Becsapódott, mint egy nehéz gondolat. Így vágódott le a szorosan falhoz tolt szögletes asztalhoz. A leveses tálat hangos koppanással, könyökeit szinte kalapácsként verte az asztalra.  A férfi meglepő gondossággal tenyereibe ölelte a hideg húslevest, szájához emelte, és szürcsölni kezdett.

Két nyelés között hangosan csámcsogott a főtt krumplin, és köretnek mélyet szippantott a rothadó élet bűzéből. Krákogásának éles zaja pattant vissza a régi falakról, amikor hirtelen megállt. Tekintetében még nem látszódott maga a gondolat, csak a szemközti penészes tapétára meredt, és a rágásban lelassult az állkapcsa. De egyszerre, mintha szemeibe az ötlettel együtt fény szökött volna, fogait kimutatva vigyorogni kezdett, elgondolkodva kocogtatta a tál oldalát.

Egy régi képet nézett a penészfoltok társaságában. Szöggel volt a falba verve, és az egyetlen, ami keretezte, az évek alatt felgyülemlett por volt. Rég elhanyagolt emlékként csüngött, és a meleg arcú nő rajta pont a férfit bámulta. Egymással szemben ültek úgy, mint régen.

A férfi tekintete hosszú percekre jéggé fagyott, arcára ült, ahogy utazott az emlékek között. Azzal dühében újból krákogott, majd maga mellé köpött. Csuklójától ujjpercei végéig megtörölte a száját, az asztalra vágott két tenyerével úgy, hogy a maradék leves foltosra szegélyezte hasán kidomborodó fehér felsőjét.

Jó nő volt. Csak erre tudott gondolni, és arra, mi van, ha ő rontotta el. Ekkor olyan hangosan nevetett fel, hogy a falak beleremegtek. Két tenyerével a jókedvtől hátracsuklott kopasz fejét simogatta, előre-hátra hajolgatott, aztán váratlanul megint az asztalra ütött. Az érzelmek hullámai maga alá temették.

A tányér szinte labdaként pattant le az asztalról, a sarokból gyors motoszkálás hallatszott. A férfi csapzott, girhes kutyája felkapta a fejét, szimatolt, majd körmeivel hangosan kopogva a pár csepp levesért futott. Hevesen és mohón nyalogatta fényesre az edényt.

 A férfi, visszatérve a szomorú valóságba, csendben figyelte az ebet egy darabig, majd cselekedett.

– Az anyádat! – Azzal olyan erőset rúgott az apró kutya bordáiba, hogy az szűkölve rohant vissza a sarokba.

Ezt elintézve a férfi lassan visszabújt a meleg gondolatba, a külsők vizsgálatához. Most magát nézte. Redőzött nyakával a fehér trikóból kibuggyanó pocakját elemezte, és azt, hogyan lóg ez rá a koszos gatyájára. Bosszantotta. Bosszantotta ez is, meg a nő emléke is.

– Kuss legyen! – ordított a még síró állatra. Majd komótosan felszedte a berepedezett tányért, hatalmas nyögéssel kísérve. Lomhán kitolta maga alól a széket, és a konyhapulthoz csoszogva az edényt pálinkás üvegre cserélte.

A régi parketta fájón recsegett a férfi alatt, ahogy az fel-alá járkált a rideg nappaliban. A padló sírni kezdett. Úgy, mint a kutya. Üvöltve zokogtak a falak. A férfi nevetett, az élete sírt.

Pillanatokon belül a rádió zaja nyomta el a lakás szomorúságát. A férfi ütemre ivott, és körkörösen ingadozott maga körül. Ahogy fejében csendesültek a kósza emlékek, úgy ugatott a kutya egyre ingerültebben, mint aki hűségét és sajnálatát már elhagyta. Támadni készült, de sarokba volt szorítva.

Az utolsó kortyok lefutottak a férfi torkán, egyenesen bele a gonoszságba. Fejét jobbra majd balra ingatta, nyakán az erek térképszerűen kidagadtak, és csukott szemhéja alatt is látszódott hogyan cikáznak szemei. Támadni készült.

– Elég! – ordította. – Elég az ugatásból!

A pálinkás üveget gyors mozdulattal eltörte a faasztalhoz vágva, aztán eszét elvesztve egy marék szilánkot kapott fel a földről, és a kutya irányába hajította.

Hangosodott az ugatás, átlüktetett az egész épületen, a gyenge állat barna szemeiben mégis égett a félelem. A férfi négykézlábra ereszkedett, a szilánkok csillogó halmazát kicsivel maga mögött hagyva, alkoholtól bűzlő orrát egészen a kutyáéhoz érintette. Gyötrelemtől átitatva hosszú percekig ugattak egymás arcába: a férfi kegyetlenségét visszafogva, a kutya félve az elkövetkezőktől.

A férfi ősemberként dühöngő szemeivel a kutya életébe bújt, és kezével egy újabb marék szilánkért nyújtózott. Testében ott lebegett a mozdulat, feje fölött túl erősen markolta a szilánkokat, vére csepegett a homlokára.

Kopogtak. Tekintete villámként csapódott az ajtóra. Valaki felrázta a feszültség porát. Aránytalanul nagyfejű, torzult, de kedves arcot pillantott meg a kukucskálón keresztül. A lépcsőházban álldogált egy nő. Feszültségét mosolyával takarta be. Nyugodtnak kellett maradnia.

Homlokát le sem törölve nyitott neki ajtót a férfi:

– Mit akar? – kérdezte, miután nagy hévvel felrántotta az ajtót. A kutya bátortalanul, szemében könyörgéssel lépkedett közelebb a hölgyhöz.

– Ül! – folytatta már a kutyának.

– Az alsó szomszéd vagyok. Csak hallottam a zajt, meg akartam kérdezni, minden rendben van-e.

Ekkor a nő elképedve pillantotta meg a férfi véres arcát és markát. A kutya szemében először látszódott öröm és remény, ahogy a boldogságtól csóválta a farkát. A gazdája szánalommal nevette ki a kutyát. A levegőben érezni lehetett a fojtogatást és a fenyegetést.

– Segítség! – mondta a kutya.

Fújtatva csapta be az ajtót a férfi, bele a nő aggodalmas arcába, aki szüntelenül tovább dörömbölt, amíg az apa sötét alakja hátat fordított az ajtónak és fiára nézett.

– Úgy jársz, mint anyád. Te kutya!