Jelige: Káoszföld – Afrika

– Nem könnyű kijutni, de nem lehetetlen – mondja Ali, modorosan reszeli a torkát és körbenéz.

A többiek - két borostás német turista, egy idősebb francia pár, meg András és Peti - pedig őt nézik. Hallgatnak. Az egyik német hintázik a kempingszéken. Az cincogva nyikorog alatta.

– Nem lehetetlen kijutni! – ismétli Ali, mélyen belenéz a francia nő szemébe és bólogat. Ali fekete arca kissé sárgás a tűz fényénél. Úgy csillog a szeme fehérje, mintha könnyezne. Most hallgat ő is, úgy tesz, mintha nem várna semmit. Pedig nagyon is, égetően vár valamit, méghozzá a megerősítést, azt, hogy valamelyikük az egzotikus, gazdag európaiak közül mondjon erre valamit. Például mondja azt, amiről annyiszor ábrándozik, hogy „valóban nem lehetetlen, barátom, majd mi segítünk neked kijutni innen, a nyomorból, és odaát, túl az óceánon jó lesz, meglátod, könnyen boldogulsz majd!” Mert Ali tudja, hogy odaát minden jó, hogy annyi a lehetőség, akár szülőföldjén a homokszem, csak el kell oda jutni, ami nem könnyű. De a toubab szeret segíteni. Legalábbis némelyik. Csak meg kell találni azt az egyet, aki így vagy úgy, tényleg segít. Neki eddig még nem volt szerencséje, de nem adja fel. Akad erre sok turista ilyenkor, a száraz évszakban. És vannak köztük szépszámmal, akik nem a luxusszállodák napernyői alatt heverésznek, hanem közéjük, a helyiek közé jönnek. Főleg magányos francia férfiak és nők. Általában csak arra az időre tartják meg a helyi barátjukat vagy barátnőjüket, amíg itt vannak Senegál óceánpartján, de hallott már olyan esetről, hogy az idegen magával vitte választottját. Vagy csak egyszerűen összebarátkozik egy toubab egy butuval, megkedveli, és csupán barátságból felkarolja. Van mindenféle. Türelmesnek kell lenni, és beszélni kell a dologról, például este a tűz mellett, amikor az idegenek elvarázsolódnak egy kicsit. Vagy a helyi kocsmában ejteni szót róla. Előfordul, hogy egy fehér meghív egy feketét italra. A helyi átlagos fickóknak, az árusoknak vagy a halászoknak nincs pénzük még egy üveg sörre sem. És ha már egy asztalnál ül a butu a toubabbal, akkor elbeszélgethet vele, és elmondhatja, hogy itt nem jó, és jó lenne olyan helyre menni, ahol jobb. A toubab erre csak bólogat és hallgat. De látszik rajta, hogy gondolkozik. Néha talán csak egy hajszálon múlik, hogy segítsen. Nem szabad feladni.

Fúj a szél. Felhallatszik az óceán moraja. A vályog házikók láthatatlanul kuporognak a tábortűz mögött. A német fiúk vodkát isznak üvegből. A többiek teáznak.

– Van munkád? – kérdezi a francia férfi Alitól.

– Néha kimegyek a halászokkal. Nagyon nehéz munka, és veszélyes. Itt nincs lehetőség.

– Hány éves vagy? – érdeklődik a nő.

– Harmincegy.

A nő felhúzza a szemöldökét, jobban akarja látni a fekete alakot. Fiatalabbnak nézte, hiszen arca olyan sima, mint egy kamaszé.

– Iskolába se járhattam. Nem tudok se olvasni, se írni – jelenti ki Ali, mintha egy lényeges adatot közölne országával kapcsolatban, mondjuk a GDP-t, amely adat mindent elárul a jelenlegi életszínvonalról.

Ali tudja, hogy ez hatásos. Nincs szakmája. Ezt is szokta hangoztatni. Megint körbenéz, de nem találkozik a tekintete az idegenekével, mert mindannyian a pislákoló lángokra fókuszálnak. Hallgatnak. András néhány fadarabot tesz a tűzre. A házigazda hoz még egy adag teát. Megérkezik René, a helyi dzsembé dobos. A fényes, ébenfekete bőrű, ősz szakállú figura kedélyesen üdvözli őket, leül közéjük. A németek vodkával kínálják, ő boldogan meghúzza az üveget, majd mér néhány bevezető, lassú ütést a lába közé fogott borjúbőr dob szélére, aztán változó sebességű és ritmusú dobszólóba kezd a szűk közönség előtt. Átszellemülten grimaszol, csukott szemmel vigyorog, kidugja a nyelvét, vicsorít, aztán elkomorodik és megint vigyorog, pereg a hang, dübörög keze alatt a fergeteges ritmus. Hallgatói tágra nyílt szemekkel nézik alig látható, villámgyors kézmozdulatait; aztán egy közepesen gyors, sokáig gyűrűző, egyenletes lüktetésű rész következik; a francia pár, a németek és a két magyar önkéntelenül üti a taktust; most nagyon érzik, hogy ez a zene, ez a dobogás -  a valódi Afrika, és Afrika felszabadító és vad. Ali az esetleges újabb megszólalás lehetőségeit latolgatva bámulja a tüzet.

