Ugrás a tartalomra

Kilenc – Varga Klára novellája

Lassan lelépdelt egy meredek lépcsőn, ahogy tanulta. Titkos ajtókat nyitott ki, labirintus zegzugos falai között haladt, végül egy aranytárgyaktól, kristályoktól, fura szerkezetektől ragyogó terembe ért. Ott állt Pellegrin. Nem volt egyetlen szőrszála sem. Papok vagy affélék voltak mindketten. Birodalmak sorsa fordult meg, csodás gyógyulások következtek be, hatalmas kőtömbök emelkedtek a magasba, pártütők vallották be önként gyilkos szándékaikat, kizsendült a vetés, bőséges termést hoztak a földek, gazdagság és áldás áramlott népre, ha az uralkodó megparancsolta nekik, hogy végezzenek el bizonyos szertartásokat. 

 


Családjában ő volt az első boszorkány. Hivatalnok, tanító, szövetkezeti bedolgozó, állat-egészségügyi szaksegéd akadt a felmenői között – de vajákos egy sem. Neki is volt néhány szakmája: magyartanár, szakács, színész, újságíró. Mégis hiába próbált évtizedeken át beilleszkedni a margón belüli világba, folyton kidobta magából a rendszer. Végül kártyajóslást, számmisztikát, térrendezést, tértisztítást, szellemkísérést, előző életes utaztatást tanult. Hamar rájött, hogy a gyakorlati mágia nem hókuszpókusz, nem vásári szemfényvesztés. A kecskebak háját, kígyó tojását, pocok gerincét, akasztott ember spermáját felsorakoztató receptek többsége kódolt: valójában mindenki által ismert gyógynövényekről van szó. A mágia pedig olyféle gondolkodás, amely összefüggést lát a hétköznapi logika szerint össze nem függő dolgok között. A látható és a láthatatlan világ között kapcsolatot sző, vagy éppen szálakat vág el, de mindenképp egyensúlyra törekszik, és ennek érdekében minőségek, megfelelések, szintek és szándékok szerint rendezi át a valóságot.

Dafina lett a boszorkányneve. Sokáig csak tágabb ismeretségi körében kérték a segítségét, főleg olyanok, akik egyre csak panaszkodtak, az erejét szívták, – mondhatni: a vérét itták –, de nem mozdultak tapodtat sem a nyavalyájukból. Egy nap elunta őket, és meghirdette a szolgáltatásait az Expressben, A legjobb forgatókönyv jeligére. Tisztes piaci középárat szabott minden tevékenységéért. A boszorkányt már a hirdetés megjelenésének másnapján felfogadta területrendezési tanácsadónak Jászfényholdas frissen megválasztott polgármestere, Monyóki Koppány.

 

Amikor Dafina kiszállt autójából az önkormányzat parkolójában, decens, apró virágos kiskosztümje láttán a polgármester azt gondolta magában: Nem is néz ki boszorkánynak. De amikor levette a napszemüvegét és kezet fogtak, mintha apró tűk szurkálták volna Monyóki Koppány testét. Nem volt kellemetlen, sőt a derékfájása hirtelen alábbhagyott.

A boszorkány a város térképét kérte legelőször. Amint tekintetével átfutotta, nyomban rábökött a gyéren lakott, erdős-dombos északkeleti csücsökre, és azt kérdezte:

– Milyen létesítmények találhatók ebben a városrészben?

A polgármester elsorolta szép sorjában, hogy egy vállalkozó vágóhidat nyitott a régi diszkó helyén, a város jól jövedelmező enyvgyárat, népies nevén döggyárat épített a bezárt úttörőház épületében, ahol régen bálokat is rendeztek. Néhány utcával feljebb, a domboldalon, az öreg juharfákkal övezett sétányok mellett nyílt meg néhány éve a kisállattemető, ahol kutyák, macskák, tengerimalacok, kanárik és papagájok alhatják örök álmukat, a gazdik temetőjének közvetlen szomszédságában.

– Mondja, polgármester úr, szoktak itt egyáltalán szerelmeskedni az emberek? – kérdezte a boszorkány összeszűkült szemmel.

– Ööö… rátapintott a lényegre – bökte ki hüledezve a város első embere.

