Tartozás

                                           1920–2020

Először fény volt, azután rettegés.
„Lássa az Úr, kik vagyunk, ha ránk talál.”
Ünneplőbe öltözve mondogatták egyre,
ahol napsütés van, nem lehet halál.

Zsolozsma szólt a nyári csöndön át,
felszállt a jeltelen sírok pora.
Eleven botként hazát cserélni indult
a kérdezetlenek felhőtábora.

Nem maradt senki, hogy virrasszon.
És nem írta senki a hallgatást.
Megfeszültek a legélőbb kereszten.
Sebüket takarta csak az égbolt-palást.

Hazát cserélni indult csonkán, zenétlen,
néma földeken országnyi árny-alak;
kövek időtlen közönyében tovább,
mint akik tudják, merre tartanak.

Szitál a múlt. Hány időszilánk emléke
vibrál, mielőtt egyszer majd kihuny, elég?!
Nem mond vádat, nem mond panaszt,
hideg kőszemmel néz vissza ránk az ég.

Holt napok porából, lám, mégis itt vagyunk.
Az árát nem kérdjük, régi jó szokás.
Feszülni újra a legélőbb kereszten,
legfőbb tartozásunk az idetartozás.