Umberto Eco utolsó üzenete

A Mutatványszám Umberto Eco utolsó regénye, amely nemcsak rövidségével lóg ki az életműből. Az egyszerűnek tűnő cselekmény mögött fontos következtetések húzódnak meg a mai média működésére vonatkozóan. Biró Dániel értékelte a könyvet.

Zsarolás, egy túlbuzgó újságíró és egy masszív összeesküvés-elmélet egy utazós zsebkönyv hangvételében tálalva – ez a Mutatványszám. Könnyen olvasható, izgalmas regény, amolyan filmpótlék, amely abszolút nem vall írójára. Miután néhány óra alatt átviharzik az olvasó ezen a szellősen szedett 200 oldalon, Eco-rajongóként elkerülhetetlen az összehasonlításból eredő csalódottság: ez a regény nem mérhető A rózsa nevéhez, A Foucault-ingához, de még A prágai temetőhözsem.

Azonban pontosan ez a szükségszerű összemérés kell, hogy rámutasson: a Mutatványszám nem egy gyengén megírt utánérzés A Foucault-ingához, nem egy újabb variáció a már 1988-ban tökélyre vitt összeesküvés-regényre. A Mutatványszámnak önálló témája van, amihez csupán alibiként szolgál a Mussolini halála körüli szimatolás.

A cselekmény meglehetősen egyszerű. Adott egy szervezet (Komtur), amely zsarolás végett egy harmadik személy segítségével újságírógárdát verbuvál. A Holnap című folyóirat szerepe, hogy a lényegtelen írások között olyan cikkeket is lehozzon, amelyekkel a szervezet számára fontos személyeket, csoportokat tarthatnak sakkban.

„A Komtur végül is mit vár ettől a kísérlettől? Szalonképességet, bebocsáttatást a pénzügyi és a bankszektor, meg talán még az országos sajtó finom úri társaságába. Ezt szolgálja a mindenről mindent megíró új napilap terve. Tizenkét mutatványszám, mondjuk, a 0/1, a 0/2 és így tovább, alig néhány példányban, amit a Komtur kellő mérlegelés után eljuttat azokhoz, akiket fontosnak tart. Ha aztán sikerül bebizonyítani, hogy frászt tud hozni a pénzügyi és politikai körök úgynevezett finom úri társaságára, a finom úri társaság valószínűleg megkéri majd, hogy mondjon le az ötletéről, mire ő búcsút is int a Holnap-nak, a finom úri társaság pedig szalonképessé nyilvánítja. Például úgy, hogy megkapja, na mondja már, két százalékát egy nagy országos lap, egy bank vagy egy valamirevaló tévétársaság részvényeinek” – olvashatjuk a Mutatványszámban.

A szerkesztőség harmadrangú zugírókból áll, akiket nem avatnak be a Komtur terveibe, őket egy meglehetősen elrugaszkodott sztorival altatják. A dolog szépsége, vagy szépséghibája, hogy a díszes társaságban akadnak oknyomozó riporterek is, akiknek ebből az egészből nem esik le semmi.

A főszerkesztőn kívül, akit a Komtur közvetlenül állít a munkára, még az általa kiválasztott és helyettesévé tett Colonna tudja az „igazságot” (legalábbis azt az igazságot, amit rajta keresztül az olvasó is annak vél). Colonna beavatására azért van szükség, mert a főszerkesztő, Simei is védeni akarja magát, és a helyettesének könyvet kell majd írnia (ugyancsak a többiek tudta nélkül) a Holnap működéséről. Tehát a zsaroláson belül szándékoznak megismételni a zsarolást, hiszen Simei azért írat „visszaemlékezést”, hogy, ha balul sülnek el a dolgok, neki is legyen valami a kezében, amivel védheti magát. Szövegek íródnak szövegekre, egészen a regény szövegéig, vagyis Colonna személyes visszaemlékezéséig, amelyet napló formájában olvashatunk, és amelyet feltételezhetően kontrollál a Simei felkérésére írt regény.

Ezt a „könnyű, lekerekített” történetet forgatja fel az oknyomozó riporter, Braggadocio magánakciója, aki olyan titkokat akar napvilágra hozni, amelyek végül értékesebbnek bizonyulnak az életénél. Azt, hogy pontosan mi az a Colonna által is elrugaszkodottnak vélt összeesküvés-elmélet, amit Braggadocio igyekezett bizonyítani, és amelyet végül halála igazolt, a jövőbeli olvasókra tekintettel nem konkretizálom. A Mutatványszámban ez bármivel behelyettesíthető volna, hiszen bár az izgalom-faktor ebből táplálkozik, nem az összeesküvés-elmélet felfejtése vezérelte Ecot legutolsó regényének megírásában.

A könyv kvázi-önreflexív, amennyiben a szerkesztőknek tartott tréningen keresztül bemutatja a sajtó és elsősorban a bulvármédia működését. Hogyan kell információkat és nem-információkat tálalni, hogyan kell információt gyártani, hogyan kell hírt fabrikálni a mellékesből, és hogyan kell szavak áradatában elhallgatni azt, ami lényeges. Mindezt közrefogja a hangvétel, az egész regényre jellemző könnyed publicisztikai stílus, az Eco-idegen bulvártempó, amely meg is zavarhatja az óvatlan rajongókat.