– Semmin se csodálkozzon, polgármester úr, ha pont a szerelem, a házasság és szex területén ott az a temérdek döglött állat. Meg ki tudja, még mi minden.

Dafina a helyszíni szemlén egy rég bezárt laktanyát is felfedezett. Az omladozó falakat, az udvaron rozsdálló kibelezett teherautókat, terepjárókat, a szétdobált szerszámokat, gyakorlógránátokat, a beomlott latrinasor egykori fülkéit benőtte a csalán, az iszalag, a csipkebokor. A valaha merészen magasba törő őrtorony rég leomlott, ferde csonkján madár fészkelt. Szerelmes lepkék párosodtak a bozót levelein, apró bogarak szálldostak a déli verőfényben, rókák, borzok, nyulak üregei bújtak meg a romok és a növényzet alatt.

– Pedig lenne ám itt szerelmi kedv és potencia – diagnosztizált a boszorkány. Az apró termetű, manóarcú polgármester büszkén kihúzta magát.

Dafina megállt a romhalmaz közepén, a békalencsés vízaknánál, és faggatni kezdte a falakat, a falak közt alvó emberi emlékezetet. Volt abban minden. Megerőszakolt lányok, asszonyok sikoltozása. Lánctalppal eltaposott kiskatona hörgése. Eltévedt lövedékek, vérző testek. Kézben fölrobbant gránát. Leszakadt testrészek. Egy fura halált halt buta arcú tiszt, akit utáltak az alatta szolgálók. Egy bamba arcú katona, aki az egykori folyosót fókázta[1] most is, meg egy másik, aki fogkefével a kezében hajolt a vécécsésze fölé. Tömény spermaszag, folyton nőre éhes, lüktető férfivágy jött egy romos sarok felől.

Örömöt, jó illatokat, jóllakott embereket csak távolabb, a gizgazzal benőtt gulyáságyú körül érzett.

Nem akarták megtartani a falak azt a temérdek bánatot és fájdalmat. Dafina néhány szavára elszállt mind, akár a sűrű, felgomolygó füst. A boszorkány akkor azt kérdezte:

– Mondd csak, te laktanya, te éhes bánatváros, mit akarnál a falaid közé fogadni ezután?

– Katonai kalandparkot szeretnénk idetelepíteni, háborús játékot, paintballt, ilyesmiket – hadarta a polgármester, és kérdőn nézett a boszorkányra, hogy mit szól hozzá.

Dafina azt kémlelte éppen, hogy érzékel-e szellemeket a romok között. De már csak egy kerek arcú, nagy pocakú ember maradt ott, hatalmas fakanállal, aki rögtön el is mondta neki, hogy az volt élete fénykora, amikor a katonákat etette a gulyáságyúból, és hogy maradni szeretne. A boszorkány nem küldte el. Aztán behunyta szemét, és sorolni kezdte, amit a hely jövőjével kapcsolatban látott:

– Kertvendéglő, romantikus zene, hangulatvilágítás, középen rombusz alakú, langyos vizű medence, pezsgőzés, koktélozás a vízben. Egy nagyobb panzió középen, különálló bungalók a komplexum szélein. Az őrtornyot mindenképpen vissza kell építeni, kiszélesíteni, látogathatóvá tenni. Büszkén meredjen a magasba, és vigyázza a jászfényholdasi férfierőt.

– No, igen – mondta az elhangzottakra a romok között imbolygó szellem is, a polgármester is.

– És a háborús játékok? – kérdezte aztán aggodalmaskodva Monyóki Koppány.

– Elkerítve, valahol a komplexum keleti részén, miért ne? – felelte a boszorkány.

– És mit tanácsol a többi létesítményünkkel kapcsolatban?

– A kisállat-temetőt tegyük a város délnyugati részére, mivel a házi kedvenceink mestereink, tanítóink. A hentesüzem és az enyvgyár mehet a segítők és az utazás területére. Bizonyos elméletek szerint ugyanis ezek az állatok azt vállalták, hogy húsukkal, csontjukkal, bőrükkel táplálnak, segítenek minket. Ezen a helyen megélénkülhet a kereslet a két üzem termékeire. És ez a bűz, ami most a döggyárból jön, nem a várost terítené be, hanem az autópálya szélén oszlana el. A temetkezési vállalkozókat pedig helyezzük át az északkelet-északnyugat közti sávba. Egyelőre ennyi elég is. Figyeljük a változásokat. Maradjunk kapcsolatban – nyújtotta a kezét Dafina, hogy elbúcsúzzon, és boszorkányzöld Mini Morrisán hazarobogjon.

