Jelige: sokeső – Az építész

Parkot építenek a régi uszoda helyére, mondta L. V. nem szólt semmit. A szívószálat piszkálta a poharában. Sosem szerette a sárgát. Amikor gyerek volt, egyszer sárga pólóban ment iskolába. Tavasz vége lehetett, vagy nyár eleje. Meleg idő. A sárga szín vonzotta bogarakat. Az első szünetben, ahogy kimentek játszani az udvarra az osztálytársaival, a pólóját ellepték az apró, fekete rovarok. Valami muslincaféle. Nem győzte lesöprögetni magáról őket, a többiek meg kinevették. Persze a kávézóban nem kérdezték, milyen színű szívószálat szeretne. Miért is kérdezték volna? Csendben kihúzta a jégkockák közül és az asztalra fektette. Inkább a szájához emelte poharat. Úgy tűnt, L. még mindig válaszra vár.

– Jó ötlet -mondta végül - már épp ideje volt

***

A régi uszoda több mint tíz éve bezárt. A hatalmas épülettömb még brutalista stílusban épült. Falait vasbetonból emelték, keskeny ablakai vízszintesen futottak körben, magasan, erődítmény-szerűen. Miért zárták be? Senki nem tudta biztosan. Ahányan mesélték, annyiféle változata volt az események láncolatának, de ezek a láncok bizonyos részekben összefonódtak, egymásban kezdődtek és értek véget, vagyis, a történetnek voltak részei, amik minden alkalommal változatlanok maradtak. Amiben mindenki megegyezett, hogy az építész, aki ezt a robosztus, nem szép, de praktikus épületet megtervezte, tehetséges fiatalember volt. Főleg külföldre tervezett, Kelet-Németországba kórházakat és iskolákat. Egy modern, lépcsőzetes épületet képzelt, alacsonyabb falakkal, de nagy ablakokkal, hogy ne magasodjon túl a mellette álló templomon és illeszkedjen a városképbe. A tervezőirodánál nem voltak elégedettek. “Legyen magasabb, legyen lenyűgözőbb, valami, ami elkápráztatja a népet” -mondták. A fiatal építész tiltakozott.

***

Az árvíz idején a rég használatlanul álló kültéri medencék újra megteltek vízzel. Hűvös, zavaros, zöld folyóvízzel és annak minden szennyével. Két medence volt. Az egyre mélyülő úszómedence, aminek mélyebb végén ugródeszka meredt az ég felé, és az alacsony gyerekmedence, közepén a vizet köpő tengericsikó szoborral. A medence csempéje kék és sárga négyzetekből állt. V. sosem szerette a sárgát. Volt benne valami tolakodó, majdnem erőszakos. A legősibb virágok szirmai is mind sárgák. Kánna, csészekóró, illatos hunyor… még a szép aranyvessző is mérgező. Állt a medence szélén és nézte, ahogy az egyébként is zavaros víz felkavarodik az esőben. Egy hónapja megállás nélkül esett. Az ég szürke volt, tömör és vigasztalan.

Azt beszélték, az építész tiltakozott, de kész helyzet elé állították. Vagy megtervezi az épületet, ahogy a vállalatnál várták tőle, vagy búcsút inthet az állásának. Ez még a régi rendszerben volt. Az építésznek nem volt választása. Nem tiltakozott tovább. Megtervezte az uszodát.

***

V.-ét egész nap gúnyolták az iskolában, a kis fekete bogarak miatt, amik újra meg újra rászálltak. “Bogaras!Bogaras!” kiabálták az osztálytársai és nevettek. Délután, ahogy hazafele ballagtak a nagypapájával, elsírta magát.

– Na, na, mi a baj?- kérdezgette a nagypapája.

– A bogarak folyton rám repülnek - hüppögte V. - a többiek azt mondták, biztos nem fürödtem. Látod? - mutatott a pólójára - megint itt vannak. Ha lesöpröm őket, csak még több jön.

– Ez azért van, mert sárga a pólód. Azt hiszik, egy nagy, sárga virág vagy.

Attól kezdve sosem viselt sárgát.

***

V. levette a cipőjét és a medence sekély vizébe gázolt. Talpa alatt a csempe hideg volt és nyálkás a moszattól. Elsétált a tengericsikóig és megérintette. Tenyerét a hűvös betonra  tapasztotta. Onnan nézett az épületre, ami az építész életének szégyenfoltjává vált. “Ocsmány”-mondogatták a népek - “nem illik a városképbe”, “eltakarja a templomot”. Azt beszélték, az építész szégyenében a folyóba ugrott. V. sosem értette, hogyan terjedhetett el ez a szóbeszéd. Az építész nem végzett magával, ezt V. pontosan tudta. Valójában igen szép karriert futott be, megházasodott, gyermekei születtek, majd unokái. Miután nyugdíjba ment, sokszor hozta-vitte az unokáit az iskolába. Köztük V.-t is.

***

Sárga, őszi délután volt, amikor V. utoljára látta élve a nagyapját. Mármint, akit még mindig a nagyapjának nevezett, de már hiába próbálta, nem találta benne az embert, akit ismert. Sovány volt és sápadt, vékony és horpadt, a bőre, mint a viasz és úgy is fogyott el, mint a viaszgyertya. Nem beszélt, nem mozgott, légzése csak száraz reszketés volt a mellkasában. Időnként kinyitotta a szemét, de szembogara vakon sodródott, mint a szökőkútba hullott madártoll. V. ott állt felette, fölé hajolt. Az ablakon csendesen kopogott az eső.

***

Vajon örülne az építész, ha tudná, hogy lebontásra ítélték a régi uszodát? Életében azt mondta, hogy örülne. A bontásnak még biztos nem állnak neki egy ideig. Amíg eláll az eső és a folyó vissza nem tér a medrébe. Mikor lesz az? Isten tudja. Talán holnap, talán jövő héten, talán évek múlva. A víz egyre duzzadt és áradt és kavarogott. Csatornákká váltak az utcák és tavakká a terek. Az egyre sebesebb víz magával sodort mindent, amit ért. Lehet, hogy nem is lesz majd szükség bontásra. Összeomlik az uszoda magától is. V. feküdt a víz tetején, a sárga levelek, a fekete bogarak között. Már egyik sem zavarta. Sőt. Hozzá tartoztak, mint a nagyapja, vagy a régi uszoda. Sodródásában nézte az egyre mozgó égboltot. “Milyen törékeny” - gondolta.