Az utolsónak tartogatott, szerinte kincset érő mondata előtt, letette a papírt, amiről az imént a búcsúszövegét felolvasta. A bal oldali lencse kereténél fogva lassan lehúzta orráról a szemüvegét, szokása szerint széles köröző mozdulatot tett vele a hallgatóság felé, majd torokreszelve, kiegyenesített háttal nekikészülődött, hogy kimondja, immár fejből, papír nélkül, azt a bizonyos utolsó és egyben legfontosabb gondolatot, ami egész eddigi életfelfogását és munkásságát végigkísérte.

 

Ez igazi ars poetica, gondolta, hasznos lesz mindenkinek. Felemelte az állát, mert megfelelő nyomatékot akart adni a szavaknak, amik már ugrásra készültek a nyelvén, hogy jól megjegyezhesse őket az ifjúság. Ahogy végighunyorgott tanítványai és fiatalabb tanártársai hétköznapi tekintetén, hirtelen zavarba jött, felvette az asztalról a szemüvegét, ismét tett vele egy széles kört a szemétől indulva, mintha csak most vette volna le. Sok évtizedes, elegáns-modoros, értelmiségi mozdulat volt ez, bár egykor gyakorolt jóval egyszerűbb szerepmozdulatokat is, mint a stréber tanuló alázatoskodó hátgörbítése, vagy a tekintélytelen apa ügyetlen kapkodása, de ezeket már elhagyta, ki is nőtte, viszont ez, és körözött még egyet a szemüvegével, igen, ez kétséget kizáróan, végérvényesen hozzá tartozik.

Szisszenés hallatszott a sorok közül. Valaki valamit suttogott valakinek, hogy: „…a professzor…”.

Ritkás, ősz hajszálai meglebbentek, ahogy bólintott, mintha egyetértene a megérzése szerint neki szóló szisszenéssel. Nekirugaszkodott, hogy végre feltegye a koronát leköszönő beszéde és negyvenöt évi munkássága végére.

Az EGYSÉGTUDAT - tüsszentette szerte az unatkozó csendet a varázsszóval - EZ EMELI MAGASBA AZ EMBERT! – megnyomta finoman a végét, az embert, mint a jó versmondó, aki puszta hangtónusa apró igazításával képes irányítani a hallgatóság figyelmét.

Pislogott a csend.

Kordult egy gyomor.

Mi? Milyen tudat? Embertudat? Ebédtudat? – húzta össze a szemöldökét egy fiatal kolléga és óvatosan az órájára pillantott.

Az ernyedten hullámzó taps közben többen félhangosan összesúgtak.

– Mit mondott, milyen tudat?

– Egyél-tudat.

– Tizenkettő harminc van! – ciccegett valaki türelmetlenül.

Még ugyan folyt a búcsúzkodás, de az általános nyüzsgés már megmaradt alapzajnak.

Az egyetemi megbízott újságíró fiú előrehajolt a füzetével:

– Mit mondott az öreg a végén? – kérdezte az előtte ülőktől.

– Hogy „ez emeli magasba az embert”.

– De mi?

Összenéztek.

– Egértudat – hajolt a füléhez egy informatikus hallgató.

A fiú a professzor közelébe akart furakodni, hogy megkérdezhesse, mi volt az, amit nem értett a végén, hogy az iskolai és városi szinten is fontos cikkhez pontos idézetet írhasson befejezésként. Azonban kollégái és néhány diákja gyűrűjében a professzor valamit elmerülten magyarázott, a megbízott nem talált megfelelő pillanatot a megszólításához. Átfutotta a jegyzetét, ami hűen tükrözte az elhangzottakat, egy fizikusi karrier állomásait egy-egy langyos anekdotával fűszerezve. Csak a legvége hiányzott. Kipontozta ceruzával a nem hallott szó helyét:

„…….. -tudat emeli magasba az embert.”

Majd rákérdez később, nem nagy ügy.

   Másnap a főépület bejárata felett fekete lobogó lengett. A leköszönő addig élt, amíg dolgozott, egyetlen nappal sem tovább. Mintha úgy lett volna vele, hogy miután megosztotta másokkal a lényeget, tulajdonképpen innentől kezdve már nincs helye az élők sorában.

Az újságíró fiú gyorsan, hideg fejjel intézkedett - mintha feltétlenül most kellene elintézni ezt a dolgot, míg még meleg, különben késő lesz -, megkereste az illetékeseket és visszahallgatta a leköszönő beszéd felvételét, de a végén, abban a pillanatban, amikor az a bizonyos ismeretlen szó beletüsszentett a bóbiskolók képébe a mára már néma torokból, végzetes ráadásként, a szó elején, feltűnően nagyot reccsent a vén katedra eres fája.

Nem lehetett a felvétellel mit tenni.

A hallgatók próbáltak segíteni a megfejtésben.

– Mi emeli fel az embert…

– Valamilyen tudat vagy mit mondott.

– Egyentudat.

– Egysetudat.

Egy másnapos, kókadt figura rácsapott az asztalra:

– Egyseggtudat!!

Kuncogtak, majd újra töprengő, feszült csend támadt.

– Egy bölcs volt - diktálta aztán a tanácstalan tudósítónak a történelem szakos lány -, mert csak ő, a megboldogult professzor tudja, senki más, hogy van valami, ami felemeli az embert.