Este tizenegy körül lelocsolják a parazsat, mindenki elvonul a kunyhójába, Ali és René is hazasétálnak a sötétben. Kafountine-ban csak a főutcán, leginkább a kocsmában van villany.

András meggyújtja a gyertyát a kunyhóban. Peti keresgéli a zseblámpát és a fogkeféjét.

– Már megint egér járt! - mondja András, és lesöpri ágya széléről az egérürüléket.

– Azt nézd! – kiáltja Peti fojtott izgalommal, és a szemközti, fehér falra mutat.

Nagy pók terpeszkedik a hullámos felületen, mozdulatlanul. Egész teste valószínűtlenül lapos, a falhoz tapad, akár egy matrica. Potroha, öt centiméteres lábai finoman szőrösek. Peti előveszi a fényképezőgépét, óvatosan a falhoz lép, fogkeféjét az állat mellé tartja, András közben világít a lámpával. Peti megnyomja a gombot, kész is a kép, de biztos, ami biztos, szeretne róla még egyet, hátha bemozdult az első, de a pók szemvillanás alatt eltűnik a reflektorfényből, mintha ott sem lett volna.

András és Peti az idén végeztek az egyetemen, antropológia és francia szakon. Még a nyáron jelentkeztek egy nemzetközi segélyszervezet hirdetésére. Dakarban kaptak állást, egyéves szerződéssel. Francia nyelvet fognak oktatni egy helyi iskolában, de csak a jövő héttől állnak majd munkába; addig még van egy kis idejük szabadon ismerkedni az országgal. Fotózzák a helyi birkózócsapat óceánparti edzéseit, a baobab fákat, a markukat nyújtogató gyerekeket, ámulnak, ahogy húsz-harminc ember nekifeszülve, pálmatörzseken görgetve vízre engedi vagy éppen a partra vonszolja a nehézkes halászpirogokat. Fanyalogva örökítik meg azt a tömény dögszagot árasztó, pöttyös takarószirmokkal ölelt virágfélét, amelynek sötétbarna, torzsaszerű bibéjét döglegyek porozzák be. Marihuánát szívnak, sörözgetnek. Szemlélik a helyiek csendes mindennapjait. Ha aznap éppen jó a fogás az óceánon, akkor kicsit felpezsdül az élet a faluban, mindenkinek jut némi csekélyke haszon, a halászoktól a péken át a szendvicsárusig, de ha a halászok nem járnak szerencsével, a falu kókadt lesz és visszahúzódó, mintha szégyellné az éhséget.

Este tábortűz. A németek még reggel a tartomány székhelyére, Ziguinchorba utaztak, a francia pár egész nap strandolt, most pilledten teáznak a tűznél.

Ali is itt van. Az jár az eszében, hogy nem szabad feladni. Kell, hogy legyen esély.

– Nem könnyű kijutni - sóhajtja az idegenek beszélgetése során támadt néhány másodperces szünetben.

– Mit gondolsz Európáról? - kérdezi András.

– Ó, Európa! -  vigyorodik el Ali, mintha ez a kérdés lenne a bűvös jele annak, hogy egy toubab segíteni akar. - Európában van sok zöld, sok az eső és hideg van. És van pénz - hunyorog Ali -, sok euro mindenfelé! Csak össze kell szedni. Nem lehetetlen kijutni - ismétli gyermeki mosollyal.

A többiek hallgatnak. Szemükben elnyúlt, lusta lángok fényei tükröződnek. A sötétben léptek serregése hallatszik a homokban. René jön. Ali közönyösen bambul, a francia pár, András és Peti jókedvűen köszöntik az érkezőt. René komor tekintettel ül közéjük.

– Két pirog eljutott a Kanári-szigetek közelébe - morogja tört franciasággal.

A fehérek kérdőn néznek rá, Ali élénken kapja fel a fejét.

– …De nagy vihar csapott le az óceánon. Legalább harmincan eltűntek közülük. Pedig már majdnem sikerült nekik - sóhajt fájdalmasan René, majd jobb kezét ünnepélyesen a magasba emeli, légies mozdulattal érinti a dob felszínét tompa, magas hangot előidézve, aztán egyszerű, egyenletes ütemmel folytatja, keményen püföli a dob szélét, és finoman, teli tenyérrel a közepét, kalapál a ritmus, egyre gyorsabban és cifrábban. René kezei összefolynak a sötétséget nyaldosó fénnyel, behunyja a szemét, és mint a varázslónak transzban, torz grimaszba rándul az arca. A francia pár, András és Peti megigézetten nézik, legszívesebben felugranának, levetkőznének és eksztatikus, vad táncba kezdenének a tűz körül. Ali némán ül, a lángokba bámul.