Rebeka néni tévedhetetlen volt. Elég volt neki mások botladozásait nézni, meg elnézni, meg a többiek életének számos oktalanságát fejcsóválva eltűrni. Büszkén hirdette: neki mindig igaza van, s ha igaza mégsem, legalább igazsága, s ha minden kötél szakad is, legalább részigazsága, csak az a rész legyen sokkalta több, mint a másoké. Egyéb kimenetellel számolni nem látta értelmét, mert hova veszne a világ, ha a magunkba vetett hitet is megrándítanánk, kificamítanánk, ne adj Isten, eltörnénk. A hit, az fontos, mondta ki hangosan. A hit mindenek felett. Ugyan, ki szállna ezzel vitába?

***

A Farkasvölgyi utca, amit a helyiek csak lámpás köznek neveztek, mert közvilágítás nemigen akadt, legfeljebb ha a tisztelt gyalogos lámpást fogott a kezébe s magát köznek kiáltotta ki, az ott lakókon kívül nem vonzotta látogatók hadát. Az utca zsákutca volt, menni csak céllal volt érdemes. Mellékutcák nem keresztezték, kerülőutai szóra sem méltóak: ha eső esett, sárban úszó kövek övezték vagy kőrakásban úszó sártenger, lehetett választani, kinek mi tetszik. Az utca fokozatosan elöregedett. Mogorva öregek lakták, meg tisztes öregek, meg lelassult öregek és jó formában megmaradtak, s mind fölött Rebeka néni, aki egyként mindőjüket magába foglalta. Az öregek mellett lakta még két negyvenközepi házaspár, bár egyikük az öregek közé sorolta magát, másikuk, a valamelyest idősebb a fiatalok közé. Rebeka nénivel erről sosem beszéltek. Ha tudott volna róla, nyomban tisztába teszi a dolgokat, melyik hova való, és onnantól kész, passz, nem lett volna vita meg egyéni okoskodás.

Az említettek mellett egy ifjú pár tartozott a Farkasvölgyi utca jelentéktelen létszámú lakosi körébe, bár az odatartozás még nem táplálta eléggé a fiatalok szívét. Van, amihez idő kell. A valahova tartozáshoz sokszorosan. Az lassan nő, mint a fák gyökere, de aztán épp olyan szakíthatatlanul kapaszkodó tud lenni, ha az ember kivárja, hogy kellően megerősödjék. Ugyanígy megy ez a Rózsadombon meg a locspocs Farkasvölgyi utcában is.

A fiataloknak azelőtt is volt hol lakniuk, aztán hogy maguk akartak lenni vagy valamiért menniük kellett, senki nem tudta, viszonylagos biztonsággal egyedül Rebeka néni foglalt állást az ügyben. Ami az ő biztosán felül ismerhető, hogy a fiataloknak olcsó lakásra futotta, így a józan ész hangját követve olcsó lakást kerestek. Ebből sokszor nem vezet egyenes út oda, hogy találnak is. Velük megesett ez a szerencse.

A lány kreol bőrű volt, hosszú, fekete haját gondosan fésülte, szeme üdén csillogott. Ajka jobb oldalán formás kis pötty hízelkedett. Az a fajta volt, aki életkorát tekintve, a tizenöttől huszonnyolcig tartamban skálázhatatlannak bizonyult, de akitől korai öregedést vár az ember, szinte látja maga előtt, ahogy harmincöt fele hirtelen ráncok furakodnak a bájos arcra, negyvenet töltve már őszül a haj, hajlik a hát. Férje tiszta tekintetű, ajka és álla között félúton szeretnivaló gödröcskét hordoz. Haja lángoló Petőfi haj, mélyen felnyírt. Bajszos, bajsza sűrű és sötét. Gyúródeszkán nyújthatták, mert igen magas, vékonyságában is szép izmú. Testtartása szálfa egyenes, túlontúl kihúzott, enyhén szinte már hátrahajlik. Életének huszas évei közepén járhat. Kiválóak, életerősek mindketten, a boldog-idealista párokhoz hasonlóan együtt százszorta különben ragyognak, mint tennék azt egymás mellé állított képzeletbeli ikertestvéreik, kik egymás számára idegenek. Az egy meg egy néha több, mint kettő és csak a gyakorlatias világszemlélet miatt illik lefele kerekíteni.

