Ugrás a tartalomra

A kékkőkúti csillag (4–6.) – Székelyhidi Zsolt regényrészlete

A zuhanó gép formáját tekintve hosszúkás volt, legalábbis a fényesség alapján annak látszott, Andrisnak eszébe jutott Däniken könyve, az Istenek ivadékai vagyunk, meg egy sereg baromság a földönkívüliekről a szivar alakú űrhajóikban, de a következő pillanatban a családjára gondolt és arra, hogy ez nem tréfadolog. Az a fényes szar akár a házuk közelébe eshet, már ha esik. A kocsiba ugrott és indítózott, de egy elcseszett nyekkenés volt csak, majd még egy, ami semmi.

 

 

4. Andris

 

jött hazafelé a Fordjában. Méregzöld Taunus, ’94-es, nem volt egy mai darab, viszont annál nagyobb, pakolni, családozni való köpcös gép. Egerből tíz perc kocsizás Kékkőkútig, Bükkalj határán balra, a csónakázó tó felett egész a hotelig, aztán be az erdőbe, a Cseres, a nagy kanyar, és már ott is a nyaralónál. Gondolkodott, felhívja-e Mártit, hogy késik, végül nem tette. A piacon az egyik kisteher rátolatott Pista Fiatjára, emiatt úgy összeveszett a két árus, hogy majdnem rendőrt kellett hívni rájuk. A biztiőr vacakolt, egy ideig ki sem ment, hogy a kávéja ki ne hűljön, különben is neki a szünet az szent, felőle összemehet az összes parkoló autó, és akkor mi van? Majd szétmennek.

Andris tett rendet. Mint mindig, ha balhé volt. Az egri piacot vezette a hét összes napján, úgyhogy hajnaltól estig irányított, intézkedett, telefonált és rendezkedett, kellett vagy sem. Elmehetett volna, hiszen neki is naponta lejárt a munkaideje, valahogy mégis mindig ő volt az utolsó induló. Na, persze a biztonsági őr kivételével, aki annyi gépi kávét megivott, hogy már az is csoda, hogy nem koffeingalacsinokat ürített a vécébe. A kávészünet szentsége! Nála lassúbb és ráérősebb embert képtelenség lett volna alkalmazni. Így vagy úgy, a dolog elrendeződött, az autók kigurultak, a biztonsági őr teste pedig felszívta a kávét.

Jött hazafelé Andris a Forddal, elfordult Bükkalj határában, elhaladt az új építésű, csicsás-szuper nyaralók előtt – a fele eladó, a másik fele meg üres volt az év nagy részében –, amikor is a kocsiból kiveszett az áram. Kialudtak a fényszórók, a kocsi nyomaték híján lelassult, megállt. Pont a csónakázó felett, a piknikrét tetején. Azt a…, kezdte volna rá, hogy mi a nyavalya lett már ezzel, amikor egy hónapja sincs, hogy átnézette Lajossal a Megálljban, akkor minden pöccre ment, még a téli gumikba se nagyon kellett pumpálni, két-három szisszenést alig. Hogy még ez is, nem elég a pofozkodás a parkolóban, Márti biztos négyet lát a dühtől, Viruval veszekszik, vagy főz, mivel tegnap takarított.

Kiszállt a kocsiból, fölnyitotta a motorházat, és belenézett, mint aki először megy le horgászni az alsó tóra, és nézi a vizet, van-e hal. Látszólag rendben volt minden a tető alatt. Megkívánta a cigit, pontosabban már jó ideje kívánta, csak türtőztette magát, hogy majd otthon, együtt kiállnak az ajtó elé, és szívnak és fújnak, és végre leereszthet. Gyújtott volna rá, elnézett a tó felé. Onnan nem látszott a Cseres, csak egy nagy sötét folt, az erdő, amelyben legalább negyven nyaraló üldögélt, amiből legalább tízben voltak is, és legalább négyben rég megvacsoráztak.

S akkor fentről elkezdett jönni lefelé az a fénylő bizbasz. Mármint nyilván zuhant, merthogy beszámíthatatlan sebességgel és módon jött, az fix. A cigire még rágyújtott, de beleszívni nem volt érkezése, mert addigra olyan robaj és zakatolás lett, hogy azt hitte, a döglött bogarak menten feltámadnak és kibújnak a földből, hogy arrébb kéne menni, mert ez túl hangos a holtsághoz. Ilyen dolog persze nem történt.