 

Másfél éves intenzív konzultáció és lázas építkezés után Jászfényholdas megújult. Az új intézmények felavatására Dafina díszvendégként volt hivatalos.

Az „Üdvözöljük Jászfényholdason!” és „Jászfényholdas a beteljesült szerelem városa” tábla után egy magas, tömör kerítést pillantott meg a boszorkány a Mini Morris szélvédőjén át. Mikor utoljára a városban járt, még nyoma sem volt ilyesminek.

Néhány gyalogos és biciklista az elektromos kapunál várta, hogy beengedjék az örömteli jövőjét ünneplő városba. Egy ősz hajú, kihízott arcú egyenruhás férfi mindenkit átvizsgált valami vasalószerű szerkezettel, aztán intett nekik, hogy mehetnek, és szélesre tárta előttük a kaput. Dafina nevetett magán, amiért annyit erőlködött, hogy arra a pár percre, amíg ellenőrzik, egy gesztenyefa terjedelmes árnyékába parkoljon. De amikor rá került a sor, a szerkentyű vijjogni kezdett, s a vörös lámpa is kigyulladt az oldalán. Az egyenruhás bekísérte Dafinát az irodájába, mivel „akadt vele egy kis probléma”.

– Pont velem?! – nevetett a boszorkány, míg a köpcös tisztféle arról tájékoztatta, hogy a városban jelentős tér- és energetikai átrendezés zajlott az elmúlt hónapokban, amelynek következtében a létrejött egyensúly üdvös, mondhatni tömeges boldogságot és megelégedettséget okoz, de még nagyon sebezhető, ezért az olyanokat, akik mértéken felüli boldogtalanságot cipelnek, nem engedhetik be a megtisztított, átrendezett terekbe.

– De nem kívánjuk, hogy akik messziről városunkba látogatnak, visszaforduljanak. Minden lehetőséget megadunk, hogy a problémát itt és most rendezzék. Utána részt vehetnek a mai karneválon és a pazar állófogadáson, amelynek a helyszíne Jászfényholdas új büszkesége: a Beteljesült Szerelem kertje!

– A laktanya helyén? – kérdezte Dafina hunyorogva.

– Pontosan! – bólintott az egyenruhás. – De térjünk vissza önre. Tisztában van a problémájával?

A boszorkány rázta fejét.

– Megnézzük akkor a masinán – dörmögte az egyenruhás, és lefuttatott egy programot a laptopján.

– Mondok önnek egy nevet. Kárpáti Pellegrin.

Dafina minden átmenet nélkül összerándult fájdalmában, mint akit gyomron rúgtak.

– Semmi baj. Idehozzák a kollégáim ezt a Pellegrint – magyarázta az őr –, összezárjuk önöket néhány órára, és ha rendezték a soraikat, máris együtt ünnepelhetnek a helyiekkel.

Megzörgette a kulcsait, és a zegzugos folyosón végigkacsázva kerített egy üres cellát Dafinának.

– És ha nem jutunk semmire? – kérdezte a boszorkány.

– Akkor ön egyelőre nem léphet Jászfényholdas területére – válaszolta az őr, és rázárta az ajtót.

Kopott, kerek asztal, két kimustrált szék, heverő, harsánykék ikeás pléd – ennyi volt a cella berendezése. A rácsos ablakból egy köves út látszott, meg egy százéves, virágzó hársfa. Dafina mélyen beszívta a hársvirág illatát. Látni fogja Pellegrint még egyszer ebben az életben. Össze lesznek zárva, és Pellegrin most nem fordíthat neki hátat, és nem rázhatja le valami impozáns sértéssel.

