Ugrás a tartalomra

 

A folyó már nem jelkép – Nagy Lea és Zsille Gábor versei

Zsille Gábor

Nem a folyó

 

Korunk embere a tavakért rajong,

nem a hömpölygő folyókért, nem az

örvénylő, kavargó, tovatűnő vízért.

A Dunából csak egy holtágért.

A folyó már nem jelkép, nem útvonal,

remekül megvan nélküle a kereskedelem.

A tétlenség bűvöl el minket,

nem a mozgalmasság. A Balaton kell

és a tenger, a Balaton, mellyel

kilencszáz évig semmit sem kezdtünk,

majd száz évvel ezelőtt felparcelláztuk,

a Balaton, bekrémezve heverni

a strandon, pizzát enni vagy lángost,

jégkrémet, fagyit, esténként

sör mellett ülni szélvédett teraszon.

Korunk embere az állóvíz kényelmét

vágyja, nem a folyópart nomád,

kanyargó szeszélyét. Az állandóság

látszata, az kell, nem a változó lét.

Nem egy folyó – a Balaton.

Tó, tó, egy tócsányi hely,

hová néhány napra kiszakadhatunk

az események özönéből,

a cselekvés áradatából.

 

Duna

 

Ha

         a folyó tényleg összekötne,

         ezer bombától, szennyezéstől

         nem lenne sebzett a medre,

         áradna belőle testvériség,

         létezne kiengesztelődés,

         ívelne híd fél földrészen át,

akkor

         tudnánk és értenénk, mi történik

         Pozsonyban, Belgrádban, Bécsben,

         fel tudnánk sorolni nyolc-tíz

         ottani kortárs művészt,

         beszélnénk egymás pattogó,

         zsizsegő, mekegő nyelvét.

 

Pillekönnyű dal

 

A műanyag palackok, miket

gondosan összetaposva dobok

a szelektív kukába, ön- és

környezettudatos fejjel,

az uniós országokban begyűjtött

ásványvizes és egyéb flakonok

jelentős része kínai

teherhajókon végzi;

 

az EU komoly pénzeket

fizet kínai cégeknek, hogy

újrahasznosítás végett vigyék,

vigyék a szemetet messze, Ázsia

felé; de kinn a nyílt óceánon

a hajó rakományának java,

néhány száz tonna palack

belepottyan a vízbe;

 

így hizlalom szelíden,

elkötelezett szelektíven

a világtengeren úszó irdatlan,

makacs áramlatoktól összeállt

szemét-földrészt, szigetet;

úgy ártok, hogy védek,

s vagyok halak, delfinek, rákok,

védtelen bolygóm gyilkosa.

 

 Nagy Lea

 

Nagy Lea

Tenger

 

Messze van tőlünk. A távolban leselkedik ránk a horizont. 

 

Szeretnénk, ha a tenger csak a miénk lenne. Ha nem osztozna senki máson. Tobozok és fügék hullanak a sós partokra. Télen még

 

a kikötők lábaihoz is felcsapnak, csak azért, hogy újra simogassák

végtelen kékségét. Atomjaiban minden csapódás ott van. Szemez

 

az éggel. És beszélget uránusszal. Halak tátogják minden kérését. 

Senki sem ismerheti őt igazán. Ha bántják, visszacsap. Sósan és

 

erősen. Mindent kilök magából. Itt ő parancsol. Lábadhoz dörgölőzik, akár egy macska, de eltol, ha megérzi bűzödet. Sír, és hallgat, egész nap.

 

Halászok mozdulatait lesi minden pillanatban. Színeit váltogatja, akár egy kaméleon. Titkait a mélysége őrzi. Búvárokkal köt alkut, ha fenyegetik. 

Parton nem járt sosem. Keresztre feszül, mert azt kérjük. 

 

Messze van tőlünk. A távolban végtelenül leselkedik ránk. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.