A zuhanó gép formáját tekintve hosszúkás volt, legalábbis a fényesség alapján annak látszott, Andrisnak eszébe jutott Däniken könyve, az Istenek ivadékai vagyunk, meg egy sereg baromság a földönkívüliekről a szivar alakú űrhajóikban, de a következő pillanatban a családjára gondolt és arra, hogy ez nem tréfadolog. Az a fényes szar akár a házuk közelébe eshet, már ha esik. A kocsiba ugrott és indítózott, de egy elcseszett nyekkenés volt csak, majd még egy, ami semmi.

A szélvédőn át nézte, ahogy a Däniken-hajó még nagyobb lett, a fákat ütötte ketté, és akkora dörejjel csapódott a bükkfák közé, mint amikor egész marhát dobnak a fémasztalra, na, az a hang százszor.

A fényszórók felkapcsolódtak, a belső világítás is kigyulladt. Nem tökölt, újra indítózott. Erősen a gázra taposott, és száguldott a faházhoz, közben a szakállas Däniken alakja meg a Spielberg-féle Harmadik típusú találkozások jelenetei pörögtek a fejében, leszakadt fejekkel és egyéb véres vágóképekkel váltakozva. Egész estés marhaság...

A hotelnél éles bal kanyar. A Cseres alsó részére öreg fa dőlt keresztbe, satufék, azt a kurva, rükvercben vissza az elágazáshoz. Alulról vagy felülről megközelíteni a házat ugyanannyiba került. A tó menti Bükkalj útról az első fel balra szintén a Cseres. Tulajdonképpen egész Kékkőkút egy nagy, önmagába kunkorodó utca. Basszameg, basszameg az összes kurva kanyart, szívta a cigit Andris, és utálta, hogy még nem ért oda. Aztán kifújt, és valamelyest lassított, de a Taunus kerekei még így is csúszkálva próbáltak a keskeny aszfalton maradni. A kapu előtt épp, hogy megállt.

A fényes UFÓ, vagy bármi is volt, megkímélte a faházukat. Andris kiugrott a kocsiból, és kiabált, hogy Viru, Márti, hol vagytok? Jól vagytok? És rohant fel a lépcsőn, mire kinyílt az ajtó, és a lánya dugta ki a fejét, mögötte a felesége látszódott, legalábbis a válla, és úgy tűnt, éltek, mert mozgott mindkettő és kikerekedett a szemük.

 

5. Vilmos bá

 

éktelen csörömpölésre ébredt. A csillár veszetten himbált, a polcon egymáshoz koccantak a szépen rendbe állított üvegpoharak, a kisvázák, a teáskészlet csészéi körbegurulták a kannát, némelyikről letört a fogóka. A tévé vitustáncot járt az intarziás szekrényen, majd egyszerűen lebucskázott, magával sodorva a porcelánhattyút meg a porcelánőzet és még hét másik porcelánállatot. A szekrény elé húzott karfás fotelben állapodott meg, éspedig fejjel lefelé.

Azt a rohadt anyja mindenit!, kerregte Vilmos bá, és rá nem jellemző éberséggel henteredett ki az ágyból. Húzta magával a dunnát, botladozva nyomult a fotelig, közben egy karnyújtással villanyt kapcsolt, de a körték nem gyulladtak meg. Anyádat mán, mondta a kapcsolónak és a csillárnak, az égőknek, egyúttal a tévének és a fotelnek is, majd két lépést balra lendült a könyvespolcra készített vadonatúj elemlámpáért. Az működött. A rengeteg lumen fényerejű profi kézilámpa azonban nem láttatott olyat, amit ne sejtett volna a hangokból, amelyek felriasztották. A porcelánok ripityommá törtek, a tévé talán megúszta, a kijelző nem roppant meg.

A porcelánok! A felesége kincsei. Helén utolsó éveiben irracionális szeretettel ragaszkodott hozzájuk. Nevén nevezte őket, mindennap leporolta, kézbe vette, babusgatta mindet. A porcelánőzet, a nyulat, hogy is hívták a nyulat?, nem jutott eszébe, a francba, mi is a neve, mi is… Robi! Robika volt! Vagy Rozika?

Vilmos bácsi hetvennyolc éves volt, öt éve egyedül élt a kis házban, amit Helénnel néztek ki még nyugdíj előtt, hogy ezen a szép, erdők ölelte helyen öregedhessenek nyugodtan, a világ zajától távolabb. Helén itt hagyta, a tervnek lőttek, egyedül maradt, ki tudja, hány év van még hátra, míg utánamehet. Sokszor volt bosszús, Helén elcseszte, jó sokáig élhettek volna együtt a porcelá állatokkal az erdő közepén, bánta is ő a giccset! De nem, neki mindenképp ott kellett hagynia. A halála is egy giccs volt, gondolta, ha a kelleténél jobban bemérgedt.

