Jelige: Antequera – Jégmadár

Ezüstösen csillámló, finom szaténfodrok hátán úszik egyre beljebb a tavon, távolabb elektromos motorcsónak húz el keresztben, „alig van hangja” - csodálkozik.

Komótosan tempóz mellúszásban, igazgatja lazán álló melltartója kosarát, kicsit régi már a fürdőruha, ritkán is használja, meggyengülhetett benne a gumi, de az is lehet, hogy fogyott egy kicsit az elmúlt években. A fejét folyamatosan a felszínen tartja, mert mindenkori kellemetlen tapasztalata, hogy ha csak egy pillanatra is alámerül, azonnal felmegy az orrába a víz, onnan meg mintha egészen az agyáig nyomulna, igen kellemetlen nyilalló fájdalmat okozva a halántékában és a tarkójában. Próbálkozott már azzal, hogy odalent folyamatosan kifelé fújja a vizet, de így meg a levegő fogy el rettentő gyorsan. Mindig irigyelte azokat, akiknek nincs ilyen gondja, és mint a rozmár, lubickolnak, bukfenceznek a mélyben, anélkül, hogy az orrukat be kellene fogni. Hiába, neki ezzel a deficittel együtt kell élnie.

Várja, hogy jöjjenek, és meg is érkeznek az elektromos motorcsónak gerjesztette vagy húsz centi magas egyenhullámok. A lábaival erőteljesebbeket rúgva kijjebb emeli a fejét, hogy átgördüljön rajtuk, megnevetteti ez a móka. Amikor újra elsimul a tó, tekintetét hagyja a varázslatos szaténfodrok közé olvadni, és igyekszik kimerevíteni ezt az egészen megfogalmazhatatlan, már-már mennyei látványt és érzést. Jó volna benne ragadni, gondolja, elfelejtve az üzlet minden nyűgét, de aztán megmosolyogja magát ezért, hiszen az üzlet az élete, a hobbija, a mindene, ha muszáj volna, akkor sem bírná és nem is akarná abbahagyni. A főnökasszony szerepe az övé, más nem is lehetne. Mi tagadás, ő semmiképpen nem egy amolyan - alkalmazott típus.

Nos, igen, az alkalmazottak, bár most inkább nem akar rájuk gondolni, és máris azon agyal, hogy az új kasszás lány nem éppen a legintelligensebbek közül való; észrevehette volna az interjún, de mással volt elfoglalva, nem figyelt oda eléggé, elkapkodta a felvételét. Túl öntörvényű, flegmán viselkedik a vendégekkel, na és az orrában az a karika. Hiába szól, vegye ki, kiveszi, de egy óra múlva újra bent van. Mindegy, a próbaidő leteltével elküldi. Nincs benne alázat sem. Nem mintha olyan sok kellene ebből, csak legalább egyetlen csepp, a megfelelő együttműködés érdekében. A pultos-kiszolgálók közül Verában viszont túlteng az önbizalomhiány, a fiú pedig, hogy is hívják, még annyira friss, Bence, nyegle és kiforratlan, de a lazasága talán jót tesz Verának. Nagyon oda kell figyelni. Továbbá, ugyan ő eddig nem vette észre, de egyes vendégek szerint a szakácsok kicsit sótlanul főznek. Már szólt nekik ez ügyben, elvégre ez nem kifejezetten diétás kajálda. Az idősebbik, a Mihály, már több alkalommal késett húsz perceket, remélhetőleg nem csinál ebből rendszert. Az ilyesmik ellenére végül is lehet mondani, hogy prosperál az üzlet, egyenletes a bevétel. „Egyedül vágtam bele” tölti el a jóleső büszkeség, „magam építettem fel”; most hirtelen észbe kap, hogy teljesen elkalandozott a helyhez képest.