A fiatalok alaposan bekuckóztak a házba, elvétve látni, hallani őket. A Farkasvölgyi utca is legfeljebb ennyit tud felőlük, meg amit még hozzáköltenek. Egyikük, másikuk sosem találkozott velük. Rebeka néni nem ezt a tábort erősítette.

 

***

 

A barátságtalan időjárás, reggeli üdvözlésül, nyálkás kézfogással köszöntötte az utcára vetődőket. Hétvége volt és kevés muszáj dolog akadt, a legtöbben nem jó szájízzel fogadták ezt az adjonistent, ezért a házukban maradtak. Megtehették. Rebeka nénit ellenállóbb anyagból faragták, nem tántoríthatta el a súlyos köd, sem a hidegen szitáló eső-dara keverék, melyet a szél forgatott körbe. Elhatározta, hogy végighalad a Farkasvölgyi utcán, majd befordul a Béke közbe, aztán végig a Mikszáthon, az éjjelnappaliig, tojásért, ha van. Ha nincs, baktatott egy kiadósat. A köd olyan vastag köntösbe bújt, hogy alig két háznyi láthatást engedett a járókelőknek. Rebeka néni, miután megindult, gyors, öblös léptekkel, a láthatón túlról valami csörgést hallott. Valami nyikorgást, ami emberi sírással vegyült. A hangok forrása mind közelebb ért, míg végül teljesen kihámozta magát a sűrű ködből. A fiatalok voltak, Zoli és Ágota. És még valami. Egy három lábon guruló babakocsi, melynek jobb első kerekét nem a föld, hanem a levegő pörgette, esetlegesen, amikor kedve támadt hozzá. Rebeka néni meglepődött.

– Hát kit rejtegetünk itt, kérem? - kérdezte, s közben mélyen a babakocsi belsejébe hajolt. - Igen. Kit rejtegetünk? Hát melyik pocakból jött ki ez a kis tündér? - s miután ezt bensőségesen elgügyögte, megsimogatta a kismama lapos hasát, amiről az utcában sem ő, sem más nem feltételezte korábban, hogy jövevényt bújtat. - Igen, ki van itt? Hát ki van itt? Hát kicsoda? Gügyi-gügyi, entyem pentyem!

– Entyem pentyem. Miket beszél ez? - gondolta magában a lebukott kismama. Nem szólt végül semmit, helyette szolídan, haloványan mosolygott. Az apuka komolyan, s aggódva figyelte Rebeka néni minden mozdulatát. Az még gagyogott egy sort, vélt babanyelven, majd kihúzta fejét a babakocsiból.

– Így eltitkolni a csöppömet! Zsiványak vagytok - nézett bűntudatébresztően a fiatalokra, jelentéktelen sikerrel. Azok inkább kínosan érezték magukat, mintsem bűnösen. Rebeka néni mit törődte őket! A kicsire csücsörített, és mint egy testszkenner, végigpásztázta ától cetig.

– Milyen szép nagy a pömpölője ennek a fiúnak! Az apjára ütött, okoskodhat itt bárki bármit, oda se neki, tiszta apja, látjátok ti is, ha akarnátok, se sikerülne tagadni! Ugye drágáim, ugye Ágotám, nem haragszol érte, hogy ezt így kimondom, ha egyszer így van, a szeme, az orra, ez az egyenes homlok! Eszem a húsos kis pofidat, édesem! - hadarta egyhuzamban.

– Rebeka néni! - mondta halkan Ágota.

– A kis gödröcskéit, nézd csak, ott, ott, akár az apjának!

Ágota megköszörülte a torkát.

– Rebeka néni! - mondta újra. Rebeka néni egészséges életet élt, no, hát rá se bagózott.