Nyugalomban meg folyton elemezte magát: mire a nagy önzés, a méreg, miért nem fájdalmat, gyászt vált ki a felesége hiánya, mi lehet az agyával? Az önismereti vekengésen megint felbosszantotta magát, felszökött a vérnyomása, kipirosodott az arca, és tehetetlenül csapkodni kezdte a székkarfát vagy az ágytámlát, ahol épp volt. Olyankor kiment a házból – ha éjszaka, ha nappal, az erdő gyorsan meg tudta nyugtatni. A fák a szélben, a rovarok, a neszezés, a madarak. Vagy a tél üres fehérje.

Vilmos bá ideges volt, de egyben valami vigasztalhatatlan szomorúság is úrrá lett rajta. Leroskadt a fotelra, a fejre állt tévé elé, és a dunnahuzatba törölte az orrát, arcát. A szobát kékes fény töltötte be, ami valahol a háta mögül eredt, és olyan erős volt, hogy a vászon sűrű anyagán is átszűrődött. Eltelt pár másodperc, mire tudatosult benne, hogy a tévé kapcsolt be mögötte, adás helyett azonban csak hangyás kép és sercegés áradt belőle. Aztán mintha zagyva beszéd ütötte volna meg a fülét. Igen, beszéd lehetett, de nem ismerte a nyelvet. Felállt, a távirányítót a szokott helyen találta, 100-ig nyomta a hangerőt. A sercegés kényelmetlenül hangossá vált, de azzal együtt a szöveg is jobb lett, legalábbis kivehetőbb. A képernyő hirtelen elsötétült, majd a normálisnál sokkal fényesebben kezdett világítani. Ahogy Vilmos bá hunyorogva ránézett, mintha, mintha… Nem lehetett, a kép amúgy is fordítva állt, képtelenség úgy arcokat felismerni. Mégis, a hangyás-fényes kivetülésben több másodpercen át Helén arca bámult rá fejjel lefelé.

– Találkozunk! Nemsokára találkozunk, Vilikém! – ismételte a tévéből a mély hang, ami nyilván nem lehetett a feleségéé. Mégis: a vonások és hogy a nevén szólította, ez a derengő jelenés Vilmos bá számára egyértelmű üzenetté állt össze, a túlvilág vagy a Mennyország, netán a negyedik dimenzió szólt át a tévén, a felesége szelleme jelezte, hogy várja valahol, az erdőben, talán az Attila-forrásnál, ahol sokat elüldögéltek, és egyszer egy egész őzcsordát láttak a kis tóból inni, tőlük alig öt-hat méterre.

– Megyek, életem! – válaszolta a tévének Vilmos bá, majd az ágyra ájult, de estében még látni vélte, amikor a felesége feje kiszállt a tévéből, eldöntötte az asztalon álló virágos vázát, majd a konyha felé hessent, esetleg vacsorát készíteni vagy felbontani egy üveg rozét a viszontlátás örömére.

 

6. Rezső

 

állt a Gyöngyvirág utca végén, kezében póráz, amiről hiányzott a kutya. Ki tudja, egy-két perce lehetett úgy, előbb felfelé bámult, aztán be az erdőbe, a szeme egy képtelenül otromba, zuhanó tárgyra tapadt. Nagy fényáradat, dübbenésszerű csapódás a fák közé, erős légnyomás. Ő, mint a jól leszúrt cövek, megmaradt, pedig kevés híján ledőlt a lábáról. A fene, mormolta, a szája kiszáradt, eltűnt a nyála, vaskosat nyelt. Csak most kapcsolt, hogy Morgi erővel kiszabadította magát, és egyenest a meteorit vagy mi felé szaladt.

Morgi! Morgó! Lábhoz! Egy-két perc is eltelhetett a becsapódás után, mire magához tért és felfogta, mi történhetett, legalábbis, hogy a kutya sehol. Morgi, te süket szőrbunda! Gyere már, hol vagy? Két bizonytalan lépést tett a fák felé, közben rettenetesen fülelt, nemcsak a puli hangjait, de a lezuhant akármi utózajait fürkészve. Semmi, csend, egy madár se. Mintha egy autó motorját hallotta volna előbb, aztán meg távoli ugatást, de nem tudott rájönni, vajon Morgié volt-e.

Határozott. Visszamegy a házba, felszerelkezik. Először is bakancs. A bicikliről lecsatolható lámpa is kelleni fog. Fejsze vagy talán inkább a machete? Mindkettő, az öv bal és jobb oldalára! Egy puska jól jönne, az nincs.

