Először csak a fecskék tűntek el. Akkor vette észre, mikor a szokatlan csend miatt belenézett az istállógerendán lévő fészkekbe, de hamarosan feltűnt, a többi madárból is kevesebb van.

A madárcsicsergés elhalkult, aztán egy nap már a zöldellő dombokat sem látta, amikor kinézett az ablakon.

Az út, melyen nemrég az erdőig sétált, egyszer csak elfogyott. Legutóbb mikor arra járt, kavics és homokdombok állták útját, mert a környéken építkezések folytak, ezért sokáig azt hitte, hogy a zaj és a felfordulás zavarta el a madarakat, míg egyszer szemtanúja nem lett annak, amint egy férfi madárfészket ver le a házáról.

    A tanító nézte, nem szólt semmit, de ugyanazt érezte, mint az építkezések helyén kivágott fák láttán. Próbálta elfogadni, hogy ilyen irányban változik a világ.

Ha a mag elhal a földbe, hogy új növény sarjadjon belőle, akkor a fáknak is el kell pusztulniuk, hogy helyet adjanak a jövő épületeinek - győzködte magát, de bárhogy is próbált párhuzamot vonni e két dolog között, a szíve mélyén érezte, nem jó ez.

Régimódi, amolyan múltból itt felejtett öregember volt. Bántotta, amiért a fejlődés felforgatta jól megszokott, egyszerű világát, bár fülébe még ott csengtek felesége szavai. "Legalább megmarad a falu papus"

Volt igazság abban, amit az asszony mondott, mert egy időben igen sokan mentek el a faluból, a lakosság elöregedett, az iskola üres, szellemjárta hely lett.

A tanító már nem tudott az erdőben sétálni, ezért más helyet keresett, így fedezte fel újra az iskolaudvart és a fás, bokros hátsó kertet. Még egy rozoga padot is talált ott, mely vézna teste alatt meg se moccant, így zavartalanul együtt lehetett a régi emlékeivel, s ha néha, a jövőtől való aggódás miatt könny csordult az arcára, azt sem látta senki.

     Egy nap, külföldön élő egyetlen fia bejelentette, családostól hazaköltözik.

A hír az öreget váratlanul érte, de akkora örömet okozott, hogy azon nyomban virágcsokrot szedett a kertből, s a temetőbe sietett elújságolni mamusnak.

A tékozló fiú visszatér - suttogta a sír fölött halkan, és gyengéd mozdulattal, mintha a felesége haját simogatná, vázába rendezte a virágokat.

Mire újra tavasz lett, a tanító háza megújult, magasabb tetőt kapott, a hajdani virágoskert helyén egy kisebb ház állt.

Az istállót lebontották, kellett a hely az autószerelő műhelynek. A tanító átköltözött a kisházba, melynek egyik ablakából a nagyházat, másikból a szerelőműhelyt látta, ha reggelente az ablaknál ülve teázgatott.

Az idő összezsugorította nem csak a testét, az életterét, de a vágyait is, amik még voltak.

Hirtelen úgy érezte, minek kinézni az ablakon, hisz eltűnt minden, amit valaha úgy szeretett. Először a fecskék, a madárdal, azután a zöldellő dombok, majd az istálló, a virágoskert…

Így tűnök el én is nyomtalan – gondolta, amikor azt tapasztalta, sem a fiának, sem a menyének nincs szüksége az ő jelenlétére.

Ha kiment az udvarra, hogy valamivel lefoglalja magát, valaki mindig rámordult, inkább pihenjen, ne haszontalanságokkal töltse az időt.

     Emiatt egyre többet volt távol a háztól, már a temető és az iskola jelentette számára az otthont. Az iskola a múlt, a temető a jövő - tűnődött gyakorta.

A jelennek kellene összekötni e kettőt, de a jelen csupa szomorúság, reményvesztettség.

Nem hagyhatja, tenni kell valamit!

Az emberek többségét az építkezés tartotta lázban, mindenkinek megvolt a maga gondja, a régi dolgokkal senki nem törődött, ezért döntött úgy, a maga módján, egyedül lát neki és felvirágoztatja a pusztulásra szánt iskolát, mely talán senkinek nem fontos, neki viszont az marad, amíg csak él.

Ötleteit apránként kezdte tettekre váltani. Először az iskola környékén szórt szét virágmagokat, aztán a kerítés mellé, és az udvarra a fű közé ültetett virághagymákat, majd hátul a kertben elkezdte megmetszeni a fákat, bokrokat s a vastagabb ágakból, régi deszkadarabokból madáretetőket készített.

Amikor tél lett, akkor is volt értelme a kertben való időzésnek, mert a madáretetőket naponta fel kellett tölteni.

Olyankor megcsodálta a cinegéket, tengeliceket, zöldikéket, mert többnyire azok jártak oda csemegézni. Aztán az vörösbegy, az őszapó és a teljes rigó nemzetség is felvonult, mind tudatni akarta a mesterrel, nem volt hiábavaló a sok munka.

      A következő tavaszon a falubeliek igen elcsodálkoztak a virágok láttán.

Az iskola kerítése mellett, az udvaron a fű közül kankalinok, tulipánok és nárciszok bújtak elő. Akiket a kíváncsiság bevonzott a kertbe is, azok megcsodálhatták a virágzó bokrokat, de a madáretetők sem maradtak észrevétlenül.

A fák gondozottsága és minden, ügyes kertész keze munkáját dicsérte.

Vajon ki tette mindezt és miért? - kérdezgették egymástól.

Szép, de felesleges munka. Valaki nagyon ráért – vélték sokan.

Amikor pedig valaki észrevett hátul a kert végében egy sírhantot, a fél falu összefutott és döbbent némasággal állták körül.

Ezt a csúfságot, ez még viccnek is rossz!

     Nézték és nem hittek a szemüknek, nem tudták értelmezni az írást, ami a sírhanton lévő keresztre függesztett fatáblába bele volt égetve.

Vajon mit jelent, és kinek szól az üzenet? “Itt nyugszik a múlt, hogy élhessen a jövő!”