Újra kezdi az örülést, milyen jó, hogy leruccant csobbanni egyet, annyira megdöbbentően szép, ahogy csillog a víztükör, meg hogy ilyen selymes; összezárt tenyerével végigsöpri, cirógatja a felszínt. Majd beszél a kasszás lánnyal, hogy tartsa be a munkahelyi előírásokat, legyen együttműködőbb, és kicsit legyen mosolygósabb a vendégek felé, és akkor maradhat; Verát megdicséri az ügyességéért, az bizonyára segít az önbecsülésén; Mihályt megfeddi a késések miatt, és gyakrabban jár majd be a konyhába. Most elégedetten megperdül úszás közben a tengelye körül ebben a kellemesen meleg, egy ideje már sárgásra változott kelmében, majd a hátára fordul.

Érdekes lett az ég. Egészen zöldessárga. A távoli látóhatár átlátszatlanul párás-sárga. Azt hallotta, ezt a Szahara idáig repülő homokszemcséi okozzák. De mitől zöld szélűek a kirajzolódó felhők? Fürkészi az eget, lassan, tűnődve csapja hátra a jobb, aztán a bal karját. Talán penészesek.

Egyik pillanatról a másikra erős szél támad. Riadtan hagyja félbe a hátúszást, dermedten mered a súlyos messzeségbe szakadt part felé, és a tízemeletes épület tetején sebesen pulzáló viharjelzésre. A félelemtől másodpercek alatt kihűlt végtagjai kétségbeesett úszástempót produkálnak, jobbról egyre erőteljesebb és egyre nagyobb hullámok lökdösik. Nem bírja a fejét elég magasan tartani, a tajtékok időről időre beterítik. Kontyba fogott haja csuromvíz lesz, eldugul a füle, gyorsan telemegy az orra, szúr tőle a feje búbja.

„Istenem” – nyílik meg görcsösen összeszorított ajka, ettől vizet nyel, fuldokolva köhécsel, már a partot is alig látja. Kapkodva küzd, a lábai zsibbadnak, a mellkasa dörömböl, minden egyes ütés fájdalmasan megnyomja a bordáit, mintha két szív működne odabent egy helyett, teljes erőbedobással. „Istenem!” Úgy támad a szél, a víz, ahogy a vadat hajtó vadászok. „Úristen! Anya!” Nincs ideje rá, hogy elgondolja, milyen régen emlegette már rég elvesztett szülőjét. Valami villan egyszer, aztán még egyszer, nem érzékeli, hogy ez villám volt-e odakint, vagy agya oxigénhiánya okozta érzékcsalódás. Egy pillanatra felemeli a kezét, hátha valaki meglátja a partról, még egyszer próbálkozik, aztán tekintete a vad tajtékok között kutat, hátha van itt valaki. De sehol senki. Hát a vízimentők?! Hogy lehet ilyen távol a part? Miért úszott be ennyire? „Istenem, Anya! Tamás!!” Kepeszt és fuldokol, kapaszkodna a férfi karjába, de csak a sötéten táncoló vizet markolja az imbolygó part távoli körvonala előtt. „Valaki…” görbül le az ajka, oldalról megint nekitántorodik egy mérges zuhatag, szeméből kicsapja a könnyeket. „Tamás, kérlek…”

   Tamás haja gyermekien puha és szőke. Jó beletúrni, arcán szőke és selymes a borosta. Elmerült pillantású, érzéki költő. Eleinte olyan nagyon imponált neki ennek a nála nyolc évvel fiatalabb férfinak a rajongó szerelme, utaztak és kényeztették egymást, Tamás odaadóan szavalt múzsájának, elkápráztatta költői hasonlatokba csomagolt megfigyeléseivel.

– Nézd – mutatott a férfi a naplemente romantikus fényében a Dalmát-parton túl ringatózó langyos kékből hideg kékre változott tengerre. - Jégmadár!

És valóban, szinte siklott, közvetlenül a víztükör felett, a titokzatos madár, „mint egy álombeli, kéksertés nyílvessző”, mondta Tamás. Türkiz szárnya sebesen vert, feltűnő, sárga folt villant a mellényén, hosszú csőréről víz csorgott az elsötétülő tengerbe.