 

A gyerekkorára gondolt a boszorkány, meg ifjúsága sivatagos éveire. Hogy akkor soha nem találkozott senkivel, akihez bármi köze lett volna úgy igazán. Aztán Budapestre költözött, és egy este megpillantotta Pellegrint a Fekete Lyuk nevű koncerthely előcsarnokában. A férfi fesztelenül cseverészett a zenésztársaival, és Dafina úgy látta, a feje fölött és a teste takarásában forog egy film. Ezt a filmet vette észre először Dafina, Pellegrin bohócarcát csak később. Biztosan tudta, hogy ő és Pellegrin szerepelnek azokon a képkockákon, hogy ők ketten ott boldogok, és valójában oda tartoznak. De a férfi teste folyton eltakarta a filmet, és Dafina nem láthatta, hogy mi zajlik a vásznon. Mire fölocsúdott, Pellegrin, akivel csak az imént mutatkoztak be egymásnak, már ki is végezte valami gonosz szellemességgel, és mindenki rajta röhögött. Dafina csak hunyorgott, és nem szólt semmit.

Hetek múlva, hónapok és évek múlva is újra és újra ki akarta deríteni, mi folyik azokon a képkockákon, és mi köti őt össze Pellegrinnel. Azt gondolta, ha egy szócsatában legyőzi a férfit, akkor az végre leveti a páncélját, és őszintén beszélhetnek egymással. De Pellegrin, amikor egy tusa végén kifogyott a szóból, és a durva viccekre éhes közönség ezúttal rajta röhögött, köszönés nélkül elpárolgott.

Dafina magányosan járta az éjszakai várost, a kocsmákat, a koncerthelyeket, ahol Pellegrin néha felbukkant, és azon tűnődött, tud-e a férfi a pergő képkockákról meg a ragyogásról a teste körül, és hogy mások is látják-e azt, amit ő. De Pellegrinről mindenki olyanokat mondott Dafinának, hogy felszínes, beteg és kegyetlen, meg hogy gazdagok elkényeztetett gyereke, és Dafina hagyja őt a fenébe mielőbb. Ám neki nem volt hová mennie, azokon a filmkockákon volt az otthona, az igazi élete, ahová Pellegrin, nem tudni, miért, nem engedte be.

Mígnem egyszer, éppen Szentiván napján mégis megkönyörült rajta Pellegrin. A sörözőből, ahol népes társasággal ünnepelt, kiüzent az ajtóban álldogáló lánynak, hogy ha Dafina annyira akarja, hát legyenek együtt. Csakhogy amikor kilépett a kocsmából, egy taxi fékezett mellette, kiugrott belőle egy nő, akit Dafina még sohase látott, és betuszkolta Pellegrint a hátsó ülésre. Elhajtottak. Hamarosan gyerekük lett.

Tizenöt év is eltelt, a szocializmus is elmúlt, mire Pellegrin és Dafina megint találkozott a déli forróságtól pihegő, kihalt Bartók Béla úton. Pellegrin tömött nejlonszatyorral fordult ki az áruházból. Azt beszélték róla, egy esküvői zenekarban dobol évek óta, és csak néha lép fel saját számokkal. Dafina akkor már kártyajóslást tanult. Szégyellte, hogy felszedett jó pár kilót, de úgy gondolta, virágos muszlinruhájában mégis vonzó és nőies. A férfi szinte kérkedett ősz borostájával és beteges soványságával, mintha azt akarná mondani, na, tessék, már nem vagyok gazdagok hülyegyereke, hanem igazi szegény. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem köszönt, csak gúnyos vigyorral kellette magát, rázta a sovány csípőjét. De szavak nélkül azt mondta:

– Látod, semmim sem maradt, csak az a hazugság, hogy te még most is szerelmes vagy belém.

Dafina dühös lett:

– Te küzdötted le ide magad, a saját erődből! – felelte szavak nélkül. De mire a Szent Gellért téri villamosmegállóba ért, folytak a könnyei.

 

Még mindig a rácsos ablaknál állt, a sűrű, fojtó hársvirágillatban, amikor eszébe jutott, hogy most már be tudja hívni azt a filmet, amelyet Pellegrin teste eddig eltakart előle. Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett… Lassan lelépdelt egy meredek lépcsőn, ahogy tanulta. Titkos ajtókat nyitott ki, labirintus zegzugos falai között haladt, végül egy aranytárgyaktól, kristályoktól, fura szerkezetektől ragyogó terembe ért. Ott állt Pellegrin. Nem volt egyetlen szőrszála sem. Papok vagy affélék voltak mindketten. Birodalmak sorsa fordult meg, csodás gyógyulások következtek be, hatalmas kőtömbök emelkedtek a magasba, pártütők vallották be önként gyilkos szándékaikat, kizsendült a vetés, bőséges termést hoztak a földek, gazdagság és áldás áramlott népre, ha az uralkodó megparancsolta nekik, hogy végezzenek el bizonyos szertartásokat. Szorosan ölelték egymást, folytak a könnyeik a felgerjesztett mámoros örömtől – és ezt az örömöt, amely sűrű, sárga erőtérré vált a testük körül, minél távolabbra ki kellett terjeszteniük, hogy minden határt és akadályt és ellenállást eltöröljenek.

