Ugrás a tartalomra

 

A tó tavaszi éneke

Az Irodalmi Jelen költészetnapi összeállítása az elmúlt egy év hónap alkotóinak verseiből

Dobozi Eszter

Leskelő, tűhegyes pillantás

Te is jól ismered azt a madárszerűt,
a fej mozdulatát. Fészkén ugyan elült,
de csak résenlétek, örökös kényszerek
sejlenek szemében: egyszerre félelem,
egyszerre leskelő, tűhegyes pillantás,
mint a gyilkos erő: ragadozókban vád.
A vád, hogy te is élsz, és még itt lélegzel
az éjszaka alján, jobbodon kereszttel
s a Könyvek Könyvével el-elbóbiskolsz,
csak bestiaságát növeszti vérszomjas
vaddá. Az effélék küldenek bennünket
bitóra, állítnak – a vezényletükkel –
sortűz elé. Csupán mozdulni merészelsz?
Eltaposandó léssz! Féreg a szemében!

 

Lőrincz P. Gabriella

Napfogyatkozás

Csak piros lámpák,
De mi nem vagyunk szabályszegők.
Maradunk az út túloldalán.
     ***
A fodrász jó munkát végzett,
Levágta a hajamat és eltette.
Be akarta festeni,
De én szeretem, hogy ősz.
A tükörben láttalak,
Háttal ültünk egymásnak,
Téged régimódi borbély nyírt,
Talán a szakálladat is megigazította.
Csak akkor néztem a tükörbe, amikor te nem.
     ***
A piros ruhámat vettem fel,
Rajtad kék póló lehet.
Jó lenne egy gumiszoba csak nekünk,
Olyan kilincs és ablak nélküli.
Én mesélnék, te rajzolnál a falra
És nem látna be egyetlen égitest sem.
     ***
A városok, amiket folyó szel ketté,
Mindig szomorúak,
Hiába nyújtóznak egymás felé.
A hídon állva anyámat látom apámmal,
Az arcukon halotti lepel.
Egy csónakban himbálóznak,
Sötétedés után a parton szeretkeznek.
     ***
Virágcsokrot vettél,
Én igazából egy fésűt akartam,
Nem szeretem a vágott virágokat,
Olyan üresek, mint a halál.
Az ablakból figyeltelek,
Néztem, milyen boldogan viszed a csokrot.
Utánad eredtem és a sarki boltban vettem egy hajkefét.

 

 

Orbán János Dénes

Nomád

Nomád zenét hallgatok
a Youtube-on, nem tudom, mi lelt,
fölbukkant majd elragadott egy kazah
történelmi giccs, és fölébredt bennem
az őskelet. Végtelen puszták, feneketlen
ég, sólymok és véres harcosok,
és egyetlen erény: a győzelem.
Evolúciós szempontból a történelem
legeredményesebb férfiúja
Dzsingisz kán. A kutatások szerint
minden kétszázadik férfi a világon
hordozza génjét. Ennek érdekében
több mint száz gyermeket nemzett,
és mintegy huszonötmillió vetélytársát
mészároltatta le, utódai ezt még
megtriplázták. Nem az én világom
– az univerzum: a kávéház és a könyvtár –,
mégis lenyűgöző a véres erő,
melynek bűvöletében az ősök éltek.
Nem volt semmi más az életükben,
csak a szenvedély. Harc és szerelem.
Nem udvaroltak: asszonyaikat
elragadták. És az elrabolt
nők példás feleségként imádták
a rablót. A Stockholm-szindrómára
ennél jobb esettanulmányok
aligha vannak. Hát magába szívott
az éjjel ez a véres, vad szabadság,
és vágtattam volna ész nélkül
szembe bármilyen túlerővel.
Ehhez képest ébredés után
nyulat pácoltam, és a vadsághoz
ennek csupán annyi köze volt,
hogy vadhúsra való fűszerrel
ízesítettem. Az állatot,
mit le nem vadásztam, hanem
a Lidlben raktam bevásárlókocsimba.
A szomszéd törzs legszebb lányának,
akibe fülig szerelmes vagyok,
verseket írok. Pedig csak néhány száz év
telt el. Egy fél perc sem az evolúcióban.

