Jelige: lazúr – Aszály

Hosszan álltam a kékhajú nő portéja előtt. Tetszett-e? Nem tudtam volna megmondani. A mai napig nem tudnám megmondani. Olajfestékkel festett, sápadt, kékhajú nő állt a képen, istentelen kihalt, sárgásbarna tájon, karjaiban nagy, ezüstösen fénylő halat ringatva. Szája tátva, a halnak is, a nőnek is, az egyik tátogott, a másik énekelt. “ Aszály” - mondta a kép címe. Nem tetszett a szimbolizmus. Nem értettem, mit akar mondani, és őszintén, nem is érdekelt. Úgy éreztem, ez a kép csak  rágógumi az összegabalyodott hajba. Eddig is nehéz volt kibogozni, de ezzel együtt végképp lehetetlen. Egyszerűbb lenne levágni. Mégis bámultam, mert gyönyörűen látszottak az ecsetvonások, az ecsetvonásokban a kéz mozdulatai, a mozgás a mozdulatlan tájban. Nem tudtam elszakítani tőle a tekintetemet. Talán akkor, tizenöt évesen nem fogalmaztam meg így magamnak, de utólag visszanézve már látom, emlékeimben tisztán és élénken élnek a nyughatatlan ecsetvonások. Sebestyén ecsetvonásai, aki úgy mozgott, mint egy fabábu, akit zsinórokon rángatnak, de úgy festett, mint aki táncban suhan. Persze, én sosem tudnék ilyet alkotni. Mások azt mondták, tehetségesen festek, de tudtam, hogy valójában nemhogy tehetségesen, de egyáltalán nem festek. Én csak strukturáltam. Lazúroztam. Nem tudom, mennyire ismered a lazúrozás technikáját, de annyit elmondhatok, végtelenül egyszerű. Csak fogod az akvarellpapírt és felviszel az ecseteddel egy halvány réteg vízfestéket. Azt hagyod megszáradni, vagy megszárítod hajszárítóval. Amikor a papír teljesen megszáradt felviszel egy újabb réteget, és azt is megszárítod. Aztán a következő réteget, azt is megszárítod, aztán a következőt és a következőt. Ahova több réteget teszel, ott szilárd formák keletkeznek, ahova kevesebbet, ott áttetsző ködök vagy légies távolságok, ahol sötétíted, ott mélységek nyílnak. Így szerkesztesz rétegekből hegységeket, tavakat, egeket és épületeket. Távolságok, mélységek, fények és árnyékok illúzióit, áttetsző akvarell rétegekből. Csak türelem kell hozzá. Érzék kell hozzá - mondták a tanáraim, de nekem erről fogalmam sincs. Én csak egyik rétegről a másikra koncentráltam, amíg létre nem jött a struktúra. A többi csak babona.  Persze a struktúrák önmagukban unalmasak. Egy pillanatra érdekesek, aztán továbbmész és elfelejted őket, mert nem mondanak semmit. Fessél alakokat, állatokat, embereket, növényeket, mondták, mindegy mit, csak legyen élő. Álljon az egyszerű, egyértelmű forma kontrasztban a precízen felépített semmitmondással. Rendben van. Elkezdtem emberalakokat festeni a képeimre, de sosem tudtam mit csináljanak. A cselekvéshez már történet kellett volna, és én nem tudtam történetet költeni az ecsetem alatt körvonalazódó figuráknak. Rendben volt ez is. Mindenféle testhelyzetben alvó alakokat festettem, különböző struktúrákba helyezve. Úgy tűnt, a fantáziám csak az alvásig terjed, de az álomhatárnál megtorpan és képtelen átlépni azt. Ahogy ezen tűnődtem, valaki meghúzta a hajamat. Barbi állt mögöttem. Nevetett.
– Hehe, olyan vicces, amikor felszívod magad. Ha látnád, milyen fejjel nézed ezt – mondta és Sebestyén festményére bökött - mint aki citromba harapott. Te citromba harapsz, az a nőci meg a halba. Nézd, milyen nagyra tátja a száját! Hamm! 
– Dehogy harap bele, nem látod, hogy énekel?
– Hmmm? - Barbi félrebillentett fejjel vizsgálta a képet - Énekel? Lehet. Erre nem is gondoltam. Azt hittem, megenni készül.
Néztem a képet. Olyan biztos voltam benne, hogy a nő énekel, de miért? Semmi nem jelezte, azon kívül, hogy tátva volt a szája. Hol lehet most a kékhajú nő képe? Hol lehet Sebestyén? Tíz éve történt ez, de időről időre még mindig elmélázok rajta. Aznap rádöbbentem valami fontosra. Vagy félreértettem valamit. Talán egyszerre félreértettem és megértettem. Ki tudja már.