy-egy beállítást hosszan bámul. Kérdezi, hol tanultam. Rázom a fejem. Arra gondolok, itt kéne bizalomjátékot játszani. Ha én vezetnék először, lelökném Mirát, hadd zuhanjon harminc métert. Jólesne most hallani, ahogy sikít. A srác mondja, hogy operatőrt keres, nincs-e kedvem kipróbálni, ha rendesen csináljuk, pénz is lesz belőle. Vállat vonok, miért ne lenne. Bár nekem nem pénz kell. Valami más. Jó lenne már megtalálni, csak hát nem tudom, mi az. Fingom sincs, hogy őszinte legyek.