 

Király Farkas

október 10.

magamra kenem az űr sötétjét.
mélyen nyúlok a nagy tégelybe,
a kozmoszba. puha és krémes.
ez a nyugalom.
 
átrendeződik néhány csillagkép.
elkenődnek színes nebulák.
bolygók akadnak hajamba, szakállamba.
ünnepélyes és zavartalan ez.
 
némely dolgok megnőnek,
míg összemennek mások.
halványodnak vagy fényesednek,
születnek és elpusztulnak.
 
puha a kozmosz. pudingszerű.
finoman szívódik fel a testbe.
reggel majd fényt kenek magamra.
az űr tartalma változatos.

 

 

Sántha Attila

Ghánai sofőr Londonban

A sok-sok vendégmunkás közül
én tudtam legjobban angolul,
ezért ha intézni kellett valamit,
küldtek, s mint egy úr, taxiztam.
Egyszer egy ghánai taxisofőr
kikérdezett töviről hegyire,
ki vagyok, miért, s honnan,
s kinek lennék fia-borja.
Mondtam, hogy Románia, és magyar,
s valami bonyolultat motyogtam,
apámat s anyámat is megneveztem,
de nem ismerte őket.
„Yeah, Transylvania”, bólintott,
ő pedig elmesélte, utálja a ködöt,
s már hét éve dekkol itt,
a családjának küldi a pénzt haza.
És jó, hogy jöttünk Kelet-Európából,
azóta nem a feketéket okolják
mindenért az angolok, hanem
a lengyel–román–magyarokat.
Nofene, erre sem gondoltam,
hogy levettem válláról a billogot.
Nevetett, belecsapott a kezembe,
s elhajtott Londonban egy dél után.

 

Bíró Tímea

Zuhanó léptek

az utcán végigvonszolt gyászra emlékszem
hogy útban volt az embereknek a magas sarkaknak
az autókerekeknek csak a fák engedtek utat neki mintha
valami most visszakerülne a természethez
milyen iszonyatos zajjal omlott össze az élet a kórházba menet
a nővér hangja éles lövésekként csapódott a dobhártyába
én meg csak üvöltöttem hogy érte megyek
a járda belső felén egy galamb a falnak fordult meghalni
törött szárnyában soványodó életjelek
egy szövetkabátos fiú várta velem szemben a zöldet
Áamikor közelebb ért összezártam magamon a veszteséget
nem akartam hogy bárki belelépjen a csendbe
haza akartam vinni hogy legyen
még hatvanhárom lépés
tudhattam volna hogy nem lesz biztonságban a túl sok fehérben
megvakul az ember az idegen sterilben és a huzat átjárja  a keresztcsonját
kikapcsolja az övet és a szintetikára bízza magát
még negyvennyolc
csak a lábak mozogtak a tarkómon egyre erőteljesebb lett a nyomás
csúsztak volna ki belőlem a csigolyák hogy megszűnjön a tartás
tizenöt
csontszáraz gyomorkorgás összeszűkült nyelőcső fénykizárás
lépcső pad lépcső szék fal
haza akartam vinni
megtanultam állva aludni
rám kövesedik a kátrány

 

Bogdán László

1. Az éden

Öleltelek méteres hóban,
a tó tavaszi énekében.
Felidézve Amerikából,
ma is hiszem, ez volt az éden.
 
Azok az égi havazások
és Szibéria visszajárnak.
Tested templomát imádtam,
negyvenöt éves bősz vadállat.
 
Te nevetve szelídítettél,
veres hajú, orosz boszorka.
Hóban forogva ölelkeztünk,
úgy, ahogy nem tudom, mióta.
 
A havazás megbolondított,
berkenyeágról cinke nézett,
öled kútjából ittam ismét,
smaragdzöld szemed megigézett.
 
Amerikából visszanézve
mindez távoli, kusza álom.
A tó tavaszi énekébe
áttűnő arcunk mégis látom.
 
A fehér tajga elvarázsolt,
már nem voltunk fiatalok,
de ifjúságunk visszahozták
sámándobok, sámándalok.
 
Elveszetten öleltelek,
Éreztem, végre hazaérek.
Rajtunk, s a fehér ragyogáson
nem lehet úrrá az enyészet.