– Istenkém! Ez az ágaskodó kiskakas! Huncut kis Casanova! Igen, igen! Te! Te!

Zoli feszengése türtőztetett idegességbe váltott. Felesége helyett ő szólalt meg.

– Kislány!

Rebeka néniben a szavak csak az érzékelő központig jutottak, a feldolgozó egységek gyorsan kulcsra zárták a kaput.

– Hogy mondod?

– A baba. Nem fiú. Kislány. Emőke. És... - tagolta Zoli a maga lényegretörő módján, de az öreg hölgy félbeszakította egy hoppával felérő ó, vagy úggyal.

– Ó, vagy úgy! - mondta, s mivel tévedésről, az ő tévedéséről szó sem eshetett, máris a babához fordult: - Gügyöle-gügyöle! Micsoda kerek szemei vannak ennek a kis bestiának! Igen, neked, igen, igen, neked! Gügyü-gügyü, melegbarna, mint anyukádnak, ni! Eszem azt a kis pöttyöt az arcodon, milyen bájos vagy! Hullani fognak utánad a legények. A tyúktoll, ami kopasztáskor repked, kismiska lesz az összetört szívekhez képest, meglátod, majd meglátod! Kis durcás, pöttyöskés, durcáskodsz? Igen? Durcáskodsz? - Rebeka néni levegőt vett, majd Ágotára nézett. - Tiszta anyja! Szót se Ágotám, végigmustráltam, kiköpött te vagy!

– De Rebeka néni! - próbálkozott Ágota türelmetlenül.

– Ne légy szégyellős, drágám! Szép a gyerek. Szép vagy te is. Letagadhatatlan.

Zoli kelletlenül fészkelődött. Már nagyon ment volna, hát tett róla, hogy mehessen.

– Nem a mienk.

Rebeka néni feldolgozó egységei összeomlottak. Riadót fújtak és menekülőre fogták. Annyi lélekjelenlétük azért maradt, hogy "Na és akkor" címmel egy utolsó közleményt fogalmazzanak és eljuttassák a felolvasó központhoz.

– Na és akkor, mindjárt sejtettem! Mit csináltok ekkora ügyet belőle? - állt a felolvasott közleményen, melyet egy visszafogottan forrongó hang közölt. - Jajj, fiatalok! - szólt az utolsó mondat a néni torkából. Búcsúzóul még behajolt a babakocsikba, elmorzsolt pár entyem pentyemet, és végképp faképnél hagyta a párt meg az ismeretlen csöppséget.

– Tisztában van ez vele, hogy mit jelent az entyem pentyem? - gondolta Ágota, gondterhesen mégis csak ennyit mondott Zolinak: - Ez Rebeka néni! - és legyintett.

– Ez - hagyta rá Zoli, és rosszallóan a fejét csóválta.

 

***

Rebeka néni tovább araszolt a ködben, remélte, fehér köpenye elrejti, most már elrejti az emberek elől, van is neki ideje másokkal parolázni, csak össze ne találkozzon senkivel! Lassan cammogott előre a Farkasvölgyi utcán, hogy mielőbb az éjjelnappalihoz érjen a Mikszáthra, tojásért, ha nincs, akkor bizony isten, hogy legalább egy kis margarint hoz, gondolta. Lehet, hogy nem lesz tojásuk? Mi az, hogy nincs tojás? Azt próbálják meg, merjék azt mondani, hogy nincs tojás, próbálta el magában a jelenetet. Bőven azelőtt, hogy a Mikszáthig elért, tökéletesre csiszolta az előadást, s még arra is jutott ideje, hogy az emberi természetről, hibákról, tévedésekről elmélkedjen. Nem olyan nagy dolog az, gondolta. Az ember tévedésre ítélt lény. Tévedni emberi dolog. Tévedni annyi, mint tanulni. Tele a padlás közhelyekkel, gondolta, s ezen álláspontja mellett makacsul kitartott. Összehúzta kabátját, hogy a fél fejét eltakarta, és apró szájával, láthatatlanul, széleset csücsörített.