„Colonna, érzékeltesse, kérem, a kedves kollégákkal, hogyan érvényesíthetjük, vagy hogyan tehetünk úgy, mintha érvényesítenénk a demokratikus újságírás egyik alapelvét: a tények és vélemények különválasztását. Véleményeket jócskán fog közölni a Holnap, és tálalni is mint véleményt fogja őket, de miből látszik majd, hogy más cikkek viszont csakis tényeket idéznek fel?” – olvashatjuk a mai sajtó működésére is könnyen vonatkoztatható részt.

A szerkesztőség tehát egy kötetlen igazságfogalom égisze alatt dolgozik. Olyannyira, hogy fel is kell idéznünk A hamisság erejét, a szerző fontos elméleti munkáját, és nem csupán az ellentétes fogalmak keveredésének csábítása miatt, hanem mert Eco mester a Mutatványszámban explicite és több ízben is felidézi a La Mancha és Bábel közöttben megjelent esszét. 

A hamisság ebben a szövegben nem morális, nem erkölcsi, hanem episztemológiai fogalom. Valamely tévedésből, félreértésből, hibákból vagy hazugságokból sok felfedezés született már, a sok rossz mellett igen sok jónak is volt, és lesz is forrása a hamisság. Eco egyik legfontosabb példája Amerika felfedezése, ahova Kolumbusz tévedések hálózatán keresztül jutott el, pusztán azért, mert „erősen kitartott” ezen tévedései mellett (ugyanis Kolumbusz kisebbnek hitte a Földet, mint amekkora, és így neki mert vágni a reménytelennek).

Ezt és a középkori tudósokra erőltetett tévhitet, miszerint a Föld lapos, Colonna barátnőjének és kolleginájának szájába adva Eco hosszan és pontosan idézi A hamisság erejéből.   

Mindez azért elengedhetetlenül fontos adalék a Mutatványszámhoz, mert látnunk kell, hogy a Mussolini halála köré szőtt összeesküvés-elmélet milyen közegbe ágyazódik. Információk, fél-információk, tények és vélemények, hazugság, pontatlanság, szándékos és szándékolatlan megtévesztés íródik egymásra, a különböző perspektívákról nem is beszélve. Braggadocio sztorija már jóval a „teljes igazság” felfedése előtt is teljesen hiteltelen. Már csak azért is, mert Colonna elbeszélésének alapja is egy olyan szöveg, amelynek megírása az elejétől kezdve irányított, és a vezérlőelv egy pillanatig sem a hitelesség volt. Hogy ki zsarol kit, és valójában mivel, azt nem tudjuk végérvényesen eldönteni. Egy biztos, ami „le van írva”, mit kimondanak, az már önmagában gyanús, és semmiképp sem éri meg túl nagy hitelt adni neki. Ennyit a regényről, amely így azért már több mint Eco-gyanús.

Azonban fontosnak érzem, hogy a regény kapcsán Az írott sajtóról is essen néhány szó. Az ennek alapjául szolgáló előadásán Eco felhívta a figyelmet a napilapok szereptévesztésére, arra, hogy az információk, a hírek újabb kori sűrűjében az optikai médiumok térnyerésével (televízió) a napilapok versenyhelyzetbe kerültek, amelyben nem a saját lehetőségfeltételeik figyelembevételével vesznek részt, hanem identitásuk feladásával.

Túl sok a hír, túl sok az információ, túl sok a leleplezés és a szenzáció – mondja Eco, legkifejezőbben talán amerikai elnökök botrányain keresztül. Nixon elnök idejében a sajtó csöpögtette az információt, adagolta a híreket, egy adott ritmus szerint folytatta a tudósítást. Clinton esetében a különböző sajtóorgánumoknak már egymást kellett túllicitálni ahhoz, hogy egyáltalán megmutathassák magukat. Így azonban darabjaira hullik a hitelesség, és nem a felismert hiteltelenség miatt, hanem az információ-rajzás következtében kialakuló érzéketlenség miatt. Ez a kórtünet jól kiismerhető, vagyis előállítható, hasznosítható: ha valamit el akarunk rejteni, elég, ha sokat beszélünk róla. Azt hiszem, ez volt az intertextuális játékok nagymesterének talán legfontosabb üzenete ebben az utolsó, rövid regényben. 

„Sok.” Ezzel a paradox rövidségű megállapítással summázható Eco-mester legrövidebb és legutolsó alkotása, a Mutatványszám. A sokunk által rongyosra olvasott regények és a híresebb esszék árnyékában szerényen és már-már tudat alatt húzódik meg Umberto Eco előadásának átirata, Az írott sajtóról. Pedig az Öt írás az erkölcsről legjelentéktelenebbikeként kezelt, negyedik szövege jelentős magyarázó erővel bírhat, és sokat segíthet ennek a szokatlan, minden értelemben pehelysúlyúnak tűnő Eco-regénynek a megértésében.

Biró Dániel

Umberto Eco: Mutatványszám. Európa Könyvkiadó, 2016.