 

Vörös István

Mulandóság

A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
bár képe más galaxisok felé repül.
Miféle következménye lehet mindennek?
 
Az emberek a mulandóságra tippelnek,
mint megbízhatóra a törvények közül.
A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
 
és még az eljövendők se léteznek,
hogy megtörténnek-e, majd kiderül.
Miféle következménye lehet mindennek?
 
Ilyesmit csak azok kérdeznek,
kik kiléptek a rettegők közül.
A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
 
nem levéltárosi a munkája Istennek,
bár ő minden égiratnak örül.
Miféle következménye lehet mindennek?
 
Nincs igazság, az emberek tévednek.
Semmit nem hagyunk a jövőre örökül.
A múlt sok rétege biztos nincsen meg,
miféle következménye lehet mindennek?

 

Balla Zsófia

Másokkal, láthatatlanul

Hogy nincsenek már itt velünk azok,
kiket szerettünk, s azok sem, kiket
meghitten megvetettünk, de mégis, e sok-
féle azt summázta, együtt vagyok
minddel élő; vitázunk, csókolózunk,
futólag gondolunk egyikre-másra. Míg
látatlan, testem fölött puha lózung
az arcom – emlékeztet rám, ki bent lakik,
aki vagyok – s ki értetlen csodálja
az égboltot, a szörnyű s lágy világot.
Nyáron várom, nyitott-e már a mályva,
gyógyul-e már sok csöpp viszály, s ha lángot
vetett, tudom-e oltani. Az ágyba
egy mondatot viszek, mely élni visszarántott.

 

Nádasdy Ádám

Gallér

Mint a kutyán a tölcsérszerű gallér,
a fehér, ormótlan műanyag,
amit az állatorvos kényszerít rá,
hogy ne tudja a sebeit nyalogatni:
olyan nekem a munka. Csakhogy én
a magam állatorvosa vagyok,
én döntöm el, vannak-e sebeim
és kell-e őket nyalogatni. Nem kell.
Dolgozni, igen, de kicsit ijesztő,
egészségügyi, nem tudok leállni,
mert akkor mind sajogni kezdenek,
néha egészen régiek, nedvedzenek,
ha nincs rajtam a tölcsérszerű gallér,
amitől olyan röhejessé válnak,
a legkomolyabb, férfias kutyák is.

 

