Jelige: Leltár – Veszteség

Fegyelmezetten viseltem anyám halálát. Nyolcvannyolc év, az szép kor, főleg a mi családunkban. Apu hetvenhat volt, amikor elment.

Anyám egyetlen éjszakát sem töltött egyedül a lakásában, miután magára maradt. Hol nálam, hol a húgomnál lakott. Néhány havonta költözött, ahogy a kedve hozta. Mindkettőnknél megvolt a teljes téli-nyári ruhatára, a bőröndje nagyrészt a gyógyszereivel volt tele. Csak azt hozta-vitte, mint két összkomfortos szálloda között.

Nem értettük a húgommal, miért jó anyunak ez az állandó vendégeskedés. Végül arra jutottunk, hogy mindig is ilyen volt, megszokta, hogy valaki gondoskodik róla. Összemosolyogtunk a háta mögött.

Ha utaztunk, anyu örömmel jött velünk. Elvittük Párizsba a Notre Dame-hoz, Rómába a Szent Péter bazilikához. Azt mondta, gyerekkorában, a szebeni zárdában ezekről álmodott. Apu halála után anyu egészen kivirult.

Anyu lakása az apuval kettesben töltött régi életük múzeumává lett a tizenkét év alatt. A kamrában megkocsonyásodott befőttek, a beépített erkélyen apu ötvös szerszámai. A konyha sarkában egy hokedlin a kopott kék vájling, a hurkatöltő alkatrészeivel. A hálóban a franciaágy, a magasra tornyozott dunyhákkal, amik apu izzadságszagát őrizték. A szekrények molyrágta irhabundákkal, szövetruhákkal és levendulás zsákokkal voltak teli.

Amikor elmentünk anyuért, mindig ott aludtunk két-három éjszakát a lakásában. Ő csak akkor, ha a húgomnál épp nem volt elég hely, mert nála akartak aludni a gyerekeim. Kiszellőztettem, porszívóztam, kialudtam magam a tizennégy órás utazás után. A lányaim a városban lógtak, kirándultak a régi barátokkal, a férjem megpróbált megjavítani egy-egy csöpögő vízcsapot.

Lapozgattam a könyveimet, amik idegenül és ideiglenesen sorakoztak anyu lakásában a polcokon. A régi lakásunkból kerültek oda. Beleolvastam a kedvencekbe, kupacba raktam pár tucatot, amit majd elhozunk. Az ágyládákból, szekrények aljából előkerült egy-egy korondi váza, nagymama szervizéből megmaradt porcelán. Elvihetem, kérdeztem anyut. Vigyed, nekem innen már nem kell semmi.

Adjátok el a lakást, mondta anyu idén tavasszal. Minek álljon itt üresen? Meglepődtünk, hogy miért pont most, de feladtunk egy hirdetést. Rögtön akadt vevő. Azt hittük, anyu örülni fog, hogy ő oszthatja szét az unokái közt a lakás árát. De azt sem várta meg.

A temetés után a húgommal nekünk kellett a lakását kiürítenünk. Ezt is végigcsináltuk, igyekeztünk csak a koszolódást meg a munkát meglátni benne. Egy piros kempingbőröndbe gyűjtöttem a fényképeket, leveleket, iratokat. Előkerültek apu kitüntetései, oklevelei. A pepita fedelű naplója a kiadásaikkal, amit 1950 óta vezetett. Benne volt, mennyiért vette a betont, a bontott téglát a gyerekkori házunkhoz. Mennyiért adta el a házat, amikor eljöttek ők is a városból, ahol a húgommal mindketten születtünk. Csakis az unokák kedvéért jött utánunk, ezt apu mindig kihangsúlyozta.

Az egész életünk ott volt azon a pár kockás lapon. Apu szépen rajzolt betűivel felírt mindent. Szabadalmi díjakat, prémiumokat, családi üdülést. Németországi kiküldetését, az Opelje vásárlását. Az utazásukat anyuval Olaszországba, amit a hazahozott német márkából fizetett. A pénzt, amit a húgomra és rám költöttek a líceumi és egyetemi éveink alatt. Az esküvőinket, a négy unoka keresztelőjét. A fizetésük, nyugdíjuk éves emelését, a temetési egylet befizetéseit.

Apu, amikor már csak ketten maradtak, egész télen át a foteljében ült, az ablak előtt, és varrta az írásos hímzéseit. Nekünk, meg az unokáinak. Maradjon valami emlékünk róla. Ti menjetek csak, mondta, még egyszer nem megyek utánatok. Az ablakon túl, a feje fölött, ott fehérlettek a havasok a láthatáron.

Pakolás közben megtaláltam egy varródobozban anyu lakkfedelű imakönyvét is, benne a szentképpel, amit a zárdában, első áldozóként, Márton Áron püspöktől kapott. Gyerekkorunkban Mamáék házában rejtegették előlünk azt az imakönyvet, de mindig megtaláltuk. Apu megtiltotta, hogy vallásról beszéljenek nekünk.

A szekrénypolcokra terített papírok alatt kinagyított családi képeket találtam, amik a régi lakásainkban, bekeretezve, a falon lógtak. Anyu és apu esküvői képe. Nagytata és nagymama, anyuval és a kisöccsével. A húgom és én, repülős masnikkal hajunkban. Csupa rózsaszínesre retusált angyalarc. Ezek is éppen belefértek a kisbőröndbe.

Na, ha annyira gyűjtesz mindent, ezt olvasd el, de nem adom oda, nehogy a gyerekek kezébe kerüljön, mondta a húgom. A varrógép fiókjában találtam. Anyu írta.

Hát idefigyelj, te Lajos! Úgy teszel, mintha semmi sem történt volna, még bocsánatot sem kérsz? Hogy mersz te engem lekurvázni, hetvennégy éves koromban? Azért, mert fél órával később jöttem vissza a boltból? Azzal fenyegetőzni, hogy megölsz? Hát így gyűlölsz te engem? Vedd tudomásul, hogy én ezt sohasem fogom elfelejteni. Végeztünk. Többet nem ülök le egy asztalhoz veled.

Ezt nem gondolhatta komolyan, dadogtam. Csak összekaptak. Apu mindig is olyan zsarnok volt. De anyu meg, minek hagyta?

Hát ezt nem hagyta, vette ki a füzetlapot a kezemből a húgom. Emlékszem, itthon voltatok azon a húsvéton, nem sokkal apu halála előtt. Anyu azt mondta, nincs elég hely mindenkinek az asztal körül, és ő nem ült le közénk.

Hónapok óta itt van a piros bőrönd az íróasztalom alatt. Sikerült nem kinyitnom.

Tegnap volt a születésnapom. A facebookon, üdvözlet helyett, küldött egy ismerősöm néhány régi fotót. És azokon ott van minden. Apu fotelje, az írásos falvédői a falakon, az ablakon benéző havas csúcsok. A lakás, amiben az anyám nem akart meghalni sem.