Rezső visszaindult. Nem egészen hetven méterre lakott, a Hóvirág végén, ami a Gyöngyvirág meghosszabbítása, ha tetszik, egy görbe T betű jobb oldala a térképen, a szára levezet a Cseresig. Leegyszerűsítve, mert a Cseres és közte volt még a Debreceni–Tölgyes elágazás, mintha a T-t középen kettémetszették volna. Egy tengelyesen tükrözött F betű? Rezső inkább hagyta az FT-hülyeséget, beszaladt a házba, feltúrta az előszobai komódot, és elsőre mindent megtalált. Jól emlékezett, a fejszének és a késnek is volt akasztója, úgyhogy kihúzta az övét, és ráfűzte a szerszámokat, ahogy eltervezte. A tornácra lépett, ott a bringáról lekattintott első villogót zsebre dugta, és nekivágott az erdőnek.

Morgi után indult, szinte biztosra vette, hogy a lezuhant meteor vagy repülő közelében fogja megtalálni, így legalább körbenézhet ott is. A kalandosnak ígérkező felfedezés izgalommal töltötte fel, kékkőkúti ittléte alatt végre először történik valami! Klassz!

Egy hónapja, hogy a felesége, Jucus kirúgta otthonról. Bár ez így nem igaz: azt javasolta, egy ideig legyenek külön. Ő meg csak pislogott kényszeresen, és nyilván rábólintott, hogy van a kis nyaralójuk, nem is messze Kövesdtől, hát akkor ott meghúzza magát, amíg kicsit elcsitulnak a dolgok, visszaáll a nyugalom, lesz béke. Rezső szerint ugyanis nem történt semmi, semmi vészes, nem feküdt le Irénnel, a munkatárssal, csupán egy részeg flört volt. A nő kezdte csókolni. A részegség miatt meg hogy védekezhetett volna, amikor kettőig nem látott, a sört is kiejtette a kezéből. Na, ezt örökítette meg a csapatépítő bulin a fotós. Mekkora hülye ez a cég, hogy kirendel valakit fényképezni, amikor mindenki be van baszva és alig tud magáról. Szóval a felesége a Facebookon kibogarászta a fotók lelőhelyét. Nem is lett volna ezzel baj, ha Rezsőnek legalább apró sejtése lett volna arról, hogy őket Irénnel lekapták a kínos helyzetben. Mármint nem volt olyan kínos, akkor. A pillanatoknak megvan a furcsa tulajdonságuk, hogy később válnak kényelmetlenné, megtörténtükkor egészen elviselhetők, akár élvezhetők. Szóval akkor frissiben leveszi a jelölést a képről, és kitörli az üzenőfalról, vagy eleve nem is engedi Jucinak, hogy kutakodjon, vagy a fene tudja, megelőzi a bajt. Ha tudta volna… Picsába!

Rezső bevetette magát az erdőbe a Gyöngyvirág végénél, és igyekezett onnan a mi-az-isten felé közelíteni, amerre szerinte Morgó mehetett. Mégis, mi lenne a jó szó rá? Esetleg egy kisebb repülő zuhant le, netán tényleg egy meteor, ami nem égett szét a levegőben? UFO, na persze! Az lenne a nagy szám, ha zöld, tehénszemű arcok kezdenének kóvályogni Kékkőkút utcáin, az ütközéstől kerge fejjel. Hogy lenne már csészealj! A maga részéről a hullócsillagos verziót tudta elfogadni. Egy fejsze és a machete, na jó, azok biztonságból vannak. A százalékos eshetőségek miatt. Netán, ha repülő, és beszorultak a túlélők, ugye. Akkor majd ő kiveri, mármint kiszabadítja őket a roncsokból, és egy hős lesz. Akire a neje is büszke! Nemcsak, hogy a béke visszatér, de még szexelni is fognak! Hú!

Rezső felvillanyozódva közelített a becsapódás irányába. Az erdő sáros volt, vizes, felvehette volna a vastagabbik nadrágját, a farmert kezdte átáztatni az aljnövényzet. A Maraton sportboltban vett bakancs bírta, gyöngyvászon, saját fejlesztésű vízálló membránnal. Szokatlan csend honolt továbbra is, más kutyákat sem hallott, pláne a sajátját, akihez elvileg közelített.