Rakovszky Zsuzsa

Az utolsó napok

Lehúztam negyven évet
ezen a világvégi, poros provincián,
ahol sosem történik semmi. Negyven éve
nézem a messzeségben a kopár
hegyek körvonalát, a sárszínű folyót,
azt a néhány nyomorúságos
utcát, a vályog- és faházakat,
(ahol nyaranta fuldoklunk a portól,
télen a hó elvág a külvilágtól),
meg azt a pár vidékies villát a dombon,
ahol a  savanyú szőlő terem,
fanyar, fukar bogyók egy naptalan vidéken
(a bor, ami belőle készül
jóformán  ihatatlan). A capitolium
megpróbál várost mímelni: középen
az ormótlan triász:  Jupiter, Héra és Minerva,
a durva, elnagyolt vésővonások,
harmadrangú mester kezére vallanak,
(ráadásul Minervának letört az orra!).
Különben mindegy: úgyse tiszteli
őket már senki, mint ahogy
Mithrászt s a többi megjegyezhetetlen
nevű és homályos eredetű
istenséget sem. Baj, betegség,
jégeső idején kapkodva és  hitetlen,
futunk szárnyuk alá, de elfelejtjük őket,
amint a nap kisüt. Legfeljebb puszta névként,
mint elcsépelt hasonlat tárgya élnek
tovább a gördülékeny
üres versezetekben – ilyenek
még itt, a világ végén is születnek,
pár megkeseredett,
kegyvesztett hivatalnok, leszerelt katona,
vagy száműzött szónok bíbelődik velük,
elűzni az üres esték unalmát.
Eközben a folyón túl,
szemek, akár éh farkasok szeme,
szempárok ezrei, tízezrei
villognak vészesen: minket figyelnek
a tölgyerdők ködéből, ahol a szent ligetben,
a mély sötétségben, fában, patakban,
istenek élnek, a kopár sziklák fölött
színarany istenarc lebeg: a hold.
Ahol minden férfi harcos, a gyermek
alighogy járni megtanult, letört
ággal, kóróval a kardvívást gyakorolja:
durva vászonba öltözött
asszonyaik örökké
szoptatnak, és tűzgyújtással vesződnek,
nem ismerik a szerelem fortélyait, melyek
a csömörből  újabb vágyat csiholnak,
mert  nem ismerik, a csömört sem,
szűkös életüket komor erény
uralja és a vakhit vakmerése.
Néha megpróbálom magunkat
az ő szemükkel látni: az irigység,
undor  és megvetés kegyetlen
éleslátásával, vagy szenvtelen
vadász-pillantással, amely a préda
szokásait fürkészi a homályból:
szánalmas lények vagyunk, semmi kétség!
Veszélyérzetünk eltompult, a testünk
puffadt a tétlenségtől és a sok
hústól és egzotikus fűszerektől.
Unalom, szorongás és rossz emésztés
fakítja  sárgás szürkére a bőrünk –
szürkék vagyunk, akár az árnyak,
sápadtak, mint  a holtak szelleme,
mert azok is vagyunk:
mozgó, táplálkozó, párzó halottak!
Árnyakként kóválygunk egy árnyvilágban,  
ahol az élet  forrása kiszikkadt,
lelkünk üres, elménk a semmit őrli,
megértünk  régesrég a pusztulásra!  
Sokszor, ha éjszaka
álmatlan járkálok, és nézem a vizet,
üresen fénylik, csillagok fekete tükre,
de én közeledő
csónakok árnyát látom, emberi
árnyakat, evezőik hangtalan
ütemes mozgását, fülemben az utolsó
percek csöndje,  mielőtt még kitörne
a falakat reszkettető üvöltés,
nyílvesszők sziszegése, reccsenés,
törött csonté, bezúzott koponyáké,
a láng süvöltése, ahogyan falni kezdi
a fát és vályogot, életem összegyűjtött,
lim-lomjait. Ha erre gondolok,
úgy látok mindent, ami most körülvesz,
az ezerszer megunt sivár látványt, a vályog
házak falát, Minerva törött orrát,
mintha máris csak emlék,
halványuló emléke lenne annak,
mi nemsokára por lesz és hamu.
S ettől minden megunt
tárgy hirtelen ragyogni kezd, telített,
izzó fénnyel, ahogy csak
sötétedés előtt szoktak a dolgok,
s egyszerre olyan  gyöngédség fog el,
a szeretet olyan vak áradása,
hogy annak töredéke,
egyetlen morzsája elég lett volna,
mikor még nem volt késő, mikor volt még idő,
hogy mentsem és megvédjem bármi áron
őket és önmagam.

 

Farkas Árpád

Nyitott égbolt                                          

Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem.

 

Jász Attila

GPS nélkül
 

(valahol)
 
A boszniai piramisok belsejében
található tócsák vizeinek fagyasztott
kristályszerkezete fenyőfákhoz hasonlít.
A szennyezett vizet kis mennyiség is megtisztítja.
Az emberben is rejtőznek ilyen tócsák, hol szívnek,
hol versnek hívják. Topográfiától függően.
 
 
(éjszakai autópályán)

 
A halál után valójában semmi nem lesz más,
mint az életben vagy az álomban. Ugyanaz történik,
csak nem lineáris idősíkban éljük meg. Mindezt
csak nagyon hosszan tartó, monoton utazás közben
értheted meg. A fáradtságtól elengeded megszokott
tér- és időkorlátaidat. Szabaddá válsz. Ahogy akkor.

 

Rónai-Balázs Zoltán

A Dob utca végén a naplemente

A Dob utca végén a naplemente,
mint emlékfotón, olyan nosztalgikus.
Oldalról lombok nyúlnak bele,
és hosszú árnyékokat vet
a lámpaoszlop és az egyetlen,
ottfelejtett autó.
Bordó-arany a levegő, minden más színt kiolt.
Álltok benne, te anyád mellkasára kötve,
lazúros sziluett a városi tájban.
Mintha belétek ömlene a fény,
a képpé oldott tárgyak,
minden felétek tart, és bennetek fut össze.
Most eltévedt dongó tűnik el épp,
a hangja még kitart kicsit,
és átrezgi ezt a kis világot.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.