 

Eddig jutott Dafina, amikor csikordult a kulcs a zárban. A tisztféle maga előtt tolt egy színes tollakba és bőrnadrágba öltözött félmeztelen fiatal férfit.

– Pellegrin nem jött el.

– Nem jött el… és üzent valamit?

– Nem. Semmit…

– Semmit – ismételte Dafina letörten.

– Nem volt alkalmas az a Pellegrin… – vigasztalta az egyenruhás.

– Nem volt alkalmas… És ez a… fajdkakas alkalmas?! – mutatott Dafina az ismeretlen ifjúra.

– Az unokaöcsém. Szerelemi bánata van – felelte nyájasan az őr, és rájuk zárta az ajtót.

Dafina először felbosszankodott: nem szerette, hogy mindig akad valaki, aki természetesnek veszi, hogy ingyen dolgozzon. De tudta, ha nem segít gyorsan a kis fickón, Monyókiék képesek őt is kitiltani a városból.

A rácson túl, a kihangosítón megszólalt a nyár mindent elsöprő erotikus slágere, a Despacito. Lassan, csak lassan – okította a szerelmeskedés művészetét a kivetítőn két latin: egy rapforradalmár és egy szívtipró külsejű cumbriaénekes. A köves úton karneváli ruhás fiúk-lányok gyülekeztek a zenés-táncos felvonuláshoz.

Dafina mélyeket sóhajtott, hogy megnyugodjon, és most a mágia egy másik fontos szabályát alkalmazta, amely így hangzik: Rögtönözz! Némi hálával gondolt a torzan dübörgő zenére: nem kell töviről hegyire végighallgatnia egy másik boldogtalan szerelmes sirámait.

Elővette táskájából az aranyszínű szemceruzáját, és miután a fiúval félrehúzkodták a cella berendezési tárgyait, egy jókora téglalapot rajzolt a kövezetre.

– Táncoljunk! – nyújtotta a kezét a fiúnak.

Csigavonalban pörögtek-forogtak az arany négyszögön belül. A testükkel rajzolt Fibonacci-spirál karjain haladtak, beljebb és beljebb – és minden negyednél máshonnan vizsgálta Dafina a fiú lelkét. Tisztított, átrendezett, összekapcsolt, leföldelt. Megpillantotta végül a fiú szívében azt a lányt is – metsző pontossággal tudta, hogy csak valami buta félreértés van köztük. Vagyis már csak az maradt.

– Utálom a félreértéseket! – dünnyögte maga elé a boszorkány.

Mutatta a fiúnak, hogy most a másik irányba forogjanak. Kifelé haladtak a spirálkarokon, vissza, vissza az időben, a kiterjedésben, és egyszerre csak elérkeztek oda, ahol még nem történt meg az a butaság. Ekkor a rácsos ablakban felbukkant egy barna loboncos lányfej.

– Ő az? – kérdezte a boszorkány.

– Ő az – felelte a fiú.

– Na, akkor szaladj! – és dörömbölt az őrnek, hogy nyissa ki a cella ajtaját.

– És magával mi lesz?

– Semmi. Hazamegyek.

 

Néhány héttel később a boszorkány egy zenei portálon friss koncertfotót talált Pellegrinről. A mozdulatot, ahogy a férfi áhítattal a gitárja nyaka fölé hajolt, nem ismerte sehonnan, egyedül csak a behívott képkockákról. Aznap éjjel álmában egy kéz a testébe nyúlt, és letekert a szívéről egy szalagot, amelyen mindössze kilenc betű sorjázott: P e l l e g r i n.

 




[1]     fóka: felmosófa ronggyal (a katonai szlengben)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.