„Tamás, kérlek, most… segíts!!” – csapkod a tó hevesen táncoló tarajai között, haragosan ütne szét egy támadó hullámot, de az kitér, míg egy másik alattomosan pofon vágja. „Aljas!!” – kiált tehetetlenül.

A tengerparton asztalokon, színes koktélok csillogtak a poharakban, szélükön egy-egy rózsásan átfénylő narancsgerezd. Fürdőruhás lányok vihogtak a sziklákon, fiúk hőzöngve beszélgettek az asztaloknál, odébb kóválygós tánclépések a bár előtt, egy-egy csorba énekhang. Kókusz-és narancsillat vegyült a mediterrán fenyők gyantás leheletéhez.

– Olyan a jégmadár, mint egy mindig elfoglalt üzletember. Nem néz se jobbra, se balra, nem törődik a környezete rezdüléseivel, csak vég nélkül siet a maga önző útján.

Különösnek vélte a férfi megjegyzését, egy kicsit találva is érezte magát általa, de sejtette, hogy ez nem volt szándékos. Pusztán jól hangzó költői kép, ami után rögtön elhalmozták a férfi mohó csókjai.

Nincs segítség, érzi, tele az arcürege, a feje, a tüdeje, a víztömeg húzza lefelé, a hullámok fojtogatják, a tó a széllel karöltve nevet rajta. „Rohadék!!”

Vagy egy évig élvezte Tamás jelenlétét, ízlelgette elvontságát, aztán, amikor már elég jól kiismerte, ezzel egy időben meg is unta, mint már annyi kósza kapcsolatát. Jó volt megint egyedül, csak az üzlet és ő, a főnökasszony, így van kellő idő mindenre, és nem zavarja meg az embert a döntésben semmi, többnyire józan és megfontolt tud maradni.

   „Segítség!!” Végtelen hosszú időnek tűnik a küzdelem, mire végre eléri a kétméteres mélységet jelző piros-fehér csíkos bóját. Szipogva és fújtatva próbál megkapaszkodni benne, de az túlzottan csúszik, nem tud pihenni, tovább kell úsznia. Végre feltűnik a százhúszas tábla, elárad benne a katasztrófát túlélők remegős hálája. Megrázogatja begörcsölt bal lábát. Nincs már messze a part.

   Emberi alakok tűnnek fel a strand fövenyén. Hunyorog, most már integethetne, mert látják, sőt, kifejezetten őt bámulják, de már nem kér segítséget. Gémberedett lábait hagyja lesüllyedni, keresi lábujjaival az éltető iszapos-homokos aljzatot, meg is találja, közben egy kamaszosan erejét fitogtató hullám megint oldalba löttyinti, majd tovább rohan. Mérgesen néz utána. Csorog a víz az orrából, köhög és zihál. Nemsokára már kint van a válla is, helyére igazítja a melltartó kosarát. A százhúszas táblától visszanéz a tó sötétzöld palástos fehér tajtékaira. „Különben így is szép” borzong a látványtól.

Már tisztul az ég, lassan elvonul a Szahara penészes, sárga porfelhője, szürkéskék pára marad utána. Egy csepp eső sem esett. Tenyerét a szája elé vonva harákol, hátrasimítja ziláltan csüngő haját, a végét összefogja a válla felett és megcsavarja, a remegést és a szédülést hosszú, felszínen evező karmozdulatokkal palástolja.

Az emberek ácsorognak a parton, nézik a nyárutó lenyűgöző természeti jelenségét, meg a feltűnően egyenes tartásban lépkedő nőt, aki egyedüliként van a tóban. Valaki le is fényképezi a tájat, a világítóan fehér fürdőruhás nővel együtt.

Nem néz se jobbra, se balra, a fövenyen hagyott, szél által hajtogatott törülközőjéhez siet, és körbecsavarja magát vele. Megtapogatja arany fülbevalóját, dobhártyája pattan, és miközben kifújja a bent rekedt félelmet, felveszi gondolatának eredeti, majdnem elszakadt fonalát:

„Kasszazárásra bőven visszaérek. A kasszás lánynak már most mennie kell, és Mihály sem maradhat a késések miatt.”