A földön kisebb-nagyobb faágak hevertek, egy-egy letört darab mintha máshonnan került volna oda. Ahogy ezt észrevette, már azt is látta, hogy az ágak mind egy irányba mutatnak, épp, amerre tartott. Elégedetten nyugtázta, hogy jó felé megy, ugyanakkor aggodalmaskodni kezdett – már nem tűnt eszes ötletnek a felfedezőtúra. A kutya miatt viszont muszáj volt.

Morgi! Morgi! Lábhoz! Ide gyere! A puli sehol. Nem jó. Esetleg nem mer előjönni. Talán itt van a közelben, meghúzta magát egy fatörzs oldalában vagy egy használaton kívüli vaddisznótúrásban. Morgi, kutyukám!

Nem sokat haladt előre, egy idő után nemcsak ágak, kidőlt fák is nehezítették az utat. Rezső tudta, közel jár. Annál a turistaösvénynél bukkant elő a fák közül, ami visszavezetett a faluba. Előtte több tucat kifordult bükkfa, mind koronájukkal lefelé. Azt a mindenit, motyogta, hatalmas puffanás lehetett! A fákon át nehézkes lett volna átvergődni, így Rezső kénytelen volt ívben kerülni, az erdőben folytatta az előrenyomulást. Közben a pulit szólította rendületlenül.

Azt sehogyan sem tudta megállapítani, mekkora dologról lehetett szó, de egyre biztosabb volt abban, hogy hajszál híján a vityillókkal beépített területre zuhant, netán valamelyiket el is találta.

A falut északról két turistaút határolta, az egyik az Attila-forráshoz vitt a Kánya-patak mentén, a másik pedig egy idő után észak-keletnek fordult, és a Bükk legmélyébe tartott. Mindkettő a Cseres U alakú kanyarulatánál indult. A Cseres alsó része a völgyben követte a patakot, aminek a másik oldalán a szóban forgó víkendházak álltak. Föléjük csapódhatott a meteor, be az erdőbe, az útról nem lehetett odalátni.

Rezső alaposat került a patak felől, ezúttal fentről közelített. Morgi sehol. Elhaladt két kifeküdt fa mellett. Megállt, és lassan végigpásztázta a területet. Mintha látott volna valamit a sötétben: egy hatalmas, fekete formát, határozottnak tűnő szélekkel. Fák nem hajolnak így össze, esetleg valamelyik szélső ház az. Egy ledorongolt kerítés előtt találta magát. Három kitört törzs együttes erővel nyomta földre, az már biztos, hogy a telken lévő háznak is annyi. Kékkőkút ezen részét nem ismerte jól, néhány alkalommal járt erre a kutyával, embert nem látott itt vagy nem emlékezett rá.

Rezső közelebb igyekezett, amikor Morgi a sötétből kistartolt, izgatottságában szinte ráugrott, és két mellső lábával baromira összesározta a kabátját.

Morgi, baszd meg! Na, jól van, nem baj, te marha dög! Épségben előkerültél!

A kutya láthatóan teljes lázban volt, nekirohant a lejtőnek, ahol a kis háznak kellett lennie, aztán visszafutott, vakkantott kettőt, s megint le, hogy Rezső kövesse. Követte. Mit találtál, fiam?, kérdezte, mintha arra számítana, az állat válaszol neki. Mutasd meg a gazdinak, hol van!, hát ez talán működött is, Morgó nagyon szerette volna elhívni, minden bizonnyal oda, ahol a mi-az-isten földre ért.

Morgi! Mor…

Rezső megpillantotta. A maga rettentő feketeségében, szélességében és magasságában, ahogy ránehezedett a kidőlt tölgyekre, a kertre és a kis faházra, amiből gyakorlatilag semmi sem látszódott. Ahogy belefúródott a Bükkbe. Fekete volt, és gigászi. Mintha derengett volna a felszíne, vagyis foszforeszkált, csak éppen, hogy. Hozzá kellett szoktatnia a szemét a látványhoz, hogy érzékelje az alakzatát. A formát, amit kiszelt az erdőből. Az abszolút feketeséget. A Hold nem csillant meg a felületen, talán fényelnyelő anyagból készült. Készült? Még az sem biztos, hogy az előtte fekvő valami repülőgép. Talán egy furcsa grafitszürke meteorit, hullócsillag, vagyis ami megmaradt belőle.

A puli elégedetten ugatott Rezsőnek, na látja, na látja, gazdi, mekkora állat! Mintha legalábbis egy hőlégballon méretű, urániumba vagy még inkább szurokba mártott bernáthegyit látott volna.

Rezső elkerekedett szemmel nézte, és próbálta kitalálni, hogy ő akkor most mit és miért. Nem tudta. Mit fog mondani Jucusnak? És hát hogy lesz hős? Őrület.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.